Silurus glanis Linné - a bajszi latin neve. Mumusom a harcsa, régóta szeretnék fogni belőle, ha nem is sokat, de azért párat, mutatóba legalább. Nem nagyokat, a mércét magamnak olyan öt-hét kiló körülire maximalizáltam. Következő történeteim fő- és mellékszereplői mik, vagy kik is lehetnének hát, mint a harcsák. Tanulsága mindegyik történetnek van, és érdemes levonni belőlük a konzekvenciákat, hogy legközelebb is foghassunk.
Az időjárás kedvező volt. Így eshetett, hogy immár megfelelő szabadidővel rendelkezvén, Csaba barátommal döntöttünk: előző napi eredményes süllő- és balinfogásaim helyszínére kilátogatunk. Vasárnap este hatkor autóba szálltunk, aztán irány a Körös.
Épp a minap változott az idő: az addigi meleg, ámde változékony idő beállt az immár évek óta szokásos júniusi kánikulára. Mire összerakjuk a botokat a parton, gyöngyözik homlokomon a víz. Csaba is összeállította saját készségét, magunkhoz vesszük a mellényekbe bele nem férő csalis dobozainkat - támolygó- és twister-kollekciókkal -, aztán lépünk. A parton, a vasárnap estének köszönhetően alig akad horgász. Szemrevételezzük a vizet. Előző naphoz képest apadt, legalább 30-40 centit. Ez nem mindig jelent jót...
Azonban ismerjük a dörgést - hiába nincsen rablás, érezzük, tudjuk, hogy itt kell lennie a halnak. Ennek ellenére elmúlik 7 óra, mire egyáltalán rablást látunk. Csendben mozgunk a parton, karabinereinkbe hurkolva várják újabb és újabb dobásainkat a hű és eredményes SSR-ek. Horgászunk csöndben, meg-megállva, közben beszélgetünk néhány, bennünket mostanában különösen érintő dologról. Bele-belegabalyodunk magánéletünk ilyen vagy olyan voltába, aztán végre úgy fél nyolc tájban Csabi akaszt valamit - süllő, azaz süllőcske. Helyesen vezetett SSR 7 G volt a szúrós falat, ezen akadt fönn az alig egy-két perc erejéig a retúr tüskés. Bizakodom: akkor mégiscsak lesz majd hal...
Míg én a fotógéppel bíbelődöm, Csabi máris "pózol" nekem, úgy engedi vissza a megszeppent süllőt. Öröm nézni, milyen kíméletesen bánik a kifogott hallal.
A víztükröt itt-ott a rianó, menekülő kishalak rebbenései törik meg, majd menten közibük vág a balin. Jó darab lehet a koma, próbálom a harsogó rablás alapján saccolni, bár ez csalóka is lehet. Mindegy, megpróbálom megfogni. Mivel erősen nappal van még, ezért mindkettőnk dobját monofil feszíti - nálam a Royal, a "szürke eminenciás", míg Csabinál a Godzilla, persze némi átmérőbeli különbséggel. Én szeretem a biztosabb erőtartalékot kezemben tudni, ezért 0,22-nél balinra, süllőre, csukára dobálva sem adom alább, ki tudja, mit akasztok alapon. Így aztán nálam huszonötös, társamnál tizennyolcas a kanóc. Forgókapcsos karabineremben SSR 7 SD himbálódzik. Nézem a vizet, várom az újabb rablást, melyre majd rádobok. Nem sokat várok, nem telik el egy perc - buffan a hal, s micsoda látvány: másfél méteren keresztül tolja orrával a levegőben az őn a prédát, majd szerencsétlen kishal egy hangosan csattanó örvényben tűnik el, immár örökre. Megdobom. Óvatosan, apait-anyait - és minden tudásomat, tapasztalatomat - beleadva vezetem a műcsali-csodát. Kutya meg a mája! - nem kell neki. Fene a gusztusát! Odább lépek néhány métert, hogy a vélhető helyét halamnak más irányból húzhassam meg. Azonban innen sem kíváncsi wobbleremre a hangosan étkező duhaj.
Na, le a törtcsőrűvel, fölteszek helyette egy egyrészes "natúrt", mindjárt 9 centiset. Jól megsuhintom, a vízbe csobbanó wobblert tőlem messze nyeli el a sodrás, belehúzok spiccből, hogy elinduljon kéjesen remegő víz alatti útján, majd botomat lejjebb eresztve - erősen felszínen jár ez a típus, s mélyebben szeretném kissé megvezetni - húzom, ahogyan szoktam. Nem megy két métert az újonnan fölrakott csali, odavág neki egy nagyot, de nem akad! Hű, a csudába is!
Újabb dobásom hasonlóra sikeredik, mint az előző. Víz alá bukik remegve a wobbler, meghúzom, aztán BANG!, olyant húz a botra, hogy majdnem kifordítja a kezemből! Hűha, mi ez? Aztán megindul a hal, érzem már a húzásból, balin lesz, de nem a szokványos kiló-másfél. Erősen megindul, alig tudom magamhoz édesgetni. Végre szelídül kissé, föltudom húzni a víztetőre. Azért van benne kakaó rendesen - megindul még egyszer, majd mikor már "leírtam", akkor szalad neki egy utolsót kezem elől, csizmám mellől. Majd a hármashorgot húzta bele a jól bejáratott lábbelibe...
Na, végre! Óvatosan - mert nem nagyon találok fogást a vastag nyakon - fogom tarkón, és segítem magam mellé. Leteszem a fűbe, lefotózom - közben persze eljátszok némi önkéntes véradást az éhes szúnyognép legnagyobb örömére - majd óvatosan visszaengedem.
Ha három nem is, kettő és fél volt. Immár elégedetten mosom meg a kezem, majd lecserélem a jelesre vizsgázott kütyüt. Közben figyelmem Csabi felé kell, hogy forduljak ismét - újabb süllőt bűvöl ki a "varázspálcával". Apró ez is, így kisebb szárazföldi kitérő után siklik a pikkelyes teste vissza a Körösbe. Jól érezzük magunkat, van már rablás - ha nem is forr a víz - és halat is fogtunk mostanra.
Ahogy szoktunk, magyarázunk egymásnak, hogy ezért vagy azért eredményes egyik vagy másik csalink. Csaba újabban, alig pár éve van a "szakmában"; a pergetős-buliba amúgy istenigazából Zsolt és személyem miatt csöppent bele. Megtetszett neki nagyon, és egyre eredményesebb, egyre ügyesebb. Olyannyira, hogy lassan-lassan Zsolttal már titkolóznunk kell előtte... :))
Kanyarodjunk vissza a vízhez. Kezd besötétedni, lassan jönniük kellene a tüskés népeknek, ám helyettük mindketten egy-egy balint vágunk szájon. Társam halát megörökítem, míg az enyém rövidebb kitérővel ússza meg a számára csöppet sem kellemes hercehurcát.
Besötétedik, lassan, komótos lassúsággal. Aztán történik valami, valami kiszámíthatatlan dolog - kelet felől eltűnik a néhány, mostanra már kigyúlt csillag, és terebélyes sötét folt úszik fölénk. Beborult. A levegő is áll, most érezni igazán, milyen fülledt. Azon gondolkozom, várjak-e társamra, míg ő mondja ki, vagy kimondjam én, hogy menni kéne... Igaz ugyan, hogy az autó nincsen messze, de odáig el is kell caplatni valahogy. Az éjjeli tusolást meg nem a parton, sokkal inkább a fürdőszobában ejteném meg, ha már lehet választani. Már nyelvem hegyén van a "Na, mi legyen?" mondat, amikor koppan valami a wobbleren. Bent a mederben, körülbelül 20-40 centivel a fenék felett húztam, amikor ütötte valami. Süllősen, nagyon süllősen. Én meg amúgy emberesen vágok oda, meg is akad! Két-három gyenge fejrázás, majd a víztetőn pocsol, s mellettem kavar az alig kilós süllő. De nagyon szép vagy! Persze a hazamenetelről alkotott képzelgésem már a múlté. Azonban mintha éreznék valamit a sötétben. Felrakom a fonottal teli dobot, a 0,13-as Power Pro-val. Palomár-csomóval az előbbi karabinert - sima omega-kapocs, Csabától kaptam "kölcsönbe", mert előző napról a másik gúnyámon maradtak az enyémek - kötöm meg a madzagra, aztán föl egy régen nagyon fogós típust, a CDJ-t. Evvel még nagyobbat lehet dobni, folyással fölfelé, és így lassan, meg-megállítva vezetve talán eredményesebb lesz, mint az SSR-ek. Sokadik dobás után be kell lássam, tévedtem. Vissza a törtcsőrűhöz. Koppan rajta valami ismét! Süllő ez is, párja az előzőnek. Jó dolog is ez a pergetés...
Csabi közben mellém áll, nem érti, miért fogok én, s ő miért nem. Az igazat megvallva én is értetlenül állok a dolog előtt. A süllőket eddig sosem a mederből, mindig a parthoz közeli részekről vettük ki. Ma ilyen nap van. Újításként visszateszem a CDJ 9 SFC-t, és lefelé dobom meg, hogy nagyon lassú vezetéssel próbálkozhassak az elakadás veszélye nélkül. Néhány üres dobás után az eddigi rávágásoktól teljesen eltérő stílusú késztet erőteljes bevágásra. Mi a franc lehet ez? A megakadt hal próbálna lefelé fordulni, persze erősen betartok neki, így ez a manőver nem teljesen jön össze, majd furcsamód rángások a zsinóromon - ez harcsa!
Tőlem nem is messze kapott, olyan tíz-tizenkét méternyire, persze saccra. Szalad még egy kicsit, s miután hangosan kibukott belőlem a megakadt hal neve, immár társammal ketten figyeljük előttünk a vizet. Kinyílik a feketeség, egy harcsakobak töri meg a vízfelszínt. A wobbler hátsó része jól bent a szájban, a jobb oldalon. A középső horog meg szabadon fityeg. Ez feladta a leckét - hát most hogy vegyem ki? Lábaim elé húzom, aztán a wobblert nyelvestől megkapva a már megnyugodott halat partra segítem. Gyönyörű formájú, olyan másfél-kettes. Annál nem lehet nagyobb - retur méret.
Nagy az öröm - társam látott immár harcsát is pergetés közben akadni, én meg eközben gondolatilag máshol vagyok. Ha egy van, akkor többnek is lennie kellene, és nem csak a kicsiknek - ezen töprengek, amikor a fölfelé dobott, előző elakadásom miatt SSR-re cserélt műcsalit a víz alá merítem. Próbálom minél lassabban húzni, ám alig húzom egy, maximum két métert a wobblert, belerobban valami a karomba! A botot majd a vízig húzza, egy irdatlan erejű húzás még a rávágás után, amibe a féknek sincs ideje megszólalni, majd kész, vége - ellenállás nélkül jön kifelé a zsinór. Megtépett. Alig ocsúdok, kezd remegni kezem-lábam. Ez az aljas harcsa - mi más lehetett? - megfosztott a kedvenc wobbleremtől... Hanem aztán fölorsózva a fonottat, jön a meglepetés: karabiner van, csak wobbler nincs. Teljesen kinyújtotta a gyenge - és két-háromkilós halakat simán elbíró - kapcsot a harcsa. Itt volt tehát az én nagy halam és az én nagy hibám. Legkésőbb a kis bajszi után föl kellett volna kötni egy Berkley-féle szupererős karabiner-csodát! Ez elmaradt, így evvel együtt a nagy hal, és persze a wobblerem is...
Felkötök tehát egy bivalyerős (de mégis kicsi) Berkley Cross-Lock karabinert. Ezt nyisd ki, ha tudod! A karabinerbe egy naphal színű SSR-t akasztok. Nem kell sokat dobnom, újból rávágásom van, ez azonban nem harcsa - ismét pókhálóként lóg előttem zsinórom. Megint egy éjjeli csuka. Hogy a keservit neki! - fohászkodom. Idén nem ez volt az első nálam, és Zsolt cimborám is mesélt hasonló, vele esett csúfságot. A jobb csőrösök is éjjel ennének?
Mérgesen kötök egy újabb Berkley-t, majd nem aprózva a dolgot, CDJ-vel szórom a vizet. Míg én elakadásommal küszködök, társam két süllőt is fog, ez már igen! Nagy nehezen kiszenvedem a makacs akadóból a drága kincset, és mivel nincsen nálam több a fogós SSR-ből, Csabi kisegít.
Fél tíz. Már legalább 5-10 perce nem volt egyikkőnknek sem rávágása, kezdünk komolyan a hazamenetelen gondolkodni. Mintegy maradásra bíró dologként beugrik még nálam a kölcsön-wobblerre egy kiló alatti, ám jó húsban lévő süllő. Ez a záróakkordja a mai pecának. Amíg kapjuk magunkat, és megyünk az autó felé, azon gondolkodunk, Zsolttal közöljük-e a jó hírt, vagy önző módon tartsuk meg magunknak. Persze úgy döntünk, kedden vagy szerdán kijövünk, immár Zsolttal kibővített csapattal, hátha...
