Hideg, sötét, ködös hajnalok és hűvös, sötét, ködös nappalok váltják egymást. Minden „normális” (nem horgász) ember ilyenkor otthon, a meleg házban tölti a hétvégét és semmi pénzért sem mozdulna ki. Nem úgy mi, pergető horgászok, akik a hideg és a sötétség ellenére is nyughatatlanul szállunk vízre minden szabadnapunk hajnalán, és időt, fáradtságot feledve vetjük bele magunkat a téli plasztik csalis pergetés örömeibe. Ennek van most itt az ideje, erről szól ez az írás is…
Sötétben pakoltunk be a csónakba, és sötét volt akkor is, mikor már felfelé motoroztunk a kiszemelt hely felé. A folyón áthatolhatatlannak tűnő ködfátyol nehezítette a tájékozódást. Hiába világítottunk fejlámpáinkkal, mert a körülöttünk elterülő köd falként fogott közre minket, nem engedte át a fényt. Hiába próbáltam a part közelében tartani a csónakot, sok helyen csak sejtettem, hogy merre kell menni, látni nem láttam.
Aztán, ahogy kezdett világosodni, már egy kicsit egyszerűbb dolgunk volt. A köd még mindig úgy ölelt körbe minket, mintha soha sem akarna elengedni, de legalább már nagyjából láttuk a part menti fákat, vízbe dőlt akadókat, folyó menti települések fényét, amik kellő tájékozódási pontokként szolgáltak számunkra.
Hárman fagyoskodtunk a csónakban, Roli, Bence és én. Általában véve igaz az, hogy ha hárman vagyunk egy csónakban, az már komolytalan, mert nem igazán férünk el, ám Roli barátom csónakja elég széles és hosszú ahhoz, hogy még három horgász is kényelmesen pergethessen belőle, valamint a rengeteg felszerelés is könnyen elfér benne.
Félórás motorozás után, még derengő félhomályban értünk fel a süllős pályára, ahol már egy-két csónak sziluettje kirajzolódni látszott előttünk a ködben; voltak, akik minket is megelőztek.
Egy kanyarulat belső oldalában horgonyoztunk le és keresztbe dobáltunk a külső ív irányába, a medret széltében vizsgálva át. A folyásra merőlegesen húzott plasztikot könnyen tudja támadni a süllő, és legyezőszerű stratégiával méterről méterre, alaposan átfésülhető a meder.
A hajnali időszakban nehéz volt kapást kicsikarni, kicsit aludtak még a süllők. Később aztán varázsütésre elkezdték kopogtatni a gumikat. A koppintások egyre sűrűsödtek, és hamarosan arra eszméltünk, hogy szinte minden bevontatásban kapásunk van. Volt olyan, hogy ketten egyszerre fárasztottunk, vagy épp valamelyikünk akkor engedett el halat, amikor a másik épp akasztott egyet.
Enni is elfelejtettünk, annyira evett a süllő. Többnyire fogasok jöttek és kisebb számban kövesek. Sajnos az átlagméret messze elmaradt a várttól; kevés volt a méretes süllő.
Variáltuk a színeket, formákat, méreteket. Nagyon sokféle csalival tudtunk halat fogni. A süllők kis átlagmérete miatt leginkább a kisebb palsztik csalik váltak be (3-5 cm), amiket könnyedén meg tudtak fogni a kövesek, kisebb fogasok. A cheburashka jig is sokkal eredményesebb volt ezekhez a méretű halakhoz, mint a normál ólomfejek.
Aztán a nap közepéhez közeledvén barátaim megéheztek. Roli és Bence a rengeteg akció után fáradtan és elcsigázva tette le a pergető botot egy rövid „szendvicsszünet” idejére. Gondoltam, amíg esznek, tudok dobni egyet a sodrásnak lefelé, ahol eddig főképp Bence húzta a vizet. „Dobok már addig egyet elétek, jó?”, jegyeztem meg halkan, és már repült is csalim a kiszemelt helyre.
Barátaim jóízű falatozás közepette jóváhagyták akciómat. Egy sötétzöld színű Awaruna gumi volt fenn a 4-es cheburashka horgomon. A plasztik szép lassan süllyedt le a fenékre, majd egy rövidet ráemeltem. Egy határozott húzást éreztem botomon, amibe rögtön beledőltem.
Könnyű, feszes süllős botom perecben maradt a kezemben. Megakasztott hal rögtön két hatalmas bólintással jelezte felém, hogy nem örül a találkozásnak. Ahogy bólogatni kezdett kezemben a bot, határozottan kijelentettem barátaimnak: „Ez harcsa!”.
Ellenfelem végig a fenéken próbált védekezni, és a vékony, 0,08 mm-es nanofil zsinórral nem is nagyon mertem erőltetni, így erőszakos fárasztásról szó sem lehetett. Állóháború kezdett kialakulni köztünk. Halam már vízközt volt, közvetlenül a csónak alatt, de ahhoz a mélységhez meglehetősen szigorúan ragaszkodott.
Amikor sikerült egy picit feljebb húznom, rögtön visszakérte a métereket és a mélybe húzott. Megkezdődtek a tipikus harcsás védekezésnek számító jókora ütések a zsinórra. Halam fejre állt és farkával ütlegelni kezdte a pattanásig feszült zsinórt. Ez a pengetés némi aggodalomra adott okot. Mi van, ha csak vékonyan akadt, és kiüti a pici horgot a szájból? Vagy mi van, ha gerebenfogaival addig reszeli a vékony zsinórt, amíg az elszakad?
Izgalmas percek után aztán végre megmutatta magát, és ekkor láttuk, hogy a csali bizony nagyon mélyen van a szájában. Egy-két kanyar után jókora buborékot fújt a felszínre, ami már azt jelezte számomra, hogy a fárasztás végéhez közeledünk. Megpróbáltam felé nyúlni, de rögtön elfordult a kezemtől.
Egy hosszú kanyar után újra előttem tekergett a felszínen. Ismét megpróbáltam ráfogni, de megint megérezte közelségemet és még azelőtt fordult vissza a mélybe, hogy egyáltalán megérinthettem volna. Társaim nem túl feszülten figyelték ténykedésemet; viccelődve, nevetgélve kommentálták, amit láttak, és ez engem is megnyugtatott, szórakoztatott a nagy izgalmak közepette.
Egy párszor még eljátszottuk azt, hogy én közeledtem volna a halhoz, de ő nem akart ismerkedni velem, és még időben kitért a kezem elől. Végül csak sikerült ráfognom alsó állkapcsára, majd gyorsan be is emeltem. Rendkívül nagy élmény volt megfogni ezt a halat a kölyöksüllőkhöz méretezett könnyűpergető felszereléssel.
Ezek után még sok ebfogút fogtunk, ám csak kevés volt köztük a méretes. Ezért a helyváltoztatás mellett döntöttünk. Több helyen is lehorgonyoztunk, vallattuk a vizet, több-kevesebb sikerrel. Aztán délután kettő óra körül hazafelé vettük az irányt. Várt ránk az otthon melege és a vágy, hogy elmeséljük családjainknak, milyen szép élményekkel gazdagodtunk ismét a Tiszán. A horgászat pont azért csodálatos, mert bármelyik pillanatban megtörténhet az, amire vágysz. A sikerhez gyakran egy szendvicsszünetnyi idő is elég, de a fogás öröme, az élmény, örökre velünk marad.
Írta: Szalai Gábor László
Fotók: Riczu Roland, Durst Bence és Szalai Gábor László
