„Azért szeretek süllőre horgászni, mert egész évben aktív. A legkeményebb, legzordabb időben is táplálkozik. Amikor más a kutyáját sem engedné ki a szabad ég alá, mert olyan fogcsikorgató hideg van, vagy éppen hajnali kettő órakor a másik oldalára fordulva alussza édes álmát, én már a vízparton vagyok. A süllők meghálálják kitartásomat és fanatizmusomat. Feleségem soha nem haragudott rám „őrült hobbim” miatt, mert mikor felébred, már ismét mellette vagyok…” Nikl Béla ezúttal a dunai süllőzés rejtelmeibe avat be minket.
- Hol kell keresni a süllőket a Dunán?
- A süllő táplálkozási szokásait figyelembe véve tudomásul kell venni, hogy máshol tartózkodik nappal, és máshol éjszaka. A süllő éjszakai ragadozó, ekkor sokkal könnyebb horogra csalni, mint nappal. Ráadásul napközben behúzódnak a mederbe, amely lényegesebben nehezebben meghorgászható. Az erősen sodró, sima, sóderos mederszakaszt elkerüli. Kedveli viszont a nagy kövek, fák, akadók, roncsok kínálta takarásokat. Naplemente közeledtével elhagyja búvóhelyét, és ennivaló után néz. Alapvetően a táplálékhalakat követi, és olyan helyeken bukkan fel, ahol napközben egyetlen darabot sem találnánk belőle.
- Az évszakok befolyásolják tartózkodási helyeit?
- Igen. Nyáron, a sekély vizű homokpadokon és kőruganyok spiccein, ráfolyási oldalain számíthatunk leggyakrabban felbukkanására. Télen a gyorsan áthűlő sekély vizekből eltűnik az apróhal, ezért a süllőt is hiába keressük itt. A kövezések oxigéndús ráfolyási oldalain még lehet számítni 1-2 darabra, de sajnos egyre beljebb húzódik. A kotrásgödrökben és mederegyenetlenségekben bandázó keszegféléket követi, ahol a víz nem túl mély (1-4 méter). Ezek a területek gyakran partról elérhetetlenek. A sokak által favorizált és jónak vélt, hatalmas mélységet rejtő gödrökben nincs süllő. Ezeket a területeket elkerüli, talán azért, mert itt a harcsa az úr… A két csúcsragadozó ritkán tűri meg egymás társaságát.
- Tehát ahol nagytömegben van apróhal, ott lehet számítani a süllő felbukkanására is?
- Nem! Ez nem ennyire egyértelmű. Ugyanis vannak bizonyos helyek, ahol szinte tonnaszám nyüzsög a sneci, mégsem látni egyetlen rablást sem. A kőruganyok belső, mozdulatlan, sekély, eliszapolódott (és talán oxigénhiányos) vizébe nem megy be a süllő.
- Említetted, hogy a süllő éjszakai ragadozó, kizárólag ekkor lehet kapására számítani?
- A napszakokat tekintve (nyáron és ősszel) a legjobb az alkonyat és a pirkad időszaka, valamint az azt megelőző és követő 30-40 perc. Ahogy közeledik a tél (november, december hónapban), az egész éjszaka fogóssá válik. A leglehetetlenebb időpontokban - akár éjfélkor vagy hajnali három órakor - is lehet számítani kapásaira. Ekkor fogom a legnagyobb süllőimet, és ekkor adja a vén Duna a legtöbb fogast. Ahogy beköszönt a kemény tél, csak a fizikai állóképesség szab határt süllőhorgászatnak. Amikor a gyűrűk minden dobás után befagynak és -20 fokot mutat a hőmérő, már igencsak emberpróbáló a horgászat. De ekkor is lehet fogni! Télen a legjobb időszak az, amikor a tartós hidegek után hirtelen néhány napra megenyhül az időjárás. Ez általában légnyomás emelkedéssel is jár. Ez mindig megmozdítja a süllőket, és még nappal is lehet számítani kapásaikra. Ez nagy dolog, ugyanis a nappali dunai pergető horgászat, évszaktól függetlenül, alapvetően nem sok jóval kecsegtet.
Miközben Nikl Bélát faggattam, szépen besötétedett. Azt beszéltük meg, hogy ma nemcsak elméleti oktatás, hanem gyakorlati bemutató is lesz. 1-1 pergetőbottal és Béla kincset érő, műcsalikat rejtő hátizsákjával szálltunk csónakba.
Jól fel kellett öltözni, mert igencsak lehűlt a levegő. Ráadásul, amikor elindult a csónak, a menetszél szinte csontig hatolt. Fáztam, nagyon fáztam. Béla csak mosolygott… „nem vagy hozzászokva”. Lefeküdtem a csónakdeszkára, és a csillagokat bámultam. Fogalmam sem volt, merre jártunk, de hát ez kit érdekelt, hiszen házigazdám tudta, hogy hová kell mennünk. Jó 15 perc motorozás után hirtelen meglassult a tempó, majd motorstop következett.
- No, mi van, megérkeztünk? - kérdeztem bambán a sötétségbe bámulva. Felültem a csónakban, és azt láttam, hogy egy hosszú, vízbe nyúló kőrugany felé közelítünk, amely tőlünk még legalább 200 méterre volt. Lassan a közelébe csorogtunk, majd elhaladtunk mellette. Béla az evezőlapáttal a csendes oldal mögé kormányozta a csónakot, és középtájon kikötöttünk.
- Nagyon csöndben, szinte lábujjhegyen lépkedve gyere utánam. Ügyelj arra, hogy egyetlen követ se rúgj meg! A fejlámpát sem szabad felkapcsolni! A szemünk már úgyis hozzászokott a sötétséghez. - kaptam az instrukciókat.
Úgy billegtem a köveken lépkedve, mint egy mérleghinta, de csak sikerült a lehető legcsendesebben eljutni a kiszemelt pontig. A kőrugany ráfolyási oldalát vettük célba, annak is a part felőli részét.
- Miért nem a spicc felé mentünk?
- Télen már nincs értelme a spicc környékét dobálni. Ha van itt süllő, az kizárólag a partvédő kövezés és a rugany találkozása környékén leskelődik.
Amikor elfoglaltuk helyünket és „beleolvadtunk” a tájba, kitárulkozott a Duna. December közepén jártunk, de úgy ugrándoztak a halak, mint nyáron éjszaka. Ezek egytől egyig békés halak, valószínűleg márnák és nagyobb keszegek voltak. A kövezés szélén pedig 1-2 kisebb hal (sneci vagy bodorka) megugrását halottuk.
- Halottad ezt? - súgta oda Béla - itt a süllő!
- Mit kellett volna meghallanom?
- Az előbb kiugrott a vízből egy kishal, majd utána még egy, ez a mélyen rabló termetes süllő biztos jele! Az „öreg” soha nem látványosan, a felszínen rabol. A kicsik csapnak csak nagy zajt.
Minden idegszálammal a vizet figyeltem, és érződött, hogy nincs minden rendben, mintha tényleg leselkedne a kishalakra valaki. Jó fél órája dobáltunk már, miközben Béla többször is wobblert cserélt, rávágás azonban nem volt. Közben nekem is egy újabbat akasztott karabinerembe. Most mindketten egy elénk színű (SFC) Rapala SR 9 wobblerrel kezdtünk el dobálni. A hosszú csőrű, mélyre törő wobbler a sekély vízben gyorsan megtalálta a mederfeneket.
- Húzd lassabban - mondta Béla!
- De még mindig lekoppan…
- Még lassabban húzd!
A hajtókart szinte alig tekertem, de mégis éreztem a wobbler veretését. Ez volt a jó ütem… Mesterem talán a negyediket dobta, amikor hirtelen bevágott.
- Megvan! - kiáltott fel Béla.
Ebben a pillanatban, szinte felrobbant a víz a rugany szélénél. Keményen és határozottan bánt a süllővel, nem sok esélyt adott neki. Ahogy magához pumpálta a halat, felkapcsolta a fejlámpát (most először), és kézzel vette ki. A tarkón ragadott süllő csodaszép volt. Olajzöld színe, izmos erős teste és fenyegetően felmeresztett hátuszonya fenséges látványt nyújtott. Súlya meghaladta a 3 kilót.
- Tanár úr, ez nem semmi! Úgy látszik, Te nemcsak elméletben vagy jó. Gratulálok!
- Itt sajnos több halra már nincs esélyünk, mert a fárasztás zaja messze zavarta a környék halait. 1-2 órának is el kell telni, mire visszamerészkednek.
Mivel a gyűrűk erősen jegesedtek és levegő hőmérséklete sem lehetett több mint -8 Celsius-fok, nem bántam, hogy a kikötő felé vettük az irányt, de megbeszéltük, hogy következő este ismét rápróbálunk.
Következik: Pergetés a Dunán balinra
