Október közepe volt. Napok óta sötétek voltak a napjaink. Csak esett, esett és esett; nem láttuk a Napot. Aztán tisztulni kezdett az idő. Többnapos borultság után végre előbújtak az őszi melengető napsugarak. Roli barátommal csukázni indultunk a Bodrogra, bízva benne, hogy a krokodilpofájú ragadozók mohó táplálkozásba kezdtek. Azonban a folyó tigrisei másképp gondolták; nagyon nehéz volt kapást kicsikarni belőlük aznap. „B” tervként UL pergetés jöhetett volna szóba sügérre, így felkerestünk néhány csendes, csapósügéres helyet. Teljesen véletlenül akadtunk rá egy vörösszárnyú keszeg csapatra, akik a kellemes napsütés hatására felmozdultak a felsőbb, gyorsan melegedő vízrétegekbe, és komótosan úszkálgatva élvezték a rendhagyó októberi időjárást. „Pergessünk vörösszárnyú keszegre!”, jött az ötlet.
„Miért ne?”, érkezett a válasz, és már készítettük is a szereléseket. Mivel kimondott UL pergető bot nem volt nálam, a csukázáshoz készített Nevis Spyker Spin botot kaptam fel, azon egy 30-as Nevis Snipe volt Berkley Nanofillal töltve, elé kötöttem egy 60-70 cm-es fluorocarbon előkezsinórt, majd felkötöttem rá egy háromnullás UL karabinert. Így készült el a szükség szülte, rögtönzött keszegpergető felszerelés.
Csalinak apró gumihalakat és egyéb plasztik férgeket, gilisztákat szúrtunk fel a micro jigekre, majd megpróbáltuk csalinkat minél természetesebben a vörösszárnyú keszeg csapat közé pottyantani. Óvatoskodásunk teljesen alaptalannak bizonyult, mert a keszegraj nemhogy nem rebbent szét, de közülük néhányan rögtön rá is rontottak a semmiből az orruk elé kerülő csalikra.
Rögtön láttuk, hogy működni fog a dolog, ám az első halakat nem tudtuk túl egyszerűen megfogni. Mivel a halak teljesen a felszín alatt „közlekedtek” és táplálkoztak, nem kellett letennünk fenékre a csalikat. A lehető legkisebb súlyú fejekre volt szükségünk, olyanokra, amikkel a csalik csak nagyon lassan süllyedtek, és így sok ideig tudtuk őket a víz felsőbb rétegeiben tartani. A 1,5-2 grammos fejek váltak be igazán. Csak a napfény fogyásával, késő délután és este váltottunk 3-4 grammos fejekre, amikor a halak is kicsit mélyebbre húzódtak.
Rá kellett éreznünk a keszegek kapásaira is, valamint a helyes bevontatási technikára. Csalijainkat a lehető legtermészetesebb módon próbáltuk mozgatni; kismértékű, kimért mozdulatokkal pöcögtettük, rázogattuk a plasztikokat. A keszegek sokszor csak kísérték, ütögették a csalit, érdeklődtek iránta, de nem mindig vették szájba azt.
A hatékonyság növelésének érdekében egyre kisebb csalikat és horgokat használtunk, amik könnyebb falatoknak bizonyultak a keszegek számára. A halak jobban preferálták a no-action típusú féreg- vagy gilisztaszerű plasztikokat, amik nem keltenek túl nagy rezgéseket a víz alatt, nem veretnek, csak finoman, lágyan mozognak. Meggyőződésem, hogy valamiféle kukacnak, hernyónak vagy egyéb férgeknek vélték különleges csalijainkat.
Miután megtaláltuk a nyerő csalikat és hozzájuk a megfelelő méretű ólomfejeket, valamint ráéreztünk a helyes vezetési technikára, utána sorra szedtük a „ragadozó” keszegeket. Sokszor fogtuk Rolival egyszerre a halakat; a nehézkesen induló horgásznap szép lassan igazi örömpecába torkollott. Egy percig sem bántuk, hogy lemondtunk a csukákról és sokkal kisebb, békésebb halakat vettünk célba. A vörösszárnyú keszegek meghálálták törekvéseinket és folyamatos kapásaikkal, vehemens védekezéseikkel hatalmas élményt okoztak nekünk.
Ahogy haladtunk bele a délutánba, egyre többféle halat fogtunk. A vörösszárnyú keszegek mellett megjelent egy-két jászkeszeg és karikakeszeg is, sőt még bodorkát is sikerült fognunk pergetve. A sügérek is egyre aktívabbak lettek. Mivel a naposabb délelőtti időszakban a keszegek nem hagyták lesüllyedni csalijainkat - még a felszín alatt vagy vízközt megfogták azokat -, nem is juthattak el a sügérekhez a fenék közelébe. Később azonban, ahogy egyre lejjebb kúszott a Nap az égen, és egyre kevesebb fény jutott a vízbe, a keszegek is lejjebb húzódtak. Mi is nehezebb ólomfejekre váltottunk és „követtük” őket a mélyebb vízrétegekbe, ahol viszont a sügérek egyre gyakrabban szedték össze a színes plasztikokat.
Kifejezetten nagyméretű sügérek is akadtak köztük. Némelyik csíkos ragadozót szó szerint fárasztani kellett. Nagyon nehéz terepen horgásztunk, elsüllyedt faágak, vízbe hajlott fák ágai között, valamint a vízfelszínen összegyűlt rengeteg levél sem könnyítette meg a dolgunkat. Az ilyen kemény körülmények között megakasztott jókora sügérek hihetetlen erővel szaladtak az ágak biztonságot nyújtó rejtekébe. Az esti órákig maradtunk; nem tudtunk betelni a szokatlan élménnyel.
Végül teljesen ránk sötétedett. Annyira belefeledkeztünk a horgászatba, hogy még fotózni is elfelejtettünk. Ez az októberi UL pergetés hatalmas élmény volt számunkra. Egy-két nappal később visszatértünk ugyanarra a helyre, és még akkor is szép számmal fogtunk különböző keszegeket és legfőképp sügéreket, de már nem volt ugyanolyan nagy a halak kapókedve, mint előzőleg. Telhetetlenek persze nem vagyunk; köszönjük az élményt a Bodrognak, és továbbra is nyitott szemmel járunk rajta, hátha hamarosan újból összehoz minket a sors egy hasonló vörösszárnyú keszeg csapattal.
Írta: Szalai Gábor László
