Amikor megkérdezik, hogy hogyan szeretek leginkább horgászni a Tiszán, egyértelműen a válaszom, hogy harcsára „partdobni”. Még annak ellenére is, hogy ez talán a legkevésbé eredményes módszerem, de azért azt látni kell, hogy minden dobásban benne van a Big One!
Benne van a Big One… jaja… már majdnem el is hiszem, hiszen nyolcadik éve dobálok harcsára így, „partdobva”, még sincs több darab hal a fogási listámon, mint maximum 3 tucat. Pedig volt olyan év, hogy legalább 50 alkalommal mentem ki estére kergetni a halakat 0 eredménnyel. Hogy Viktor horgászcimborámat idézzem, akitől ezt tanultam: „mentél, ha kellett, ha nem, bár leginkább akkor, amikor nem” :)… De mégis van egy feelingje szép magyar szóval, amitől megkedveltem a „partdobást”.
Maga a szóösszetétel is egy kreált szó, melytől nem csodálom, hogy a Word helyesírás-ellenőrzője is kiakad. Ennek a pecának a lényege, hogy az ember csorog a folyóval és a műcsalit dobálja a parthoz, majd tekeri vissza. Ennyi. Nem egy bonyolult móka, mégis, ha csak ennyi lenne, akkor hal se lenne már a vízben, meg százával dobálnák csónakból a partot a horgászok.
Szerintem a módszer a Pó folyóról vándorolt át ide, a hazai folyókra, ott ugyanis a hőskorban még könnyebben lehetett sok szép harcsát csónakba cincálni így. Aztán mára ez odakinn olyan ütemben kopott, mint ahogy a hazai éttermek hűtői teltek jó kis talján eredetű harcsafilével. Napjainkban már kinn is a vertikálozás különböző módozataival lehetünk eredményesek, ha csak a legális módszereket vesszük figyelembe.
Szerencsére megjelentek ott is a különböző, valóban korrekt guide szolgáltatásokat nyújtó cégek, akiknek elemi érdeke lett vigyázni a területükre, a harcsapopulációra. De ez egy más történet… A hőskorról már lekéstem, ennek ellenére nagyon foglalkoztat a gondolat, hogy de jó lenne horgászni ott egyet. Mert van, amikor nagyon bejön ott is egy-egy túra, de amikor az ismerősök beszámolóit hallgatom, hogy épp fogtak egy (!!!) darab kapitális halat összesen négyen, sok estén keresztül, akkor mindig lebeszélem a pénztárcámat az indulásról. Ez a jövő zenéje…
No de vissza a hazai vizekhez! A „partdobás” tudtommal a Tiszán a legnépszerűbb, a Dunán, már amennyire ismerem, nem is nagyon van erre alkalmas terület, bár amikor ott is árad, még ott is jó lenne, csak épp a víz úgy ömlik akkor, mint egy raftingpályán.
Várható halak mérete is igen változatos, a kilótól felfelé a csillagos égig. Pont emiatt nehéz szerintem a megfelelő felszerelés kiválasztása ehhez a módszerhez. Ha olyan bottal veszed üldözőbe a halat, ami a nagy mérethez ideális, akkor a sok-sok üresen átdobált este után úgy vágod a sarokba, hogy csak úgy csörömpöl, már ha el bírod még dobni az elfáradt kezeiddel. Ha viszont könnyű pálcával kergeted a halakat, akkor ha megjelenik a Big One, akkor igencsak csökken az esélyed és a mázli faktor 5-ről 95%-ra növekedik.
Én mióta elkezdtem a harcsa „partdobálást”, a Shimano Beast Master 210 XH botjait használom. Azonban kicsit úgy érzem, a szériák megújulásával csökkent a bot ereje. Míg a legelső sima Beast Master botból elég volt a H kategória, mert az XH akkoriban baromi erős volt, mára már az XH-nak sincs akkora ereje, pedig már az EX szériánál tartunk. Sajnos a legelső Beast Masterem a Tiszában végezte egy rosszul letett bot miatt, bónuszként magával vitte a Shimi Technium orsómat is, hogy legalább teljes és nyolcvanezres legyen a kár :(. Ekkor már nem lehetett kapni az eredetit, csak az akkor aktuális CX modellt. Ez sem volt túl hosszú életű, ugyanis beletört a rekord harcsámba, mondjuk hozzá tartozott, hogy igencsak durván negatívba lett húzva, amikor feljött a felszínre a hatalmas, 178 cm-es harcsa, köszönhetően az adrenalinnak, ami csöppet elhomályosította a józan gondolkodást. Aztán vettem a sorban következő DX botot, ami igen sokáig jól szolgált, egészen 2018 tavaszáig, amikor beleakadtam az újabb nagy harcsámba.
Ez hibátlanul kijött vele, bár sokszor volt csúcsra feszítve a felszerelés. Aztán egy következő pecán, amikor egy komolyabb kapást érzékeltem a nagy (50 grammos) jigfejen és bevágtam, a nyéltag felett megadta magát a bottest. Aztán jött a sorban következő EX bot :D. Ez még ép és egészséges, bár ha a lenti videót megnézi valaki, látni fogja, hogy azért neki is kijutott a komoly ellenfélből.
Most sokakban felmerülhet a kérdés, hogy mi a búbánatért veszem ezt a botsort, ha mindig eltöröm őket. A válasz (talán) roppant egyszerű: mert a bot pillanatok alatt „kivégez” egy átlagos méretű ellenfelet. A filmben látható 4,7 kg-os harcsa nem egészen 2 perc volt, az ugyanilyen bot az előző szériából pedig tizenegy-két perc alatt felhozta az idei legnagyobb, sőt az elmúlt 5 évben fogott legnagyobb, 32,23 kg-os harcsámat. Tehát a bot alkalmas az átlagosnál picit nagyobb, 10 vagy maximum 15 kg körüli harcsák élvezetes horgászatára úgy, hogy nem szakad le tőle a karom 2 óra után. Ez utóbbi igenis fontos, ugyanis sokkal, de sokkal több a nullás peca, mint az, amikor egyáltalán bármilyet is sikerül akasztani. A legjobb bottest számomra olyan lenne, ami maximum 2,1 méter hosszú és könnyű, de emellett baromi erős is. Az a baj hogy ennek a hármasnak a folytatása az, hogy Ön ezek közül kettőt választhat: erős, rövid, könnyű. Bár őszintén??? Ha minden egyes harminc feletti harcsába beletörök egy botot, de a harcsa kijön, b@romira nem érdekel, hogy a bot eltört. 8 év alatt 2 darab 30 kg feletti hal, 2 darab eltört bot. Hol kell aláírni, hogy évente legalább még kettő jöjjön ilyen???
Sajnos azonban ez nem ennyire tervezhető móka, mint kiderült azon az estén is, amikor a lenti kisfilm is készült. Fiammal vágtunk neki egy kis éjszakai pergetésnek. Örült, hogy megvan már a felnőtt horgászigazolványa és szeretett volna elkísérni pecázni. Furcsa élmény volt először nekiindulni vele a folyónak, mint „felnőtt” horgásszal. Nem gyengén repül az idő.
Megvártuk a sötétedést és nekikezdtünk a part dobálásának, azonban sokáig egyáltalán nem hallottunk semmilyen rablást. Szinte síri csend volt, pontosabban lett volna, ha a szúnyogok nem zenéltek volna pár milliárdan az ártéri erdőkben, illetve körülöttünk. Szerencsére elcsorogtunk egy olyan terület mellett is, ahol tudtam, hogy lakik pár fülemüle, mely nem hazudtolta meg magát és gyönyörűen énekelt bele a sötét estébe. A part mellett millió sneci ugrott szét, amint megvilágítottam őket fejlámpával. „Uh, itt nehéz lesz rávenni a harit, hogy a wobblert egye!”, gondoltam, már ha ugyan a part mellett vannak egyáltalán.
Körülbelül este 10 lehetett, amikor hallottunk már pár nyeszlett durranást a part mellől, de jóval alólunk, majd amikor rácsorogtunk, akkor elcsendesült mindent. Ekkor két hatalmas durranás volt a túlparton. Mint mindig, most is a túlpart volt aktív :), bár igazából mindegy, hol vagyunk, biztos a túlpart lesz a jobb. Így megfogtam az elektromos motort és áttoltam a csónakunkat a túloldalra. Mivel vaktában mentem át, egy akadó-tenger fogadott a túloldalon, mondtam is a fiamnak, hogy itt nem dobunk, mert nincs esély onnan kivenni a halat, ha megakasztjuk. Így csak csorogtunk lefelé, majd jött egy strand homokpadja, melyen millió sneci ugrándozott, örültek annak, hogy nincsenek fürdőzők. „Ezt már lehet dobni!”, mondtam a fiamnak, és elkezdtük a dobásokat.
A negyediket dobtam, már a strand alsó felénél csorogtunk, amikor a beeső wobbler felrobbantotta a vizet. Szó szerint. Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy hűtő méretű tárgyat dobnánk a Tiszába, mondjuk egy betonkeverőt :). Egy irgalmatlan nagy fröcsögés-durranás-burvány hármas zajlott le hirtelen 3 másodperc alatt. Meg is ijedtünk, mert a nagy csendben rémisztő tud lenni ez, de fel is dobja az adrenalin-szintet az egekbe, ami miatt imádom ezt a játékot. Mivel az ütésre reflexből bevágtam, kezdtem volna tekerni az orsót, de semmilyen ellenállást nem éreztem. Konkrétan semmilyet, még a wobblert sem. „Leszakadt volna????”, agyaltam, miközben tekertem vissza a zsinórt, ám ahogy egyre több zsinórt nyertem vissza megéreztem rajta a halat, ami a víz alatt felém vágtatott, majd a csónak alatt tovább, a folyó közepe felé.
Alig tudtam ledugni a botot a csónak végénél és azon körbevenni, hogy ne törje be alám a spiccet. Az irány jó volt, bíztam benne, hogy sikerül kivenni a halat. Egy 15 perces fárasztás kezdődött, mely során benn húzgált minket csónakostól az a hatalmas valami, de nem tudtam a felszínre húzni.
Elfogyott egyszerűen a bot ereje és úgy karikában volt annak ellenére, hogy extra heavy, mintha light feederrel akasztottam volna. Nem bírtam a fenék közeléből elmozdítani a halat, arra ment, amerre akart. Sajnos ez lett a vesztem, mert megunta a folyó közepét és kivágtatott szélre. Mivel a fiammal voltam, nem várhattam el tőle, hogy pikk-pakk forgassa a csónakot és motorozzunk a hal után, annyit mondtam neki, hogy ha van kedve, vegye fel mobillal a fárasztást, meg csináljon pár fotót, de semmiképp ne essen ki a csónakból. Mikor a hal kivágtatott, már éreztem is a fát, amin súrlódik a zsinór, és félelmem beigazolódott, átment egy akadón. Nem tudtam onnan visszahúzni.
A botot letéve kézzel próbáltam meg a zsinórt húzni, mégis jobban érzem úgy a halat, meg a fát is. Ahogy rátekertem a zsinórt a kesztyűs kezemre és meghúztam felfelé, a vízig rántotta vissza a kezemet. Hamar rájöttem, hogy ez így nem vicces, így csak a markomba szorítottam a zsinórt, de folyamatosan éreztem a fatörzset, meg mögötte a halat. Elkezdtem finoman húzni, ám a következő ilyen „csak azért se megyek” mozdulatnál valahol a fatörzs környékén elszakadt a zsinór. Ha nem guggoltam volna a csónak oldalánál, tuti hanyatt vágtam volna magam a hirtelen megszűnő terheléstől, de így csak egy hangos ordítást tudtam kiereszteni… elment. Ott guggoltam kezemben a zsinórral… még most is rossz érzés, amikor ezt leírom, de mivel a fiam sok, szerintem értékelhető felvételt készített, hiszen szerettük volna megmutatni ezt a kapitális halat és annak fárasztását, úgy döntöttünk, hogy befejezzük a sztori végét és felvesszük azt, hogy mi lett a fárasztás vége.
Kb. 20 percig ültünk és beszélgettünk ott a folyó szélén lehorgonyozva, hogy mit kellett volna másképp csinálni, hol hibáztunk, kell-e még erősebb bot, orsó, zsinór??? De ha egy durung bot van a kezedben, azzal nem lehetett volna olyan szépen a partszélhez tenni 30 cm-re a csalit, lehet, rá se bagózott volna a harcsa, ha 2 méterre esik le… Az tény, hogy a botot nem ilyen – szerintem 50+-os – halakhoz tervezték.
Az átlagos halakkal bőven élmény vele a horgászat, sőt a folyótól erre igazolást is kaptam, mert kb. másfél órával később meg 2 km-rel lentebb megakasztottam immáron húzott csalival egy harcsát, amit nem egészen kettő perc alatt a csónakba cincáltam. Kettő perc alatt egy 4,7 kg-os játékost.. Mi lehetet az, ha negyedóráig közöm nem volt hozzá??? „Betonkeverő” :). Határozottan az lehetett :).
Majd legközelebb… azóta voltam kinn ötször, de nulla hallal, nulla eseménnyel úsztam meg a horgászatot. Beszereztem egy erősebb botot és rápróbálok a multiplikátoros orsóval való horgászatra. Bár a pontosságom a töredéke lett, de bízom benne, hogy sok gyakorlással javulhat ez és jön az újabb ellenfél. Remélem, nem kell rá újabb 3-5-8 évet várnom.
Íme, a nagy harcsám fárasztásának pillanatai, illetve néhány képkocka az éjszakai feelingről… na, ezért szeretem ezt!
