A csatornákon eltöltött két év elteltével új terep után néztem. Olyan helyet kerestem, ahol tovább csiszolgathattam frissen szerzett pergető „tudományomat”, és persze olyan helyet, melyben benne van a sikernek legalább az ígérete. A Duna egyik apró holtágán kötöttem ki, mely hosszú évek óta híres volt remek csukaállományáról. Az első alkalmak szinte meseszerűek voltak. Megálltam a holtág partján, minden különösebb megfontolás nélkül felkötöttem egy műcsalit, és fogtam csukát. Nem nagyot, de csukát. Aztán, ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett a dolog. Egyre többet dobáltam és egyre kevesebb csukát fogtam. A csatornákon bevált műcsalik, vezetési technikák sokszor nem működtek, a látványosan csukatanyának tűnő helyek egyre-másra „csukátlannak” bizonyultak. Nem volt mese: dobálni kellett és gondolkodni! S hogy mire jutottam? Erről szólnak az alábbiak.
A következőkben négy, általam előszeretettel használt műcsali típusról szeretnék veletek megosztani néhány gondolatot. Leültem, s elkezdtem összeírogatni mindazt, ami eszembe jutott. Kicsit hosszúra sikeredett, ezért kivételesen két részben jelenik meg az oldalon. Nem részletes bemutatás lesz hát ez, csupán tapasztalatok és történetek laza gyűjteménye. A kép természetesen közel sem teljes, hisz csukát fogni számos más csalival lehet, adott szituációban akár sokkal eredményesebben is, mint ahogy én teszem. A gumikütyük széles tárházától kezdve a wobblerek ezerféle variációján keresztül a spinnerbait típusú csalikig bezárólag a lehetőségek szinte végtelenek. Mégis, a szóba kerülő típusok azok, melyeket a leggyakrabban használok, s kevés olyan helyzet akad, melyben valamelyik ne lenne eredménnyel használható.
Amit a holtágról tudni érdemes: medre viszonylag egyenletes, jelentős törések, karakteres mederalakulatok nincsenek benne. A víz mélysége kevés helyen haladja meg a 3 métert, de az átlagos vízmélység ennél jóval kisebb. Körben fák, bokrok övezik, melyek itt-ott a vízbe dőlve remek haltartó helyeket adnak. A nádas, gyékényes részek többsége a parti horgász számára elérhetetlen. Tavasztól őszig legnagyobb részét hínár borítja, a pincétől a padlásig. Az aljzat iszapos, korhadt növényi részek - hínár, levelek, ágak-bogak - borítják. Vize közepesen átlátszó. Jellemző ragadozó hala a csuka. Harcsát már láttam benne, nem is kicsit. Süllő és sügér is lakik, bár nem sok. Balinnak hírét nem látni.
Minden horgászat során tulajdonképp egyetlen kérdés helyes megválaszolását tartom a legfontosabbnak. Hol a csuka? Ne nevessetek, mert a válasz sokszor egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint ahogy az elsőre látszik. A vízinövények szélén, vagy épp a leszállófélben lévő hínár felett vezetett műcsali sokszor eredményes. A bokros, tuskós részek, ha elegendő víz fedi őket, egész évben tartanak halat. De ez a néhány általánosság kevés ahhoz, hogy csukát fogjak. Különösen igaz ez az ősz második felében és télen, amikor a csukák is bebarangolják a holtág egész területét. Amikor a táplálékhalak eltűnnek a szélvizekből, a csukák még egy rövid ideig kitartanak a megszokott helyeken, aztán kénytelen-kelletlen továbbállnak. Ezt követően a szélvizek csukatanyának tűnő, sokszor még hínárral pettyezett helyein legtöbbször csak kölökcsukák akadnak, vagy azok sem.
A nyílt vízen tartózkodó csukák részben feladni kénytelenek megszokott megbújós, lesből támadós életvitelüket. Ha nincs erősebb konkurencia, ők is biztos kihasználják a fenék egyenetlenségeit, akadókat és minden takarást. Ennek ellenére, a pergetve fogott csukák jelentős része ekkor is a víz felső vagy középső harmadában kerül horogra. Persze a fenékközeli zónában is érhetnek minket kellemes meglepetések (kéretik e mondatot megfelelőképpen értelmezni...). Mit csinálhatnak hát a csukák? Megbújnak a levelekkel, ágakkal borított aljzaton, s onnan támadnak a közelben vezetett műcsalikra, vagy bóklásznak a vízoszlop teljes magasságában, táplálék után kutatva? Szerintem is-is. Egy-egy sikeres vadászat eredménye a hideg vízben viszonylag sokáig kitart, még az egyébként gyors emésztésű csukánál is. Sokat mozogni ilyenkor szükségtelen. Megbújik hát valamilyen takarásban, melyet ilyenkor leginkább a fenék közelében talál, csak a közvetlenül az orra előtt elhaladó táplálékra/műcsalira fog rámozdulni. Aztán, ahogy ürül a gyomor, úgy erősödik a kényszer a táplálék felkutatására. Menni kell, ha az orra előtt nincs semmi ehető, s muszáj reagálnia minden apró jelre, mely táplálékot vagy fenyegetést jelent.
A holtág partján álldogáló horgásznak ilyenkor nem könnyű a dolga. Ha van néhány általa ismert haltartó hely, nyilván azokat próbálja először. Ha sikerrel jár, jó. Ha nem, bizony kevés támpont marad, hisz a felszín itt nem árulkodik a mélyben lévő dolgokról, lévén nincs áramlás. Próbálgatni kell, a vízoszlop teljes magasságában. Minél nagyobbakat dobni, minél nagyobb területet átfésülni, ez a feladat. Én minden esetben a víz alsó harmadának átkutatásával kezdem. Ehhez leggyakrabban támolygó kanalakat használok (a holtágon gumihalak, tviszterek a horgászrend szabályai szerint ma már nem jöhetnek szóba). Amennyiben nem jártam sikerrel, a fölsőbb régiók következnek, amihez leginkább körforgókat használok. Ezekkel a vízoszlop fölső és középső harmadát szűröm, de kisebb forgókanalakat szívesen használok ősz elején a sekély szélvizek szondázására is. A rángatós (jerkbait) csalik ugyanezen rétegekben mozgathatók jól, azaz a víz középső és felső harmadában. Popperekkel tavasszal és ősz elején vagyok leginkább eredményes a hínár vagy tuskós, ágas-bogas részek fölött.
Mint a fentiekből kitűnik, elég sokszor használok felszíni vagy a felszín közvetlen közelében mozgó csalikat. Ezek igazán akkor eredményesek, amikor a vízfelszín viszonylag nyugodt, azaz sima vagy csak enyhén fodrozódó. Erős szélben, hullámos vagy már tarajosodó felszín mellett tapasztalatom szerint csak a kifejezetten nagyméretű (pl. jerkbait típusú) csalik hoznak halat, sokkal hatékonyabb voltam ilyenkor az alsóbb vízrétegek meghorgászásával. Egy popper nyilván az erősen hullámzó felszínen nem is járatható igazán csábosan, de hogy mondjuk egy körforgó miért működik kevésbé hatékonyan a felszín közelében húzva, az azért elgondolkodtatott. Hisz a csuka akkor is ott van, erre számos jel utal.
Kicsit elmélkedve a tapasztaltakon, a következőkre jutottam: A zsákmány megtalálásában a csuka látásának és a zsákmány által a vízben keltett rezgések érzékelésének egyaránt komoly szerepe van. Az intenzíven mozgó vízfelszín ez utóbbi szempontból túlzottan „zajos”, a ragadozó csak nehezen tudja a rengeteg felé érkező jel közül a számára fontosat kiszűrni. Ilyenkor is megtalálhatja a felszín közelében vezetett műcsalit, de annak vagy jól láthatónak kell lennie, vagy kellően erős, a vízfelszín mozgásától jelentősen eltérő frekvenciájú jelet/rezgést kell adnia. E kritériumoknak ezek a nagyméretű fahalak felelnek meg leginkább. A másik lehetőség az, hogy a műcsalit nyugodtabb, kevésbé „zajos” vízrétegben kell felkínálni. Persze a csukákat még nem kérdeztem, lehet, hogy ők mást mondanának.
Jerkbaits - Rángatós cuccok
Ezek a csalik nem azért kerültek a felsorolás elejére, mert a leghatékonyabbak lennének a holtág csukái ellen - bár egyes időszakokban ez a minősítés is megállná a helyét -, hanem azért, mert mostanában a kedvencek közé küzdötték fel magukat nálam. Történt ugyanis, hogy az addig bevált vasakkal, popperekkel egy alkalommal képtelen voltam halat fogni. Kipróbáltam szinte az egész arzenált, de a csukák figyelmeztető sztrájkot tartottak, s nem voltak hajlandók elcsábulni a mégoly nagy lélekkel vezetett műcsalijaimnak sem. Unott arccal turkáltam cuccaim között, ekkor akadt a kezembe egy 7 centis süllyedő Salmo Slider, mely tavasz óta csendesen várta a dobozban első bevetését. Elbizonytalanodtam kicsit, mert a nálam lévő 8-32 grammos pálca nem örült túlzottan a bitang nehéz műcsalinak (21 gramm a 7 centis süllyedő kütyü), de mit volt mit tenni, kipróbáltam. A bot küszködött a szokatlan terheléssel, én sem éreztem igazán jónak a dolgot, a csukáknak azonban tetszett. Két halat is akasztottam aznap a Sliderrel. Elkezdett érdekelni a dolog. Egyre többször kerültek a rángatós csalik a kapocsba (persze a korábbinál szigorúbb pálca végére), s egyre többször hálálták meg bizalmamat. Nem ment azért olyan könnyen, mert ezek a csalik más elbánást igényelnek, mint a megszokott wobblerek.
A jerkbait típusú csalik terelőlap nélküli wobblerek, egyedi mozgásuk alakjukból és súlyeloszlásukból következik. Folyamatos bevontatás mellett nem tesznek az emberre különösebb benyomást (tapasztalataim szerint a halakra sem, bár a felszíni változatoknál néha ez is beválik), csupán enyhén billegő mozgással követik a zsinórt. Igazán akkor kelnek életre, amikor a bottal meghúzzuk, megrántjuk őket. Ilyenkor a wobbler oldalirányba kitör, mely az ekkor is megmaradó bizonytalan, billegő mozgással kombinálva már kifejezetten nagy érdeklődést vált ki a csukákból. A bottal végzett mozdulat lehet igen gyors, lendületes, de lehet fokozatosan erősödő is. A gyors rántás lehet rövid és határozott, de lehet hosszú is, akár 1-1,5 métert is húzhatunk a spiccen. A lassan kezdődő majd fokozatosan gyorsuló húzás jellemzően hosszú, mert a mozgás sebességét célszerű addig fokozni, amíg a wobbler oldalra kitér. Ezt a partszélben végzett teszteléssel ki is próbálhatjuk.
Rángatás közben a botot tartsuk vízszintesen, vagy akár - ha ezt a part kialakítása lehetővé teszi -a vízszintestől lefelé. Az úszó wobblert így nem fogjuk kirántani a vízből (ez nyilván a hozzánk közel járó csalival fordulhat elő), a süllyedők esetében pedig így biztosítható, hogy a műcsali a kiválasztott mélység környékén maradjon. A süllyedő műcsalit a bedobást követően először hagyom ereszkedni a megfelelő indulási mélységbe (megteszi az ismert számolásos módszer, de némelyik gyártó már a süllyedési sebességet is feltünteti), a bevontatást csak akkor kezdem. Az úszók esetében van úgy, hogy megvárom, míg a vízbe érkező csali hullámai elülnek, de az is előfordul, hogy a lapjával érkező féltenyérnyi műizét azonnal elkezdem kifelé ráncigálni. A bevontatás során minden trükköt bevethetünk, ami csak eszünkbe jut, a folyamatos apró ráncigálástól kezdve a hosszú szünetekkel tarkított, néha meg-megugrasztott lassú bekurblizásig. Ez utóbbi esetben ne feledkezzünk meg wobblerünk esetleges süllyedő mivoltáról. Akár a popperek esetében, itt is jellemző, hogy a bevontatás módja miatt lazán kerülhetnek az orsó dobjára a zsinór menetei. Jót teszünk hát magunknak, ha időnként, de legalább a horgászat végeztével dobunk egy hosszút és folyamatos tekeréssel ismét feszes meneteket produkálunk.
A jerkbaitekre jellemző, hogy tömegük sokszor jelentősen meghaladja a wobblerek általunk megszokott méreteit, s oldalról nézve nagyobb felületűek azoknál (bár vannak „hagyományosnak” tekinthető hosszúkás, hengeres változataik is). Előfordulnak a pergető horgász számára kifejezetten brutálisnak tűnő darabok, persze egy 90 gramm körüli wobbler már nem feltétlen dobálásra való. A műcsali jelentős tömegéből és a bevontatás technikájából adódóan az ezekhez használt felszereléssel szemben speciális igények fogalmazódnak meg. Az orsót a megszokottnál lényegesen nagyobb terhelés nem éri, hisz (optimális esetben) nem azzal, hanem a bottal ráncigálunk, a pálca azonban sokat kap egy-egy ilyen „jerkelés” során. Külhonban kifejezetten rövid, 2 méter körüli, erős, gerinces botokat használnak ehhez. A hazai kínálatban igen kevés ilyen bot van, ráadásul sokan nem is tudják megoldani, hogy külön pálcát vegyenek, vagy vigyenek magukkal erre a célra.
Izgalomra azonban semmi ok, hisz a hazai gyakorlatban elterjedt, erősebb (mondjuk 50 grammos és a feletti) botokkal is megszólaltathatók ezek a műcsalik. Különösen akkor, ha botunk nem túl lágy, a gerinces, merevebb pálcák e célra alkalmasabbak. A 7-10-12 centis „ráncigálós” csalik (amelyek egyébként a „műfajon” belül nem mondhatók túlzottan nagynak), legyenek akár úszók, akár süllyedők, a 40-50 grammos tömeget jellemzően nem haladják meg. Kellően óvatos dobási technikával nem teszünk kárt botunkban. Én mostanában egy 2,70-es, 20-50 grammos botot használok ráncigálós csalijaimhoz, igaz, 40 grammos wobblernél nagyobbakat nem hajigálok vele.
Ha az embernek annyi pénze lenne, amennyi nincs, sokféle jerkbait típusú műcsali lapulhatna a dobozaiban, hisz a választék egyre bővebb. Tengerentúli és európai gyártók wobblerei kelletik magukat a polcokon vagy az interneten. De sajnos pénzből és műcsaliból soha nincs elég (még akkor sem, ha az ember legtöbbször ugyanazt a 10-15 darabot használja, amivel korábban már sikeres volt). Én az ezerféle lehetőség közül a már említett Salmo Slidert (úszó és süllyedő) valamint az utóbbi időkben a FOX Micro Dolphinjét (csak süllyedő változatban) és a Micro Chompert (úszó) használom. Az egyik jobb, mint a másik. Mikor melyik…
Popperek
Nagyon megszerettem ezeket az idétlen, torzszülött kinézetű műcsalikat. Ez nyilván részben annak köszönhető, hogy bizonyos időszakokban és szakaszokon elég sok csukát akasztottam velük. A másik ok az, hogy hihetetlenül látványos a velük való horgászat, pontosabban az a pillanat, amikor a csuka ráveti magát a víz tetején mozgó (vagy éppen álló) popperre. Az első időben néha szinte a botot is kiejtettem a kezemből, úgy megijedtem a műcsalira vadul ráugró ragadozótól, de a mai napig a frászt hozzák rám lenyűgöző mutatványaikkal.
Ami a bevontatás technikáját illeti, nekem leginkább a hosszabb-rövidebb szünetekkel tarkított, szakaszos bevontatás jött be. A csali vízre érkezése után kis szünet, majd két-három „plutty”, aztán megint vár, és így tovább. (Itt jegyzem meg, hogy törekszem a popperből szép, tiszta hangot előcsalni, de előfordult már, hogy a félresikerült mozdulatok miatt tompán fröcsögő csali hozott halat.) A szünetek időtartama elég változatos. Néha csak két-három másodperc, máskor ennél jóval hosszabb pauzákat is tartok.
Egy alkalommal a bevontatás közben lettem figyelmes arra, hogy az egyik csónakban valami brutális nagy állattal küzd a sporttárs. Hosszú percekig bámultam a férfias küzdelmet, melynek végén egy jócskán tíz feletti amurt szákolt a kolléga. Szinte meg is feledkeztem a felszínen csendben várakozó csalimról. Felocsúdva a látottak hatása után végre a saját dolgomra figyeltem, s amint megmozdítottam a bot spiccét, a csuka olyat törült oda a fahalnak, hogy ez esetben szó szerint kapkodtam a pálca után, mire fel tudtam venni a hallal a kontaktust. A csibész ott cinnyelt a popper mögött, és percekig képes volt várni, hogy megmozduljon a reménybeli zsákmány.
A popper folyamatos „pöcögtetése” inkább a balinok esetében vált be nekem (ettől persze még jó lehet a csukáknak is…), ahol - úgy tapasztaltam - néha fontos, hogy a kint lévő zsinór minél kevésbé feküdjön fel a víz felszínére. Ilyenkor ugyanis a csali megindításakor a madzag hosszú csíkot rajzol a felszínen, ami zavarja a finnyás ragadozót. Ez - elképzelésem szerint - a csukákat nem, vagy sokkal kevésbé riasztja.
A poppert inkább hátulról támadja a csuka, ritkábban oldalról. A kapást itt sokszor előbb látjuk, mint ahogy a bot jelezné azt. A különbség csupán pillanatnyi, de jól érzékelhető. Jellemzően egy nagy fröcsögő burványban tűnik el a csalink, de néha akár egy méterről is képes rávetni magát a csuka. Hihetetlen! Az eddigi kedvencem mégis az az alig másfélkilós példány volt, amelyik alulról támadta meg a műcsalit. Ez elég ritka, annál is inkább, mert azok a helyek, ahol poppert használok, túlnyomórészt sekélyek, méteres, vagy akár lényegesen kisebb vízmélységgel. Az eset elég közel volt már hozzám, így páholyból figyelhettem, amint a csuka tátott szájjal, függőlegesen emelkedett ki a vízből, egy szempillantás alatt torokra nyelve a poppert. Én ilyet azelőtt csak bálnákról szóló filmekben láttam, ahogy a soktonnás állat tátott szájjal a felszínre emelkedve elnyelt egy fél halrajt. Úgy látszik, a csuka is tud ilyet, igaz, kicsiben…
Vízinövényekkel sűrűn benőtt csücskökben, bokros részeken, gyékény, nád előtti sekély vízben értem el jó eredményeket popperrel. Érdekes módon, a nagyobb mélységgel rendelkező nyílt vízszakaszokon ez a műcsali nem adott nekem csukát. Annak ellenére nem, hogy ugyanitt a felszínen mozgatott jerkbaittel, közvetlenül a felszín alatt húzott körforgóval, de szinte a víztetőn táncoltatott vékony támolygóval is fogtam csukát. Popperrel nem. Azon is sokat agyaltam már, hogy ez miért van, de értelmes választ még nem találtam. Így jártam…
A popper ráncigálása során a horgászbot vízszinteshez közeli tartása természetesnek tűnik, s szerintem az is. Amikor a csali már közelebb van a parthoz, így lehet leginkább „szóra bírni”. A nagyobb távolságban lévő poppert azonban felemelt bottal is megfelelően lehet működtetni. Erre néha szükség is lehet, főleg akkor, ha nem akarjuk, hogy a zsinór hozzánk közelebb eső része a vízfelszínen feküdjön, például az uszadékok, falevelek miatt.
A popperek választéka is egyre szélesebb, bár én - eddig - hű maradtam azokhoz a márkákhoz, amikkel horgászni kezdtem. Így a Rapala és a Berkley poppereit fröcsögtetem a víztetőn. Szemet vetettem azonban néhány tengerentúli gyártó első ránézésre brutálisnak tűnő poppereire is. Ezek jellemzője - a nagyobb méreteken túl -, hogy a műcsali elején lévő, fröcsögésért, bluggyogó hangért felelős orrlemez fémből van és lényegesen nagyobb, mint az általam használt típusoknál. Sokan dicsérik őket, itt az ideje, hogy kipróbáljam. Beszerezni ezeket igen nehéz, de egy elszánt horgász előtt nincsenek leküzdhetetlen akadályok.
A popperek használata nem igényel speciális felszerelést, bár a nagyobb méretű és „terelőlemezű” darabok már megkívánhatják a nagyobb dobósúlyú (akár 50-60 grammos), gerincesebb pálcákat. Én a leggyakrabban egy 8-32 grammos, 3 méteres bottal hajigálom a jellemzően 7-9 centis poppereket.
Hát egy szuszra idáig jutottunk. Biztos rengeteg dolog kimaradt, amit a jerkbaitekről, popperekről, no meg a holtág csukáiról tudni/említeni érdemes, de ez így van jól. Mit csinálnék a következő két évben, ha nem lenne még tanulnivaló? A második részben klasszikus csukacsalikkal, körforgókkal és támolygókkal folytatjuk. Mert bármennyire is csábítanak minket a furcsa kinézetű, színes fahalak, a „vasak” a mai napig rendkívül hatásos csalik a csukák ellen. Csak sikerüljön jó helyen, jól vezetni ezeket. És persze a csukák is jókedvükben legyenek…
Czender Miklós (bogyo)
