Nincs két egyforma év a horgászatban. A számomra oly kedves csatornán is változik a haljárás, a növényzet, a körülmények, egyszóval minden. Mégis akad egy közös, ami szinte minden vízterületről és horgászidényről elmondható: mindig az ősz adja a legszebb, legváltozatosabb fogásainkat – feltéve, ha van elég időnk vízen lenni.
Természetesen a Zsitváról van szó, mely nem adja könnyen kincseit, ezt a vizet tanulni kell. A tavaszi hónapokat a finomszerelékes horgászatnak szenteltem, egészen május végéig rendszeresen jártam bodorkázni. A meleg nyári napokon nagyhalaztam, főként pontyra horgásztam számos új tapasztalatot szerezve. Később, a sárguló falevelek láttán úgy gondoltam, illő lenne fogni néhány rablóhalat így az ősz beköszöntével, hiszen már októbert írt a naptár.
Kezdd kicsivel, gondolj nagyra
Eszembe jutottak a „régi szép idők”, amikor még csak álmodoztam a pergetésről, hiszen főként élő csalihallal fogtam a balinokat, csukákat, elvétve süllőket is, ha éppen sikerült rávenni édesapámat vagy egy közeli ismerőst az esti pecára. Elhatároztam hát, hogy nosztalgiázom egyet és újfent a régi módszereket fogom hadra. Nem könnyű téma ez itt, a Zsitván, mivel egy törpeharcsával meglehetősen fertőzött vízterület. Sajnos rengeteg kárt csinálnak az ökoszisztémában ezek a kártékony törp ördögök: nem csupán a horgászok lehetőségeit korlátozzák, de az ikrát, ivadékot sem kímélik, tönkreteszik, és egyben megnehezítik az őshonos fajok gyarapodását. Nélkülük ez a víz egy igazi paradicsom lenne – teszem hozzá, hogy volt is, régen, nagyon régen…
Váratlan vendég
Délután háromkor érkezem a helyszínre: kevés cuccot, merítőt, egy spiccbotot és az erősebbik dunai wobbleres pergetőmet hoztam magammal. Süllőt szeretnék fogni úszós módszerrel. Hamar összeszedek néhány küszt az esti bevetésre, a bot már készen vár, hisz még otthon felszereltem. Nyesek egy formás szeletet, majd felcsalizom. Kémlelem a vizet, aztán bedobom a cájgot, közben folytatom a csalihalak begyűjtését, míg nem kezd sötétedni. Közben azért rápillantok néha az úszómra, de meg se moccan, talán most nincsenek törpeharcsák a környéken. „Jó lesz ez!”, döntöm el magamban. Önfeledten snecizek, ám egyszer azon kapom magam, hogy nincs úszóm. A zsinór nem mozdul, bizonyára felém indulhatott meg az elkövető. Ráfeszítek, majd egy határozottat bevágok. Gyenge ellenállásba ütközöm, egy fiatal csuka a tettes. Örülök a ritka fogásnak – szeletre nem túl gyakori vendég –, készítek néhány képet emlékbe, majd útnak eresztem. Bízom a fényváltásban, ám az esti órák nem hozzák meg a várt sikert, ezért az indulás mellett döntök.
Titkon remélve
Késő délután van, minden a helyén, bepakolva a kocsiba. Irány a Zsitva! Az előző bevetésről maradt néhány kishalam, ezeket használom majd fel. Kemény, akadós terepet választok a ma esti horgászatra, úgy ismerem ezt a pályát, akár a tenyeremet. Megannyiszor horgásztam itt anno. Gyorsan sötétedik, rögvest fel is kerül egy patron az antennára. A törpék rágnak rendesen, nagyokat bukdácsol úszóm a naplementében. A sokadik csalihalat tűzöm fel, már-már elhagy a hitem és kételkedem az eredményben. Időm még akad bőven, ezért maradok – lesz, ami lesz alapon. Újabb kapás – már meg sem lepődöm –, azonban most valamivel gyorsabban indul el az úszóm. Kivárok vele, ráhúzok a fékre és repítem a választ, azaz a botot. Botom karikában, az orsóm fékje csonton, a dob meg sem mozdul, itt most nincs mese. Jókat rúg, üti a zsinórt, alig várom, hogy megpillantsam ellenfelem. És igen, jól sejtettem, egy bajszos lesz. Szelídülni látszik a márványtestű, paskolgatom a fejét, rója is a köröket. Merítés után a fűre helyezem, szalad a centi, közel egy méter a koma. Vigyorral az arcomon készítem a képeket, roppant mód örülök neki, igazán feldobja majd a fotóalbumot.
A fognyomos
Talán mondanom sem kell, következő nap ismét a csatorna partján ért a naplemente. Fogtam néhány csalihalat, ezt követően helyére került a szerelék is. A törpék ma sem csüggednek, folyamatosan tépik a cuccot. Mérgemben vagy kínomban – már nem is tudom –, ki sem tekerem a cájgot, viszont néhány perc után megszűnnek a „kapások”. Fura érzés fog el, úszóm magabiztosan bukik alá az éj sötétjében. Kisvártatva be is vágok, rögtön érzem a várt ellenállást, ez nem törpe. Hamar magam elé szelídítem a fiatal harcsát, ahogy megérintem, el is szalad párszor. Alátolom a merítőt, ezután már boldogan nyúlok a centiért. A hosszát fejben tartom, közben megörökítem. Hát, nagyon boldog vagyok! Remélem, egyszer az öregapjával is összehoz a sors. Miközben a videót indítom, erősebb fényre kapcsolok a fejlámpán. A halat a vízbe helyezem, de csak nem akar mozdulni. Gyönyörű márvány testét megsimítom, ezt már bizony nem tűri, gyorsan illan el a sötétségben. Boldogan pakolászok, kis idő, míg a kocsihoz érek, közben telefonon ecsetelem cimborámnak az est történéseit.
A harcsa vizeink királya és a rejtőzködés nagymestere, önmagában is kihívás megtalálni ezeket a pompás ragadozókat. A körülmények, a nádrengeteg, a megannyi búvóhely és a mohó törpeharcsák pedig még inkább nehezítik a feladványt. A tömérdek békéshalazás után felüdülés volt megfogni ezeket a rablóhalakat a régi, jól bevált módszerekkel. Hasonlóan szép élményeket kívánok mindenkinek…
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
