Júniusban, a kérészrepülés bűvöletében nagyon sokat legyezetem. Majd miután lezajlott a tiszavirágzás, kicsit tanácstalanná váltunk barátommal, hogy mire is horgásszunk. A hónap végére szépen letisztult a Bodrog, és tudtunk is rajta fogni domolykót, balint, sügért és csukát. A Tisza ezzel szemben még mindig zavaros maradt, szőke árnyalata erősen elütött a Bodrogétól a két folyó találkozásánál. Minden tényező figyelembevételével a Bodrog tűnt ígéretesebbnek, ám minket mégis a Tiszára vonzott valami. Gondolatainkat a szőke Tisza óriás harcsái foglalták le; csábított minket a zavaros folyó mélyén lapuló hatalmas halak ígérete.
A reggel álmosan telt el. Nehéz volt a hajnali kelés, mert előző nap is ugyanez volt a menetrend: 4 órakor ébresztő, pakolás, és irány a víz. Akkor eredménytelenül vallattuk a folyót.
Menyasszonyomat elvittem dolgozni, majd felvettem barátomat, Rolit. A kikötőben gyorsan bepakoltunk a csónakba és már „száguldottunk” is a Tiszára. Régen motorom sem volt, most pedig már az 5 lóerős motort is lassúnak érzem. Mikor siet az ember a halakhoz, akkor iszonyatosan lassúnak tűnik a haladás a vízen.
A hajnalról erősen lekéstünk, de a nap még alacsonyan járt az égen. A város még csak ébredezett álmából, a tokaji közúti hídon még gyenge volt a forgalom. A két folyó összefolyásában csak egy sporttárs vallatta a vizet - ez azért meg is lepett minket.
Álmosan, de izgatottan állítottuk össze felszereléseinket. Egy feszes Seven & Half botot készítettem elő, Nevis Secure orsó került rá 4000-s méretben - ami ebben a hónapban fogott már egy 20 kg fölötti harcsát nekem - a dobján vastag fonott zsinórral. Előkerültek a vertikális csalik is; wobblerek, nagyméretű gumihalak és glavinjara csalik.
Nálam először egy Sébile Flatt Shad került bevetésre, barátom pedig „glavit” kötött fel. Miután megejtettük a kötelező rituáléinkat, elkezdtünk csurogni. Szerencsénkre a kora reggeli órákban még szélcsend volt; a folyó felszíne kisimult, akár egy koszos tükör, ami kicsit sötétebben mutatja a valóság tükörképét.
A folyó csendesen, lassan cipelt minket a hátán. Ideális körülmények közepette emelgettük csalijainkat a gyakran 15-20 méteres mélységekben. Közben persze viccelődtünk és szórakoztattuk egymást. Hosszú kapástalanságra készültünk.
Az első akciót én könyvelhettem el, egy közel 5 méteres elsüllyedt fát kényszerítettem fel a mélyből. Elektromos motorral kitoltuk magunkat partszélbe és ott tettük le a hatalmas ágat, nem akartuk visszaejteni arra a helyre, ahol télen sokan emelgetik plasztik csalijaikat süllők reményében. Aztán visszatoltam a csónakot a folyó közepére, és folytattuk a sodródást az árral.
Rövid időn belül megismétlődött az előző akció. Ezúttal egy kisebb ágat emelhettem a csónakba. „Ez még mindig nem az, amiért jöttünk.”, viccelődtem, majd ismét leengedtem wobblerem a fenékre. Emeltem egyet, visszatettem, emeltem még egyet, visszatettem, mikor valami meghúzta odalentről. Bevágtam.
A bot ekkor is perecben maradt a kezemben, de ezúttal már nem akadó volt a végén. Tudtam, hogy harcsát akasztottam, csak az volt a kérdés, hogy mekkorát…
„Ez harcsa!”, mondtam barátomnak, aki gyorsan feltekerte a csaliját. Elővette dobozomból a kamerát és el is kezdte dokumentálni a fárasztást. „Segítsek valamit?”, kérdezte. Mondtam neki, hogy nem kell, csak kamerázzon, mert ez hosszú lesz és izgalmas.
Egyre nagyobbra saccoltam halamat. Volt már egy-két nagy harcsával dolgom, de ez erősebb volt mindnél, ezért elsőnek 30 kg felettire becsülgettem. Halam kezdetben keményeket ütlegelt a zsinórra. Botom óriásikat bólogatott kezemben fel és le. Aztán elindult a „szörny” és vitt minket is magával. Szerencsére a folyó közepe felé indult. Orsóm fékje erősre volt állítva, de a hal így is bőven lekérte a vastag kanócot róla.
A folyómeder közepén megállt. Fölé értünk, megpróbáltam megemelni. Ekkor olyannak tűnt, mintha akadó lenne, nem mozdult a helyéről. Már kezdtem megijedni, hogy tényleg akadóba szaladt, amikor sokadik emelésem hatására végre kibillent és ismét elindult.
Nagyon komótosan mozgott, és amikor csak tehette, keményeket rúgott a zsinórra. A bot majd kiesett a kezemből néha. Egy-egy rúgás végén úgy csapódott fel a bot spicce, hogy azt hittem, elvesztem a halat, alig tudtam utána szedni a zsinórt néha. Máskor pedig olyan keményen és ellentmondást nem ismerő módon indult el, hogy lekérte a botot a vízig.
Szívem keményen kalapált, majdnem kiugrott a mellkasomból. Lábaim remegtek. Már az ülődeszkán állva fárasztottam, igyekeztem folyamatosan terhelni a halat. Erőltettem, amikor csak hagyta magát. Elértem azt is, hogy már többször fel tudtam pumpálni, de mindig visszafordult a mélybe és lehúzta a nagy nehezen elnyert zsinórmennyiséget.
Körülbelül háromszor-négyszer is meg tudtam emelni, de a felszínre még nem hagyta magát felerőltetni. Tíz perc is eltelt, de még csak nem is láttuk a halat. Alig vártuk, hogy végre sikerüljön meglevegőztetni és megpillanthassuk, mivel is van dolgunk pontosan. Ekkor már negyven kiló felettire saccoltam.
Közben többször is kisodródtunk partszélbe, így vissza kellett tolnom a csónakot a folyó közepe felé. Nem akartam a partszélben küzdeni vele, mert ismerem ezt a szakaszt jól és nagyjából tudom, hogy merre milyen akadók vannak.
Az első fordulópont akkor következett be, amikor hatalmas mennyiségű levegőbuborékot lökött a felszínre a hal. Éreztem, hogy fárad, és hamarosan meglátjuk. Aztán nyilvánvalóvá vált, hogy magasan jár, mert megláttuk a farka által keltette első örvényeket is. Az örvények azonban méterekre jelentek meg a hal vélt helyétől. Ekkor már tudatosult bennünk, hogy közel 2 méteres a harcsa, és meg sem kellett látnunk ahhoz, hogy korábbi becsléseinket elfeledve merészebb számokkal dobálózzunk. Ötven kiló felettire saccoltuk.
Aztán eljött a várva várt pillanat. A hal végre megmutatta magát. Hatalmas feje megjelent a felszínen, de csak egy pillanatra kóstolt bele a levegőbe, aztán rögtön visszafordult a mélybe. Vastag háta és hosszú farka lomhán követte fejét. Teljes méreteit látva elhagyta néhány csúnyácska szó a szánkat.
Ekkor már tudtam, hogy a nehezén túl vagyok. A hal már gyorsan fáradt, és habár még többször visszatört a mélybe, e kirohanások már csak rövid leúszások voltak, és mindig gyorsan vissza tudtam kényszeríteni a felszínre. Már csak a beemelés volt hátra. Többször megpaskoltam a hal fejét, a bajszát, ami után mindig visszatekergőzött a szőke víz alá, de már nagyon lomhán mozgott.
Roli közben elpakolt a csónakban, felszabadított egy jókora helyet a ladikban a halnak. Felajánlotta a segítségét is, de én mindenáron egyedül akartam bevenni a halat. A kesztyűt a kezembe adta, én pedig tovább cukkoltam az egyre elcsigázottabb halat a felszínen.
Aztán egyszer sikerül ráfognom. A harcsa is rászorított a kezemre; éreztem, ahogy éles fogai áthatolnak a kesztyűmön. Teljes testét megtekerte, és tekerte vele a karomat is. Majdnem elengedtem, de tudtam, hogy most már nem szabad. Kitartottam és fogtam az állát, amíg megnyugodott, aztán letettem a botot, ráfogtam a másik kezemmel is, és elkezdtem behúzni a tiszai óriást.
Roli nagyon észnél volt, felnyitott orsóm felkapókarját és elvette az útból. Ezt látva nyugodtan engedtem be az óriásharcsa teljes testét a neki felszabadított helyre. Aztán a csónakban még egy kicsit tekert magán, de már megnyugodott.
Ott feküdt előttünk, legyőzve, ez az igazi vadvízi, folyóvízi óriás. Teste, feje és szája hibátlan, sérülésmentes, csodás volt pont úgy, ahogy a természet megalkotta. Valószínűleg nem volt még emberrel dolga, én voltam az első, akivel találkozott. Vastag, hatalmas száját, éles, hegyes, gerebenfogait látván nem kérdés, hogy csúcsragadozó a Tiszában. Nem volt kérdés az sem, hogy visszaengedjük-e…
Még gyönyörködtünk benne egy kicsit, majd úgy döntöttünk, hogy kivisszük a közeli Tisza-strandra, kitesszük a homokra, majd néhány fénykép elkészülte után ott is engedjük el. Nem tartottuk sokáig fogságban; gyorsan dolgoztunk. Még egy-két telefont elengedtünk - olyan sporttársakat hívtunk, akikről tudtuk, sejtettük, hogy van alkalmas felszerelésük egy ekkora hal biztonságos és sérülésmentes leméréséhez. Sajnos azonban senki sem vette fel, így nekiláttunk a visszaengedéshez.
Roli csak fotózott és videózott, én pedig gatyára vetkőztem és megúsztattam az óriási harcsát. Szegény „szörny” lassan tért magához, nagyon fáradt volt. Nógatni kellett kicsit, hogy magához térjen, és elinduljon. Nehezen akart tőlem megválni, ahogy én is szívesen „úsztam” volna még vele egy kicsit. Hatalmas élmény egy ekkora hallal „pancsolni” és a vízből visszaengedni.
Aztán csak megunta a közös fürdőzést és komótosan elindult a mély víz felé. A farkával még intett egyet nekem, majd végleg eltűnt a zavaros vízben. Nagyon felemelő érzés járta át a testemet. Tudtam, hogy ez a pillanat annyira egyedi, hogy könnyen meglehet, soha többet nem lesz részem még csak hasonlóban sem. Ennek megfelelően kezeltem ezt az élményt és örökre az emlékezetembe véstem a nagy harcsa elengedésének minden egyes momentumát. Hasonló élményeket kívánok minden kedves sporttársamnak!
A fárasztásról és a visszaengedésről készült videó:
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Riczu Roland
