A legutóbb csukák és süllők horgászatáról írtam, ezért úgy gondoltam, most más ragadozó halak vizeire evezek. A balinokra való pergetés számomra az egyik legkedvesebb horgászmódszer. Mindig szerettem a folyami őnöket, érdekes, szép ragadozóknak tartom őket. És olykor, horgászatuk közben olyan vendég is horgunkra akadhat, amelyre abszolút nem is számítunk. Mindemellett bennem volt az a bizonyos tüske a Cormoran pergető szett tesztje során ért harcsatámadás miatt is. Nem kellett hát senkinek sem noszogatni, hogy ha megfelelő lesz a vízállás, és az időjárás is kegyeibe fogad, akkor ismét ellátogassak az öreg folyóra.
Lassan vitte hullámait a Duna. Megérkezésemkor, jó órával alkonyat előtt már mozogtak a balinok. Ugyan nem koncentráltan, de egy-egy rablás itt-ott megtörte a vízfelszínt. Mivel a pályázat során kapott Cormoran szett az első kézbevételtől szinte a kezemhez nőtt, újfent a 10-40 grammos bottal és a hozzá illő orsóval vágtam neki a kövezésnek. A balinok miatt az orsó pótdobjára 0,20 mm-es Haldorádó Strong Line monofil zsinórt csévéltem fel, ami a sötétedésig főszerepet kapott. Érdekes módon az utóbbi időben a wobblereket nem igazán ették az őnök. A főzsinór végére speciális balinos körforgót, fölé olyan 40 centiméterrel egyhorgos balinlegyet kötöttem fel. Izgalommal lendítettem az első dobást a víz felé. A vékony zsinórral felszerelt készséggel jelentős távolságokat lehet elérni, ezért tőlem messze csapódott a vízbe a végszerelék. Az első dobás jogán csévéltem a zsinórt, mikor éles koppintással bejelentkezett az első kis balin! „Remek kezdet!”, gondoltam. Gyors fotózás, és horogszabadítás után már mehetett is vissza.
Blinkerre éhezett meg. A harmadik vagy negyedik dobásnál tekerhettem magam felé az őnös csali-kombinációt, amikor szép rárablás kíséretében eltűnt a vízfelszínről a fehér légy, és kezemben rángatózni kezdett a bot. Rövid fárasztás után az előző hal „testvérét” fogtam tarkón, amíg visszaadta az „elrabolt” legyet.
A pózolás után őt is gyorsan elnyelte a kavargó mélység. Örültem, hogy működik a módszer, és ezúttal kapókedvüknél vannak a balinok is.
A sötétedésig folyamatosan őnökre vadásztam, aminek eredményeképpen hamarosan még kettő kolléga tisztelt meg kapásával. Egyszer a blinker, egyszer a fehér légy működött. A műcsalik fogósságában különbséget nem tapasztaltam, egyéb magyarázatot pedig nem találtam arra, hogy miért kapják el egyszer ezt, egyszer azt a csalit.
Valószínűleg azért nem találtam a megfelelő választ, mert nincs is. Kapókedvüknél voltak a halak, és amilyen mélységben megpillantották az éppen előttük elsuhanó prédaimitációt, ott le is csaptak rá.
Nagy élmény volt mind a halak kapása, mind azok fárasztása. Bár méretben zömmel a kisebbek jöttek, mégis örömmel horgásztam rájuk.
A sötétség közeledtével már a felszerelés áthangolását terveztem, amikor gyengébb koppintás után furcsa védekezést közvetített a blank. A balinoknál gyengébb ellenállást egy váratlan vendég produkálta! Hosszú, vékony, csillámló testet láttam meg hamarosan a felszínen, s riadt tekintetével ezúttal egy szebb garda nézett rám!
Nem tudom, melyikünk volt jobban meglepődve. Nem mértem meg, faroktőig 35 centiméter hosszú lehetett.
Néhány fotó elkészítése után óvatosan helyeztem vissza a vízbe, hogy épségben távozzon a szokatlan látogató.
Jó zárszó volt balinozáshoz. A monofillal feltöltött dobot lecseréltem, 11-es fonott került fel az orsóra. Mivel két héttel ezelőtt elvitte új wobbleremet egy nagybajszú, előkezsinórnak 15-ös fonottal toldottam meg a vékony főzsinórt. Tudom, ez egy nagyobb harcsa ellen nem nyújt semmilyen biztosítékot, mégis valamivel vastagabb, mint a főzsinór. Így volt összhangban a felszerelés, ezért nem akartam azt egy vastagabb zsinórral ledurvítani. „Mivel csaliként wobbler került a forgókapocsba, süllő is jelentkezhet az éjszaka folyamán”, gondoltam, „ami nagyobb eséllyel vág oda a vékonyabb zsinóron vezetett csalinak”.
A szürkület utáni időszak kapás nélkül telt el. Süllők nem jelentkeztek sem a horgon, sem a felszínen. Egy-egy balin fröccsentése törte meg néha az éjszakai csendet. Este 10 óráig több fa-és műanyaghalat is kipróbáltam, de egyik sem hozta meg a várva várt rávágást. A kisebbek, nagyobbak, testesebbek és vékonyabbak egyaránt eredménytelenül kellették magukat a vízoszlop felső rétegeiben.
Érdekesek az ember megérzései. Egész délután egy bizonyos wobbler járt a fejemben. Valami azt súgta, ő lesz a nyerő, mégsem tettem fel még az este folyamán. Eldöntöttem, ha este 10 óráig nem történik semmi, őt csatolom a karabinerbe. Az idő telt, kapás nem jött, a 10 óra viszont elérkezett, sőt el is múlt már. „Itt az idő!”, gondoltam. Ahogy a mondás szól: „Új csali, új remény”. Körülbelül a harmadik pöccintés után verethetett felém a wobbler, amikor éles, erős rántás után gyors, egyértelmű húzást közvetített a bot! Bár sok ideje nem volt rá, a pálca azonnal fel kellett, hogy vegye az ideális ívet. A rávágás után rögtön megszólalt, majd folyamatosan sírni kezdett az orsó fékje. Az adrenalin-szintem természetesen az egekbe emelkedett. A sötétségben amilyen gyorsan tudtam, olyan gyorsan botladoztam ki a kövezés végére, hogy ideális helyről fáraszthassam az éjjeli rablót! A húzásból szinte azonnal sejtettem, harcsa van a horgon. Először a ráfolyó víz oldalára ugrott át és a mély víz felé vette az irányt. A húzás folyamatos és erőszakos volt. Egyértelműen ment a meder felé, befelé és a mélységbe, lefelé. Csak reménykedtem, hogy jó legyen az akadás. Az éles kövek miatt amennyire tudtam, a magasba tartottam a botot. A kirohanások után pedig, amikor egy-egy másodpercre megállt a hal, próbáltam zsinórt nyerni és erőltetni őt felfelé. Persze a 10-40 grammos bot végig szinte tőből perecbe hajlott, a 11-es fonott az erejének a határán táncolhatott, de emelnem kellett a halat, amennyire lehet. Többször éreztem, ahogy a farkával a zsinórt üti és agresszíven próbál megszabadulni a wobblertől. Hosszú percek után végre először megmutatta magát, és a kőspicc végén megpillantottam a méter feletti márványos testet. Most kezdtem csak izgulni igazán. Bár láttam, a horog akadása nem rossz, mégis messze volt még a küzdelem vége. Ismét néhány kirohanás következett, míg a felszínre tudtam szelídíteni a gyönyörű halat. Amikor ez megtörtént, óvatosan a kőspicc langós oldalára húztam, majd egy-két felszíni csapkodása után kéz közelébe tereltem a testes ragadozót. Mivel a lip-grip legalább 10 méterre volt tőlem, kézzel kellett megkísérelnem a hal kivételét. Megkocogtattam a fejét, amire ő enyhébb fejrázással válaszolt. Visszatörni már nem volt ereje. Ekkor megragadtam az alsó állkapcsát, és a kövezés tetejére segítettem ezt a csodálatos halat. A lip-grip segítségével elvégeztem a mérlegelést, s nagyot fújtam végre. Mivel egyedül voltam, csak arról tudtam képeket készíteni, amikor a parton volt a szép harcsa.
Óriási élmény volt a fárasztás minden pillanata, és hihetetlen öröm a hal megfogása. Egyben nagyon nagy próbatétel a nemrég kapott felszerelésnek is! A wobbleren a horgokat természetesen le kellett cserélnem a fárasztás után. Legutóbb azt írtam, hogy nem a szetten múlott, hogy meglegyen a hal. Ez most be is bizonyosodott.
Néhány nap múlva még egyszer ellátogattam a folyóra. Bár ezúttal harcsa vagy süllő nem jelentkezett, a balinok nem hagytak cserben. Az alkonyati és a hajnali órák is megajándékoztak egy-két szép kapással, és fogással.
Mindkét alkalom felejthetetlen horgászélménnyé vált az emlékeimben.
A horgászat során használt felszerelés:
Bot: CORMORAN THUNDERSTICK 2,40 m, 2 részes, 10-40 g.
Orsó: CORMORAN BLACK MASTER 8PiF - 3000
Zsinór: 0,11 mm-es fonott, pergető
Csali(k): körforgó villantók, wobblerek, balinlegyek
Szerző: Kovács Márk
Fotók: Kovács Márk
