Elszántan készülődtem össze. Odakint még sötét volt és hosszú út várt rám. Olyan vízre indultam, ahol végre pergetve foghatok halat. Mivel a kiszemelt duzzasztó elég messze fekszik tőlem, ezért a kirándulást két naposra terveztem. A Hármas Körös ezen szakaszán, szinte bármilyen rablóval számolni kell. Elsősorban balin és süllő, de gyakran harcsa és csuka is akad a drillingre, sőt néha idősebb gyönyörű jászok és domolykók örvendeztetnek meg kapásaikkal. Ha belegondolok, három műszakot kell majd végig dobálnom és idén ez lesz az első komolyabb rablóhalas horgászatom.
Első műszak (6-14-ig)
Természetesen később érkeztem, mint ahogy szerettem volna. A nap már régen felkelt és tiszta fénnyel ragyogta be a zsilip alvízét. Ennek ellenére, és talán az erős északi szél miatt, kifejezetten fáztam. Sajnos a hajnali süllőket bizonyára már lekéstem, de talán a balinokhoz éppen jó az időpont. Összeállítottam a felszerelést. Tudtam, hogy ezen a pályán csak a kitartó dobálás hoz eredményt, az órákon át tartó pergetést bírnom kell, és a jelentkező halak általában elég kicsik. Nem féltem hát letenni a voksomat a könnyű, 10-45 g dobótömegű, 270-es Berkley Lightning Rod mellett. Orsónak a legjobb darabom, a Shimano Stradic 3000 került fel, rajta 15-ös, acélkék Ultra Cable fonottal. Gondolkoztam, mi kerüljön a zsinór végére. A választáshoz fel kellett térképeznem a viszonyokat. A lezúduló víz sodrása igen erős, de a víz nem túl mély, tehát olyan wobbler kell, amely nagyobb sebességű áramlatban sem vereti túl magát és nem tör nagyon mélyre. A nagy szél és a távolban fröcskölő ragadozók miatt csak kisebb légellenállású, jól dobható darabok jöhettek szóba. A szín megválasztásakor kissé tanácstalan voltam. Tudtam, itt a küsz a fő eledel, ezért a szürkébb árnyalatok a kedveltek, de a fények még nem érték el teljes erejüket, a nap laposan sütött a műtárgy mögül, és ez arra sarkalt, hogy valami élénkebb, feltűnő színnel próbálkozzam. Salamoni döntésként egy Rapala Team Esko BR (blue-red) került a kapocsra, mely minden feltételnek megfelelt. Akkor még nem tudtam, mennyire eltaláltam a választást a TE típussal... 6 óra volt, mikor az első dobást, és vele az első műszakot útjára indítottam.
A wobbler nem szállt túl messze, de elérte a kívánt részt, ahol a középső pillér víz alatti kövezése végződik. 3 métert sem úszott a kis fahal, amikor koppintást észleltem és villámgyors bevágással válaszoltam, a várva várt húzás viszont elmaradt, és a csalit üresen tekertem ki. Na! Jól indul a dolog! Már elsőre kóstolgatják! Úgy gyanítottam, egy kisebb balin lehetett, vagy egy szűkszájú jász, ezért nagy elszántsággal és reménnyel folytattam a horgászatot. Négy színváltás és 40-50 dobás után azonban csalódnom kellett. Valamiért nem ízlett nekik a csemege! Beindult hát a szokásos próbálgatás. Amim volt, azon végigmentem. Kicsi és nagy, vízközti és merülő wobblerek, körforgók, twisterek, villantók... minden hiába, pedig a helyemet is sokszor változtatgattam, és akár a másik partig is elsuhintottam a csalik némelyikével. A nap magasan járt és kezdett kegyetlen meleg lenni. Rablásokat sem láttam egy jó órája. Kapás nuku! Csak egy beszakított JSR Rapala volt az eredmény, hogy a kedvem még rosszabb legyen. Reményem kezdett elhagyni. És valószínűleg egy nagyobb szünetre szántam volna el magam, ha a mellettem keszegező idősebb spori nem önt belém egy kis erőt. Ő ugyanis fenekezve várta a termetes keszegeket, de hozzám hasonló eredménnyel büszkélkedhetett két feeder botjával.
Így hát komótosan előkapta pergető szerelését, szeme sarkából rám kacsintott, mintha azt mondaná: "figyelj öcskös!" és lazán átküldte a folyót. A második dobásnál talán 5-6 métert húzhatott, amikor vehemensen bevágott. Hajlott a bot rendesen, de ő csak ingatta a fejét. Kicsévélte a negyvenes forma balin-kamaszt, és méltatlankodva engedte vissza:
- Á, mindig csak ezek jönnek!
Hogyaza! Gondoltam magamban, de ehelyett, inkább mosolyogtam illedelmesen, de 5 perc múlva fanyar pofával lestem, ahogy az előbbi koreográfia megismétlődik, igaz, az áldozat egy picivel kisebb volt. Barátkozni próbáltam.
Bárcsak, én lennék ilyen ügyes!
És közelebb oldalazva letettem a botomat, egy kis beszélgetést kezdeményezve. Sokszor segítettek már át kapástalan helyzeteken a helyi, tapasztalt horgászok. Szinte mindig érdemes a tanácsukat megfogadni. Nem mindegy, hogy valaki pár órája, vagy mondjuk harminc éve gyűri ugyanazt a vizet. Sokan mondják, hogy a horgász nem szívesen osztja meg másokkal a nyerő tippjeit, de ez szerintem nem igaz. Mindegyikünkben van annyi büszkeség, hogy eldicsekedjen fogásaival. A leghasznosabb és leghitelesebb dolgokat a hallgatag, mogorvákból húzhatjuk ki. Igaz, belőlük a legnehezebb dolog kiszedni nyerő információt, de ha megfelelően közelítünk és szerények maradunk, eljátszva a tapasztalatlan tanítványt, akkor a mogorvák mája is hízik, hogy egy zöldfülűt a módszerükre megtaníthatnak. Ezúttal nem volt nagy titok! A nyerő balinozó szerelék a Balatonon már jól bevált ólmos-legyes összeállítás volt. A fehér színű, műanyaggal bevont ólom fölött 40-40 centire két, arasznyi előkére kötött kis légy fityegett.
Természetesen nem sokat haboztam és egyik keményebb botomat felszereltem, igaz egy kicsit változtatva, mert én hosszabb előkére kötöttem a legyeket és a felsőt messzebb, hogy az csak éppen szántsa a víz tetejét. Alulra ólom helyett pedig egy 40 grammos ezüst pilkert függesztettem fel. Alig vártam hogy útjára induljon a súly... úgy kellett visszafognom, nehogy a túlparton landoljon. Behúzásnál ügyeltem, hogy a felső légy mindig a felszínen pattogjon. A közelembe érve, úgy tíz méterre billeghetett a pilker, amikor a bot végét leengedtem, hogy megnézzem, miként festenek a legyek a víz alatt, úszás közben. Szinte az alámerülés pillanatában vágott rá a balin. Alig méretes lehetett, a felső legyet kapta el, és mintha megrázta volna az áram úgy rángott egyet, majd a bot megkönnyebbülten rúgott és az ezüstös test eltűnt a mélyben.
Sajnos a legyek horgai túl vastag húsúak és a hegyük sem túl penge... ezért mehetett el a hal! Újra dobtam. A következő órában még háromszor volt rávágásom, de egy sem akadt meg. Le kellett volna cserélnem a horgokat, de nem volt több legyem. Erre nem készültem. Majd legközelebb. Szomorúan állapítottam meg, hogy délután 2 van, az első műszakom lejárt és halam még nincs. Tartotta bennem a hitet a kapások száma és a kövezés előtt felszaporodó néhány csukarablás is. Iszom egy kortyot és pihenek pár percet az árnyékban, majd újult erővel lépek a második műszakba!
Második műszak (14-22-ig)
A hőség elviselhetetlen lett volna, ha a szél nem fúj veszettül. A balinozó betli és a forró napszak figyelembevételével két stratégiát dolgoztam ki. Új célpontjaim a kövezés tövében megbúvó csukák és a hűs, árnyas befolyó jászai. A csukákkal kezdem - gondoltam - és egy "nagyon-küszös" hologramos fényű Rapala SSR-HSH-t bújtattam a karabinerbe. A 7 centis méret ideálisnak tűnt, de egy csöppet tartottam a túl feltűnő csillogásától, ezért pár centire magam elé pöccintve meglötyögtettem az áramlásban. Mint egy igazi sneci! Csodálatos... az nem lehet, hogy ez sem kell majd nekik! Hoppá!!! A szívem ugrott ki, majdnem! Egy kölyök csuka a kövek közül rávágott az alálibbenő műhalra! A zsinór éppen belazult, ezért sajnos nem akadt meg, de arra elég volt látogatása, hogy remegő kézzel lássak munkához. A parttal párhuzamosan engedtem le a rapalát... a kapás az előbbi helyen menetrendszerűen megérkezett. Egy feszes csuklómozdulattal beledöftem horgaimat. Delfin módjára szinte a partra próbált kiugrani, de nem engedtem. Boldogan éreztem rúgásait, és amikor felfeküdt a felszínre rákattintottam a fényképezőgépet. Picurka 37-es, de én örülök neki.
A horog kegyetlenül akadt és több helyen is sebet ejtett, de sikerült megszabadítanom. Remélem nem sérült meg és nagyra nő még nekem!
Hamar dolgoztam tovább. De nem akadt folytatás. Annyit szűrtem a vizet, hogy már csak röhögnek rajtam, gondoltam. Egy kicsit pihentetni kéne a terepet. Lejjebb sétáltam a Kákafoki holtág befolyóhoz. Ahol a két áramlat összesimul, szép jászok szoktak jönni. Kis körforgót kötöttem fel és nyomás! Sajnos a legjobb helyen egy srác bolognaival úsztatott... míg én a kevésbé ígéretes, távolabbi részekre szorultam, ő tízpercenként gyönyörű kiló körülieket vezetett szákba. A hetediknél elegem lett. Nem vagyok egy irigy típus, de egy kicsit fáradt kezdtem lenni és túl kevés halam volt ahhoz, hogy ezt elviseljem. Erre mondják: ki korán kel... talán majd holnap reggel ideférek. Hogy távozási szándékom megerősödjön akasztok egy mikro törpeharcsát... twisterrel... farokba! Ó! A farokba!
Felkalandozom a lombok közé. A meredek parton, a bokrok közt nehéz az előrejutás... lopakodás közben a behajló fák limányában rablást látok. Csendesen dobok rá párat, de semmi. Még feljebb egy bedőlt törzs mögött percenként csobbannak fel a halak, szerintem domolykók. Figyelem őket, de a vadászathoz inkább egy monofilos finom készséget állítanék össze. El is határozom, hogy szerelek és visszatérek.
Bázisomon, a duzzasztó alatti kőpadkán szerelgetve a hátam mögött felcsobbannak a csukák. Hát megéheztetek? Megér egy pár dobást, hogy megnézzem, mi a helyzet. A már bizonyított, hologramos SSR most pár húzás után is csak üresen kóvályog. Hamar lecserélem egy Team Esko Rapalára szintén egy harmonikus SD színre. Az Esko-wobbler már reggel érdeklődésre tartott számot... hát most? Most is! A parttól alig 4 méterre kapja el egy ifjú csuka... hasonszőrű a kora délutáni rokonával. A horgokat jól behörpölte, de épségben úszhat haza ő is nemsokára. Küldhetné valamelyik idősebb tesóját... eltelik egy óra, de nem küldi.
A csukázásba belefeledkezve és a napon alaposan megaszalódva csak azon veszem észre az idő múlását, hogy körülöttem egyre több helyi pergető gyűlik össze, lesznek vagy tízen. Nem kedvelem túlzottan a társas horgászatot, ezért egy kis szünetet tartok, nézem őket. Egyik sem fog halat. Nocsak! A befolyónál üresedés. A srác gondolom degeszre fogta magát jásszal, és hazament. Beugrom a helyére. Keszeg nem jelentkezik egy se, pedig nem gondolom, hogy mind kifogta őket. Változtatok, és a mélyebb részeken táncoltatom a fehér twistert. Kettőt be is szakítok, mire kiismerem a mederviszonyokat. A harmadik is elakadt! Ja nem! Verdes valami a mélyben, de ellenállása szinte semmi. Csak nem megint egy törpe!? Nem ám! Egy szép kis ezüstös nemes, éppen 20 centi.
Örömmel szabadítom meg a kampótól. Jó látni, hogy van utánpótlás. Ezek szerint jó helyen vagyok jó módszerrel... csak a szép süllők hiányoznak a randiról. A fenti szakaszon összegyűlt tömegre pillantva döntök, itt húzom ki a fényváltást... és a "műszak" végét. A csalikat váltogatva szűröm végig a jó 4 méteres vízoszlop szinte minden rétegét, felszerelésem és fantáziám kimerítem, de hiába. A kis kölyök-süllő csak arra volt hivatott, hogy felizgasson és fenntartsa a pergetésbe vetett hitemet és tettvágyamat. Pedig már minden bajom volt. Fájt a hátam, izzadtam, szomjas, éhes és álmos voltam egyszerre, no meg egyre nyűgösebb, amit csak egy méretes ragadozó tudott volna megfelelően enyhíteni. De továbbra is csak a mozgás öröme és a szép naplemente vígasztalt.
Megbékélve "sorsommal" és abban bízva, hogy a duzzasztónál nemsokára feladják a sporttársak, leültem hát, és pihegve fotózgattam a napnyugtát, közben kissé hitehagyottan, szinte csak alibiből dobáltam. Nem csoda, ha nem is volt eredménye.
Kilenc óra is elmúlt és besötétedet, mikor feladtam a helyemet és visszamentem a duzzasztóhoz. Szaglásztam egy kicsit a kitartóan hajigáló horgászok között, de két kisebb, éppen méretes süllőn kívül nem akadt senkinek semmi. Egyikük egy legyes felszereléssel fárasztott egy 3 kilós forma harcsát. A hal kívülről akadt és természetesen az alsó ólom drillingjébe, amit a "sporttárs" a megengedhetőnél és indokoltnál jóval gyorsabban, rángatva vontatott be. Az áldozatot nagy nehezen kiemelve és a harcsatilalom miatti szúrós tekinteteket felmérve azonban visszaengedte a harcsát, de utána még sokáig hajtogatta, hogy bizony el kellett volna vinni. Ha egyedül van, bizonyosan nem habozott volna megtenni. Mást - csúnyábbat - gondoltam, de hangosan csak annyit mondtam neki: - higgye el, a folyó meghálálja! A kis közjáték arra is jó volt, hogy felébressze szunnyadó vágyaimat és összekészítsem mindkét botomat az éjszakai bevetésre.
A keményebb vesszőre a szilikonokat szántam, a finomabbikkal továbbra is a wobblerek segítségével számítottam ellenfelekre. Növelte jókedvemet, hogy hárman is távozásra szánták el magukat, így helyem is támadt.
