Wobblerrel horgászni könnyű, hiszen ez a csali szinte automatikusan fogja meg a halat, mindössze annyi a dolgunk, hogy a megfelelő formájú, méretű, színű műcsalik közül kiválasszuk azt, amelyik éppen abban a vízmélységben vontatható, ahol a ragadozók is tartózkodnak, és ami éppen olyan mozgást produkál, amely kiváltja a támadást. Vagyis annyira mégsem könnyű? Sok ezer wobblerből kell kiválasztanunk a nekünk megfelelő darabokat. Azért egy kis gyakorlattal a test formájából, a terelőlap méretéből nagy biztonsággal meg tudjuk tippelni a wobbler tulajdonságait, legalábbis akkor, ha műcsalink az alaptípusok közé tartozik. Ezekkel az alaptípusokkal kezdtünk el általában wobblerezni, és ezekkel horgászunk a legszívesebben, szinte minden alkalommal. Az utóbbi években azonban egyre több terelőlap nélküli wobbler jelent meg a kínálatban, nemcsak a jerk típusúak, hanem a vertikális pergetéshez kifejlesztett csalik is. Persze Magyarországon kevés olyan víz van, ahol a nagy mélységeket kizárólag így lehetne meghorgászni, ám működnek ezek a csalik hagyományos módon, vontatva is.
Ismerős pergető horgászok dobozaiba beleskelődve kétféle irányzatot fedeztem fel, már ami a wobblerhasználati szokásokat érinti. Az egyik horgásznál csupa klasszikus, jól bevált csalit rejtett a doboz, a másiknál viszont elképesztő szörnyetegek is helyet követeltek maguknak. Kezdő pergetőként én biztosra mentem, kizárólag egy adott gyártó fa halacskáit használtam, és kizárólag a horgászújságokban többször megemlített típusokat, színeket vásároltam. Azt hiszem, abban az időben mindenkinek lapult a dobozában egy kétrészes, 9 cm-es, „L” csőrű csali, pirosas színben. :-) Jó pár évnek el kellett telnie ahhoz, hogy mások tapasztalatai helyett a sajátomra tudjak támaszkodni. Ebben bizony nagy szerepe volt Sanyi barátomnak és az általa használt bombabiztos módszernek is. Egyszerűnek tűnik, mégse hiszem, hogy sokan feljegyeznék a fogott halaikat, kiegészítve a vízállás, időjárás jellemzőivel és persze a műcsali típusával. Télen, amikor más dolgunk úgyse akad, jókat statisztikázhatunk ezekből az adatokból. A statisztikákkal pedig alá tudjuk támasztani azokat a megérzéseinket, amelyekre horgászat közben hallgatunk. Az elmúlt télen, amikor a füzetemet böngésztem és összesítettem az adatokat, meglepődve tapasztaltam, hogy eredményesség tekintetében messze-messze a mélyre törő csalik vezették a sort. Pedig ugyanúgy éjszaka horgásztam és szinte ugyanazokon a helyeken, ahol eddig.
Talán a halak szokásai is változnak, és az egyre forgalmasabb, egyre horgászottabb vizeinken már kevésbé állnak fel a víztetőre? Mindenesetre elhatároztam, hogy kibővítem műcsali arzenálomat néhány olyan darabbal, amelyeket a vízfenék közelében tudok vezetni. Így kerültek látókörömbe a vertikális csalik, hiszen hallani lehetett róluk, hogy nemcsak emelgetve, hanem hagyományos módon vezetve is működnek. Több gyártó is készít ilyeneket, nekem a Spro cég Aruku Shad elnevezésű csalija került a dobozomba.
Ez a műcsali 3 méretben (8,5 cm, 7,5 cm és 6 cm) kerül forgalomba, természetesen csak süllyedő kivitelben, színskáláján pedig 16 színt találunk. Ezek a színek eltérnek kissé a klasszikus színektől, és nem egymástól élesen elkülönülő elemekből állnak: színátmeneteket, szinte fényképszerű megjelenítéseket látunk. A csalik felülete se tükörsima, hanem bordázott, amely a színeket élethűvé teszi. Műanyagból készülnek és gyárilag megfelelő minőségű (Gamakatsu) horoggal szereltek. A fényes horgok ellenzőinek jó hír, hogy ezek a horgok fekete színűek. Ami érdekesség még, hogy a farokrészen helyet kapott horog egy számmal kisebb, mint a hasi hármashorog (Aruku Shad 85, 75). Amikor horgot cserélek egy-egy új wobbleremen, én is sokszor szerelem fel így a csalikat, de ismerőseimnél is nemegyszer megfigyelhettem, hogy a farokrészen kisebb horgokat használnak, különösen akkor, ha kétrészes típusokról van szó. A mélyre törő csaliknál találkoztunk először a testben elhelyezett golyókkal, amelyek plusz ingerként csalogathatják a ragadozókat. Az Aruku Shad is csörög, nem is kicsit, olyan érzésem volt első pillanatokban, mintha egy sörétólommal töltött dobozt rázogatnék. :-) Ezek a golyók azonban nem öncélúan kerültek a csaliba, egyrészt vontatás, emelgetés közben kiegészítő csalogató hatást fejtenek ki, másrészt dobásnál stabilizálják a műcsalit, amely így szinte sohasem akad vissza. Fontos volt ezt megoldani, hiszen a vontatószem a csali hátán, a halacska „nyakánál” helyezkedik el. A golyók beépítésével lehetett azt elérni, hogy az itt csatlakoztatott műcsalink függőlegesen álljon. Bevontatáskor a wobbler fejre áll, ekkor a kiszélesített homlok funkcionál terelőnyelvként. Talán ennek a fejre állásnak tudható be, hogy kevésbé akadtam le ezt a csalit használva, hiszen a horgok a test takarásában maradnak, így a kövekkel először a test találkozik. Itt gyorsan azért hozzáteszem, hogy a hasonlóan süllyedő csalikhoz viszonyítva értem a kevesebb leakadást.
Az első horgászatok alkalmával természetesen tele voltam kérdésekkel, kétségekkel, de hamar rájöttem, sok olyan lehetőséget kínál ez a csali, amit a hagyományos wobblerekkel nem lehet megvalósítani. Már a 6 cm-es változat 11 grammja is jelentős dobástávolságot eredményez egy általánosan használt 10-30 vagy 15-40 grammos pergetőbotot feltételezve, a 7,5 cm-es csali 22 grammos tömege pedig már a távdobó kategóriába sorolható. Ennek ellenére bevontatáskor nem terheli túlzottan a felszerelést, hiszen nincs hatalmas terelőnyelve, amely bizony szükséges lenne egy hagyományos kialakítású 20 gramm feletti csali mozgásba hozásához. Igazából viszont akkor nyugodtam meg, amikor szembesültem vele, hogy hagyományos módon vezetve, egyenletesen bevontatva is szépen mozog az Aruku Shad, és ezt a mozgást egyértelműen érzem is a boton. Ez a mozgás egyébként eléggé egyedi. Eddig a wobblereket oldalirányú mozgásuk amplitúdója, frekvenciája alapján két csoportra osztottam, most már van egy harmadik kategóriám is. A nagyobb amplitúdójú, szélesebb, lassabb mozgású csalikat csóváló mozgásúaknak, míg a klasszikus wobblereket verető mozgásúaknak tituláltam. Az Aruku Shadot azonban inkább reszkető, vibráló mozgásúként tudnám jellemezni. Pont úgy remeg, vibrál, mint az akvárium sarkába húzódó, szinte egy helyben álló, beteg kishalak.
Szerencsém is volt ezzel a csalival kapcsolatban, még csak ízlelgettem a tulajdonságait, a csónak mellett vezetgetve nézegettem a mozgását, amikor a talán 5 méterre eldobott csalimra a semmi közepén rávetette magát egy balin. (Ez a hal meg sem akadt, de sokkal könnyebb hinni ugye egy olyan csaliban, ami a halaknak is tetszik.) Persze az Aruku Shad fő célhala inkább a süllő és a harcsa, kiegészülve állóvízen a csukával.
Bevontatáskor minden trükköt bevethetünk, amelyet más csalik használatakor megtanultunk. Folyóvízen a sodrással szemben vezetve az egyenletes bevontatás az egyik célravezető lehetőség. Nagy előny ilyenkor, hogy - különösen a 7,5 cm-es változatot - a bedobást követően egyszerűen leengedhetjük a fenékre, így az a bevontatás kezdetétől a vízfenéken mozog, nincs szüksége több méteres útra ahhoz, hogy leérkezzen a mederig. Persze nem muszáj a fenéken horgásznunk, amikor feljebb sejtjük a ragadozókat, vagy egyszerűen a meder akadósága nem teszi lehetővé a műcsali fenékre engedését, akkor a bedobást követően akár azonnal elkezdhetjük a bevontatást, hogy a következő dobásnál 2-3 másodpercet várva „egy emelettel” lejjebb folytassuk a víz vallatását. Ekkor is hasznos, ha egy-egy pillanatra megállunk, majd folytatjuk a tekerést, vagy botspiccel meg-megugrasztjuk a csalinkat, de ezzel a csalival akár azt is megtehetjük, hogy a part melletti sekélyebb vízből a meder felé haladva, csak a botspicc emelgetésével és a sodrás erejét kihasználva a kőszórás oldalát tapogatjuk végig. Persze ehhez erősebb sodrás kell, langósabb, lassan folyó víznél vontatnunk kell a csalit, és a gumihalazásnál megtanult mozdulatsort kell alkalmaznunk. A forgalmazó szerint éppen ez a metódus a legcélravezetőbb, vagyis a fenékre engedett csali lassú, szakaszos, emelgetve végzett bevontatása.
Szintén folyóvízen, de a sekélyebb, akadóktól mentes területeken, mondjuk homokpadokon vagy gödrökkel tarkított, maximum 4-5 méteres vizeken használhatjuk úgy is, hogy a sodrásra merőlegesen vagy kissé felfelé dobunk, majd lassú emelgetésekkel, a sodrás erejét is kihasználva vezetjük. Így nagy területeket tudunk egy beállással végighorgászni, ami különösen az őszi, téli horgászatok alkalmával nagyon hasznos, amikor meg kell keresnünk a halcsapatokat. Természetesen csorgó csónakból akár rendeltetésszerűen, függőlegesen emelgetve is használhatjuk, de ekkor is megvan az a lehetőségünk, hogy kidobjuk és nagyobb területeket fésüljünk át a mozgó csónak mögött vontatva.
Állóvízen nincs segítségünkre a sodrás ereje, így itt nekünk kell többet dolgoznunk. Horgászhatunk természetesen hasonlóan, mint a folyóvízen, vontathatjuk egyenletesen, vagy tapogatásszerűen a fenékre vissza-visszasüllyesztve. Amikor csukára horgászunk, akkor viszont érdemes elővennünk a támolygó kanalakhoz való, rövidebb, merevebb botjainkat és akár felejtsük is el, hogy nem villantóval horgászunk. Vezessük ezt a csalit, mint egy kanalat, meg-megugrasztva, pöcögtetve, egy-egy pillanatra megállítva.
Sokszor horgászunk automatikusan, a bevált sémákat ismételgetve, a bevált csalikat dobálgatva. Nem változtatunk, mégis más eredményt várunk, sőt lehet, hogy a halakat okoljuk sikertelenségünkért, pedig bennünk is lehet a hiba. Merjünk változtatni, legfeljebb ugyanúgy nem fogunk, mint eddig. Minden műcsali más vezetési stílust kíván, és e technikákat az ügyesebb kezű horgászok az adott csali lehetőségeihez mérten sokszor ötvöznek is egymással. Az Aruku Shad egyenesen megkívánja a kreatívabb bevontatást, akkor mozog igazán jól, ha kísérletezünk, játszunk vele. Sokszor mondjuk egymásnak, egy-egy sikertelen nap után, hogy igazából nem is a halfogásért, hanem a dobálás öröméért pergetünk, itt az ideje, hogy a csalivezetés is ugyanúgy örömet okozzon, mint egy-egy jó helyre sikeredett dobás.
Kiss Gábor (kissgabor)
Fotók: Magyar Anita, Kiss Gábor
