Soha nem gondoltam volna, hogy a balinok tudnak ekkora élményt okozni, pedig már régóta kergettem őket. Két dolog kellett hozzá: egy jó horgászcimbora és egy pár felszíni csali.
A történet egy picit régebben kezdődött. A nyár eleje hasonlóan indult az előző évekhez, szösz… szösz mindenütt. A vizeket belepő nyárfa- és fűzfaszösz megnehezíti vagy gyakran ellehetetleníti a horgászatot. Különösen igaz ez, a finom pergető vagy épp feederbotokra, melyek apró gyűrűi közé könnyedén beszorul ez a fehér átok. Ráadásul a balinnak oly kedves sodrósabb területek szállítják a legtöbb felszíni szöszt, így igazán türelmesnek kell lennie annak, aki erre adja a fejét… -> vagy más területeket kell felkeresnie. E mellett döntöttünk Zsolti barátommal, amikor a folyó egy lentebbi, erősebb sodrású szakaszára látogattunk el vaktában, hogy hátha fogunk valamit.
Épp a vízen bóklásztunk, amikor egy másik csónak jött el mellettünk, melybe belenézve látszott, hogy nem ma kezdte a horgászatot gazdája. Ha valaki a 30 fok feletti tűző napsütéses időben felfelé öltözik UV védős ruházatba, arcmaszkot húz és napszemüveget ahelyett, hogy levetkőzne és félmeztelen égettetné magát a napon, valamint olyan felszereléssel kergeti a halakat, amikre mi is csak pislogtunk, mint a béka… arról azért látszik, hogy tudja, mit csinál a vízen. Nem voltunk szívbajosok és beszélgetésbe elegyedtünk, mert veszítenivalónk nem nagyon volt. Ilyenkor általában három-négy dolog szokott történni, az egyik fajta horgász tudja, mit csinál, de nagyon nem akar kommunikálni, ezt 1 szavas választokkal tudatja is. A második, mikor ő se tudja, mit csinál, és nem is akar kommunikálni. Majd jön a normálisabb, halat, helyet nem féltő típus, aki kísérletezik és beszélget is, illetve a legritkább a tudatos horgász, aki beszélgetni is hajlandó. Peti ez utóbbi típusba tartozott. Szerintem látta rajtunk, hogy vakon vagyunk, csak annyit tudunk a területről, hogy merre van a víz és hol a part, ő meg úgyis hosszabb horgászatra készült, így beszélgetésbe elegyedtünk horgászat közben.
Kiderült, hogy már korábban e-maileztünk is a fenti szakasszal kapcsolatban, így egész hamar megtaláltuk a közös hangot, sőt pár nappal később már a csónakomban hajóztunk a kinézett terület felé balinokat kergetni, meg dobni párat „bármire” a végén, legyen az harcsa, süllő vagy épp csuka. Na, utóbbit csak a teljesség kedvéért írtam oda, de végképp nem számítottunk erre.
Amint leálltunk a Peti által javasolt területen, az első, ami feltűnt, hogy nagyon sok örvény kavargott ezen a szakaszon. Mint kiderült ez, bár nem mondaná meg első ránézésre senki, egy visszaforgó, ahol a sodrás elől előszeretettel parkolnak le a snecik. Viszont ha ők ott vannak, akkor a kajára beállnak a ragadozók is. Bár az első időszakban ennek semmi jelét nem mutatták. Egyelten indikátor a parton a vizet bámuló gém volt. Gyakorta megfigyelhető, hogy ahol a snecik nagy számban jelen vannak, a gémek a parton is megjelennek, hiszen előszeretettel kapkodják ki a vízből ezeket.
Kezdetben mélyen járó, hagyományos csalikkal indítottuk a pergetést. Feltettük mindketten kedvenc csalijainkat, de csak nagyon kínkeservesen lehetett akár még csak kapásig is eljutni. Peti mondta is, hogy „Nyugi, nincs még itt az ideje a halfogásnak”. „Hurráááá”, gondoltam, remélem, nem az lesz a következő gondolata, hogy majd jövő hét kedden, na, akkor lesz itt az ideje :D.
Végül azért csak sikerült megcsípnem egy halat a kedvenc balinos csalimmal, a Wise Minnow-val. De nagyon-nagyon nem működött. „Nincs ebben hal”, mondtam :). „Hidd el, bitang peca lesz, ha szerencsénk van”, válaszolta. „Ideje elővenni a felszínit”, és már dobta is a vízfelszínen billegtetett, ide-oda kitérő csaliját.
Hát, ha valamiben, akkor ebben nagyon nem hittem. Semmi rablás a vízen, Petya meg topwater csalit dob??? Napszúrás… tuti.
Én húztam a kedvenceim, ő meg a táncoltatás, még stílusosabban a sétáltatás mellett döntött, úgynevezett walk the dog stílusban. Ez nem más, mint a speckó műcsali meg-meg pöccintése, amitől balra-jobbra kitérve siklik előrébb. A rántások sebességével, valamint a méretével tudjuk befolyásolni a kitérés mértékét, sebességét, illetve ütemét. Ahogy bámultam a felszíni showműsort, megszólalt, hogy „Ott jön alatta, látod?”, és tényleg, egy nagy tempójú árny szaladt el a csali alatt-mögött. Majd még egy… és bummmmm, már fenn is akadt egy a csaliján. „Megvan!”
Nem nagyon volt kérdés, hogy tetszett nekik a felszíni csali. Közben egyre több helyen jelentek meg a felszínen rablások. „Most jött be ide a balinraj”, mondta Peti. Ráadásul ezek borzasztóan irigy halak, nemegyszer próbálják meg megszerezni a másik elől a táplálékot. Így simán előfordul, hogy a megakasztott halat követi pár fajtársa azt nézve, hogy vajon az mit fogott. Ez pedig előnyünkre fog válni, amikor beindul az igazi rablási sorozat, szinte ahogy körbeveszik a területet, mert ha rontunk egy kapást, a fröccsenésre azonnal ott terem egy másik ragadozó, és simán lehet, hogy azt már megfogjuk.
Ahogy „kiderült”, hogy tetszik nekik a fröcsögő csali, a walk the dog helyére felkerültek a hagyományosnak mondható popperek. Itt egyáltalán nem a hang volt a lényeg, hanem az hogy a rántáskor fröccsenjen az a kis wobbler. A hatás nem maradt el.
Mivel én totálisan nem hittem korábban e csalik létjogosultságában, azt se tudtam, hogyan célszerű életre kelteni őket. Így Peti tanácsát kértem, aki elmagyarázta, hogy amikor még nagy távra van, jobb emelt bottal pöccintgetni, tekerni, de amikor már közeledik, folyamatosan lehet egyre lejjebb engedni a zsinórt, hogy ne rántsuk ki a csalit a vízből. Mivel kifejezetten tetszett, megkértem Petit, dobjon párat, én meg megörökítem a fotómasinával. Nem tudtam választani, melyik a legszebb kép, így többet is betettem ugyanarról a témáról. Lehet választani :).
Ahogy elcsendesedett ismét a terület, nekivágtunk keresgélni a halakat, ám innentől csak a mélyebben járó, gyorsabban húzott csalik vezettek eredményre.
Annyi mindenről lehetne még írni, botról, orsóról, zsinórról, de ezekről essen szó később, mert most indulok horgászni.
Íme, egy kis ízelítő a napról videó formájában:
