Vegyünk két pergető és két legyező horgászt. Ültessük őket össze két csónakban egy jó csukás vízen. Adjunk nekik egy szép, őszi napot, és lássuk, mit tudnak felmutatni a saját „fegyvernemük” védelmében. Ez volt „vegyes legyes” túránk alapállása, melynek ötlete már régóta motoszkált bennem, csak a megfelelő alkalom váratott eddig magára.
Az előzmények néhány évre nyúlnak vissza, amikor egyesületünk vizén november elejétől megtiltották a csónakos pergetést, ezzel próbálva gátat vetni a vermelő halak tizedelésére szakosodott gereblyézők garázdálkodásának. Innen számítható „kocalegyező” karrierem kezdete. Hallottam már korábban ezt-azt rebesgetni arról, hogy a csukát léggyel is meg lehet fogni, és fejembe vettem, hogy a tiltott hónapokban majd ezzel a módszerrel próbálom horogra keríteni csőrös barátaimat. Apránként beszereztem a szükséges kellékeket, és beástam magam az elméleti alapokba, ám mire komolyra fordulhatott volna a dolog, sikerült kivívnunk a drákói pergetőtilalom enyhítését. Így gyarló módon megmaradtam a pergetés mellett, legalábbis ami a csukázást illeti. Azért nem hagytam parlagon heverni a legyezőbotot sem, ha már egyszer megvettem. Összeismerkedtem néhány lelkes legyezővel, akik nagy segítőkészséggel és odaadással vezettek be a műfaj gyakorlati alapjaiba. Az ő kalauzolásukkal fogtam első domolykóimat a Sajón. Önállósodásom első lépéseként a tiszai balinokkal is sikerült megismertetnem kezdetleges streamereimet, de a csukafogás továbbra is váratott magára. Ebben persze magam is hibás vagyok, hiszen a legyező mellett mindig magammal hordtam a pergetőbotot is, ami eltérített az új módszer begyakorlásától.
A csukalegyezés iránti újabb fellángolásomat a Sporthorgász novemberi számában Kanalas Milán tollából megjelent cikk váltotta ki.
Milut a legyes csukahorgászat egyik kiváló művelőjeként ismertem meg a műlegyes fórumon. Korábban már váltottunk néhány e-mailt, így megvolt a címe is. Elküldtem neki pár fotót az őszi csukáimról, és meghívtam egy közös horgászatra, amit nagy lelkesedéssel fogadott. Naná, könnyű a békát a tónak ugratni :-)
A bolygók valami legyezős csillagjegyben járhattak, mert épp ezekben a napokban hívott fel Levente barátom is, egyike azon segítőkész legyeseknek, akik első suhintásaim során segítettek, buzdítottak. Neki is megemlítettem, hogy miben sántikálunk Miluval. Nem kellett kétszer mondanom, örömmel csatlakozott kezdeményezésünkhöz. Negyedik társunk, Hori, régi cimborám. Szintén legyes-szimpatizáns, amellett eredményes csukahorgász. Mostanában a multiorsós pergetés foglalkoztatja, így további színt vitt változatos csapatunkba.
Egész héten tűkön ülve vártuk a kitűzött pénteki napot. Izgalmunkat az időjárás drasztikus változása is tetézte. A hét folyamán egy hidegfront nyargalt végig az országon, nagy légnyomás-ingadozással kísérve, ami az álmoskönyvek szerint ritkán tesz jót a csukák étvágyának. Szerencsére a péntekre jelzett zimankós, hózáporos idő elmaradt. Találkozásunk reggelén fagypont körüli hőmérséklet, enyhe szél, és a lassacskán előmerészkedő Nap fogadta feltüzelt társaságunkat a kanyargós holtág partján. Egykettőre szétosztottuk a kevés motyót a két csónakba, és felszereltük botjainkat. Milu egy könnyebb, 6-os és egy nehezebb, 8-as pálcával is készült. Előbbit úszó zsinórral, sekély vizekre, míg az erősebbet súlyozott előkével, mélyebb pályákon való bevetésre szánta. Levente egy 6-os bottal, úszó zsinórral támadott. Hori extravagáns, multis felszerelését készítette elő, míg jómagam az egyszemélyes, peremfutós „kontroll csoportot” képeztem.
A botok beélesítését követően rövid tanácskozás után kétfelé váltunk. Délelőttre tisztán legyes és pergető páros felállásban hajóztunk ki, délutánra pedig vegyes legénységet beszéltük meg.
Milu és Levi a túlparti sekély, tuskókkal nehezített pályára indultak.
Mi Horival szintén szenteltünk pár dobást a lapos, tuskós résznek, de valami azt sugallta, hogy nem kellene itt leragadnunk. Hori kis villanymotorja támogatásával elindultunk, hogy végigportyázzuk a bevált helyeket.
A szélirány miatt az tűnt praktikusnak, hogy elmotorozunk a holtág végéig, és az enyhe szellővel visszahozatjuk magunkat, miközben végigdobáljuk a haltanyákat.
Az egyik tuti helyen Horinál jelentkezett az első ügyfél. Egy kiló körüli csuka követte ki a csónakig házi készítésű támolygó kanalát, de a rávágást elmulasztva egy gyors felszíni fordulóval távozott. A keleti küzdősportokban „semi-contact” stílusnak nevezik ezt a figurát, amikor a találat bevitele előtt pár centivel visszafogják az ütést, de Hori szerintem most jobban örült volna egy „full contact” támadásnak. Éppen odapillantottam, és felvillanyozott a jelenség. Ha ennek éppen most támadt ehetnékje, akkor perceken belül további kapásokra számíthatunk. A megfigyelés ezúttal is beigazolódott. Egy bokor alatti lyukba ejtett kanalamra jó ütéssel válaszolt a helyét őrző csuka. Nem nagy, 40 centi körüli, de mire a csónakhoz ért, le is maradt a horogról. Kicsit odébb kísértetiesen hasonló események játszódtak le, csak ezúttal már félúton elszabadult az előző csukám kortársa. Úgy tűnt, hogy a „semi-contact” jegyében indul a nap, de még ezeknek a plátói élményeknek is szűkében voltunk. A máskor legjobbnak számító reggeli időszakban csupán egyetlen, 35 centi körüli bugylival sikerült behalaznom a kezem. A kapások megszűntével, tíz óra körül átpártoltunk az árnyékos, tuskós oldalba. Itt helyenként olyan sekély a víz, hogy még a körforgót se könnyű végighúzni a lesüllyedt hínár fölötti 10 centis szabad rétegben. Egy szerencsés dobással 4-es Mepps-emmel sikerült fejbe dobnom első méretes csukánkat, de úgy tűnt, ennyivel be is kell érnünk délelőttre.
Csónakunk haladása nyomán itt is - ott is láttunk ugyan elugró halakat, de annyira kinn, a sekély víz szélében feküdtek, hogy szinte a hátuk is kilátszott. Dolgunkat tovább nehezítették a kötélerős sulyomszárak, víz alatti ágak és gyökerek. Ha kidobtunk a sekélybe és megúsztuk leakadás nélkül, akkor sem sikerült kapásra ingerelni villantóinkkal a csukákat, pedig ott figyeltek a hínár alatt, a látszólag teljesen üres fenéken. Erről többször is volt alkalmunk meggyőződni. Amikor elakadt műcsalink kiszabadítására odaeveztünk, az üresnek tűnő víz megelevenedett. Cikázva nyilalló torpedók menekültek a háborgatás elől a mélyebb vizek felé, a felvert iszap felhője kirajzolta eliramodásuk nyomát.
Megelégeltük az ügyetlenkedést, és ideje volt meglátogatni legyes barátainkat is, hátha ők többre vitték nálunk. Majdnem ugyanott találtuk őket, ahol reggel elváltak útjaink. Lelkes hangon számoltak be az eddigi eseményekről. Kora reggel még érintés nélkül jöttek végig a pályán, de ahogy kisütött a nap, a csukák is megélénkültek. Az ő tapasztalatuk szerint is a sekély, 20-50 centis vízben tartózkodtak a halak, és egy-egy jobb helyről többet is sikerült horogra kapniuk. Levi 2, Milu 5 darabot emelt a csónakba, a nagyja 40 centi körül volt.
Tervünknek megfelelően délutánra vegyes párosokat alakítottunk, egy legyes + egy pergető felállásban. Hori Levivel, én pedig Miluval próbáltam szerencsét. Felszereltem én is a legyezőbotomat, és rászántunk egy kis időt egymás felszerelésének „kóstolgatására”. Észrevettem, hogy Milu kezében „kicsit” jobban száll a légy, mint az enyémben, aminek a dupla húzásos dobás volt a titka. Az a dolog lényege − magyarázta Milu − hogy a dobás megfelelő fázisaiban nem csak a botot mozdítja, hanem a bal kezével is belehúz a zsinórba. Ennek eredményeképpen 20 méternél messzebbre is el tudja küldeni a nehéz, elázott streamert. Megpróbáltam utánozni a technikáját, és egyszer-kétszer sikerült is jó ütemben elkapni a figurát. Ilyenkor az utolsó karika lefejtett zsinór is lendületesen surran ki a gyűrűkön, és szépen terül ki a dobás végén. Persze ez csak a bíztató kezdet, még rá kell szánnom pár napot a gyakorlásra.
Továbbra is a sekély, akadós pályát bújtuk. Helyenként szétrebbentek a kishalak, élt a víz, hajtott a csuka. Megpróbáltam én is léggyel, de a magamfajta kocalegyesnek túl sok mindenre kéne figyelni egyszerre. Ott van a hal, célzás, duplahúzás (hogy is kell ezt? elrontottam!), mögöttem tuskó, mellettem suhogtatnak... jobb lesz majd inkább egyedül próbálgatni. Átnyergeltem villantóra, de hiába. Milu rézfejes, nyúlszőr-marabu összeállítású streamere pulzálva, bukdácsolva lavírozott az araszos „mélységű” vízben, amit az itt lapító csukák is honoráltak, de a kanalat nem tudtam megetetni velük.
Úgy tűnt, hogy a sekély vízen inkább az apró csukák tobzódnak. Ezekkel a kétnyarasokkal is el lehet ugyan szórakozni, de már valami komolyabbra vágytam, és indítványoztam, hogy menjünk máshová. Jól van, menjünk!
Benéztünk a holtágból kiágazó közeli csatornába. A letisztult vízben jól látszott, hogy micsoda elképesztő tömegű kishal sereglett itt össze. A rablóknak szinte csak a szájukat kellett kitátani értük, és a félpercenként sugárirányban szétrebbenő aprónép arról árulkodott, hogy ezt bizony gyakorta meg is teszik. Reméltük, hogy nekünk is lehet itt keresnivalónk, de kezdeti lelkesedésünket negyedóra üres dobálás követte. Már-már belenyugodtam, hogy a rengeteg táplálékhal miatt nem kell a műcsali a csukáknak, amikor társam valami szebb halat akasztott mélyen járó, piros-fehér „Bunny Bug”-jára.
Sajnos a parti horgászok miatt csak rövid szakasz volt a miénk a csatornából, és lassanként illőnek tűnt, hogy odébbálljunk. Nagy területet bejártunk a délután folyamán, és nem sejtettük, hogy az imént fogott csuka nem csak a nap hala, de számunkra egyben a nap utolsó hala is lesz. A bágyadó napfényben egyre kevésbé reagáltak a légyre a csukák. Eleinte volt még egy-két akció, de később ezek a kelletlen ráfordulások is elmaradtak.
Eközben a Hori-Levi páros a másik oldalon maradt, és a serdülő csukákkal múlatta az időt. Náluk is a legyező stílus vitte a prímet, Horinak csak a szemlélődő szerep maradt.
Sötétedésre eveztünk vissza a kikötőbe, és megbeszéltük a tanulságokat.
A számok eléggé ledorongolóan alakultak. A kézben fogott halakat tekintve a legyesek 17:2-re elkalapálták a pergető brigádot. Diadalmas szereplésükban több tényező is szerepet játszott. Talán a meredeken emelkedő légnyomás okozta, hogy egyáltalán nem úgy ettek a csukák, mint az elmúlt hetekben. A megszokott pályákon nem volt kapás villantóra, halaink kinn hasaltak a legsekélyebb vizek szélén. Ezen a terepen a villantós horgász nem él meg, a legyesek viszont elemükben voltak. A szélsőséges gólarányban az is benne van, hogy - noha a nap legnagyobb hala légyre esett - elsősorban a kisebb csukák izgultak a streamerekre. Tanulságos volt látni, hogy míg az intenzív mozgású kanalak inkább riasztóan hatottak a passzív ragadozókra a sekély vízben, addig a finoman sikló legyek támadásra ingerelték őket.
Egyetlen eset alapján természetesen hiba lenne örök érvényű következtetéseket levonni, de annyit mindenképpen leszűrtünk, hogy a „szőrpamacsoknak” is helyük van a csalisdobozban, és érdemes néha megsuhogtatni a legyező botot is!
Írta: Benyhe János
Fotók: Horváth István (Hori) és a szerző
