Tesztünk első fele azzal ért véget, hogy ígéretet tettem, megosztom az Esox Soft Bait botról és a Stradic 4000 FC orsóról „terepen” szerzett tapasztalataimat, benyomásaimat. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem elsősorban nem a száraz paraméterek, inkább a személyes tapasztalat az, ami meggyőző tud lenni, ha egy-egy új bottal, orsóval, zsinórral vagy egyéb horgászeszközzel ismerkedem. Nyilvánvaló emellett, hogy a képernyő előtt nehéz mihez viszonyítanunk, így persze kellenek azok a „fránya” számadatok. Most én mégis egy másik oldaláról próbálom a dolgot érzékletessé tenni, mégpedig úgy, ahogy azt az évek horgászrutinja mondatja velem.
A tesztre kezembe adtak egy speciális, nagy plasztik csalikhoz tervezett csukázó botot, majd a horgászat során azon kaptam magam, hogy „mit sem törődve” a boton feltüntetett csukás ajánlással azon jár az agyam, hogy milyen jót tudnék ezzel a bottal a tavaszi, áradó vízben harcsázni… Valahogy végig az volt az érzésem, hogy ez a bot egyszerre brutális és finom. Sokan ismerjük az érzést, amikor egy anyagában nem kellően feszes, de emellett mégis nagy dobótartományba tartozó bottal biztosítjuk be magunkat a téli nagy süllőkhöz vagy a nagy mélységekben történő, harcsaesélyes gumihalazáshoz. Horgászat közben persze azon vesszük észre magunkat, hogy időnként fogalmunk sincs a gumihal hollétéről; valahol a vízben húzzuk, valamilyen mélységben. A seprűnyél- és dióverő-effektus előáll, igazából a felszerelésünk a „még nem eléggé erős, de már túlságosan is érzéketlen” kategóriába csúszik át. No, ez az, ami NEM történik meg az Esox Soft Bait bottal.
Ennek a SpeedMaster altípusnak XT100-as karbonból és bioszálból áll a botteste, és legyen bármi is ezek mögött a hangzatos anyagnevek mögött, az egyszer biztos, hogy minőségi és nagyon eltalált elegyet alkotnak. A bottest kialakítására már utaltam az előző részben, most viszont hozzátennék még két adatot, a spiccnél és a nyéltag fölött mért botátmérőt. Míg az előbbi mindössze 2 mm, két méterrel lentebb már hajszál híján másfél centi (!) a blank átmérője. Ha hozzávesszük, hogy az említett minőségi anyag áll egy ilyen fokú vastagítás hátterében, nem lehet elméletben sem kérdéses, hogy valóban egy igen érzékeny, mégis bestiális erőt produkáló bottal állunk szemben.
Magam is szomorúan szembesültem ezzel a ténnyel, amikor a süllőzéshez készült, házi jigfejet egyetlen, közepes erejű bevágással beletörtem egy jó halba. Tudomásul kellett vennem, hogy ez a bot nem viccel, igazi nehéztüzérség mind a bevágást, mind a dobást illetően. Apropó, dobás… A bottest profilja, hirtelen elvékonyodása eredményezi, hogy a felső harmad nagyon erőteljes gerinccel párosul, és még véletlenül sem nyaklik bele a „cipőtalpnyi”, 23-25 centis, netán 20-40 grammos fejjel szerelt gumihalak eldobásába.
Ahhoz azonban, hogy egy ilyen „felszerszámozott állatot” kellő gyorsulással lássunk el, másféle dobástechnikát kell alkalmaznunk. Nem szerencsés sem a hátsó nyugvópontról indított (kis dobástáv + izomrándulás), sem a fej felett hátralendített, „hátul feltöltős” suhintás (ujjbegy-horzsolás + vállízületi ficam). Amit nehéz csaliknál alkalmazni szoktam (már ha nem éppen multiplikátorral dobom őket), az egy matchbotos dobás, mégpedig a Walter-féle „szúnyogkímélős”. Legalább is én ezt így ismertem meg, de biztos van ennek szép, tengerentúli neve is, mivel szinte minden onnan ered pergetős dobástanilag. Ez egy elölről és lentről indított, köríves dobás, melynek során a bot közel ugyanannyira feltöltődik, mintha fej fölé lendítenénk, mégis sokkal egyenletesebben kapja meg a terhelést. Nem ragozom ezt a dobástípust, részint eléggé közismert, részint a cikkhez tartozó videóban (07:25-nél) egyértelműen, kilassítva is látható.
Visszakanyarodva a gyakorlati ténykedésemhez, a dobások az oldalról-elölről érkező oldalszélben sem jelentettek gondot, ehhez viszont eléggé nagy, 20-22 grammos fejeket kellett használnom, még a „csak” háromméteres vízmélység ellenére is. Lassú plasztikozáshoz, állóvízen tökéletesen megfelelt volna 5-7 grammnyi jigfej, azonban a szembeszél, a nagyméretű plasztik csalik, a relatíve vastag tesztzsinór és a célhalak (csukák) miatt jobb döntésnek bizonyult a közel négyszeres tömeg. A szélben így tudtam a csalit messzire dobni, majd a zsinórt az oldalszél ellenére is feszesre húzni. A nagyméretű gumik felülete is nagyobb, ez mind a levegőben, mind a vízben érződik, és ez az alkalmazott 0,20 mm-es fonottra is igaz, ezért kell hozzájuk nagyobb jigfejet használni. Az pedig, hogy a csukákat egy viszonylag sűrűn horgászott tavon inkább gyors csalikkal tudjuk kapásra ingerelni, legtöbbször igaznak bizonyul.
Mindehhez hozzájött még, hogy a bot hosszából (2,9 m) adódóan inkább parti modell, ezért olyan helyen szerettem volna kipróbálni, ahol van esély partról is nagy csukát akasztani. Így kerültem a középső Harsányi-horgásztóra, annak is a forgatásra leginkább alkalmas, ezúttal „széllel bélelt”, gáti oldalára. Bíztam benne, hogy a fej-törős mutatvánnyal elvesztett csuka nem ment túl messze a megakasztás helyétől, és nem sérült meg annyira, hogy később ne támadjon újra, ezért egy fehéres, nagyméretű twisterrel tapogattam át az aljzatot és a töréseket, ahonnan végül bő húsz perc elteltével sikerült is megfogni egy kereken ötkilós csukát (a szájában lévő seb alapján nagy valószínűséggel ugyanazt, ami elment).
A botot kipróbáltam nagy támolygókkal és más műcsalikkal: gond nélkül el tudtam húzni ezeket a csalikat is, sőt még egy kisebb csukát akasztottam is támolygóval. Mégis azt gondolom, hogy leginkább nagyméretű plasztikokkal érzi otthon magát a bot és a használója egyaránt. Amire viszont mindenképpen szeretnék visszatérni, az a cikk elején elejtett gondolatfonál, miszerint a botnak komoly létjogosultsága van nemcsak a csukák, de a nagyobb süllők és harcsák horgászatához is.
A tavaszi harcsáknál nem egyszer kerültem már olyan helyzetbe, hogy a folyó mélyebb szakaszán 30-40 grammos (esetleg még nagyobb) jigfejekkel gumiztunk, ahol érzékeny, de bevágáskor acélos és harcsaerő alatt sem törésveszélyes botot kellett (volna) használni. Talán épp azért, mert az észak-európai régió tíz kiló fölötti csukáira lett hangolva az Esox H+, az ilyen és ehhez hasonló plasztikos-harcsás szituációkhoz elsőrangú társnak gondolom.
Másik eset, amikor téli süllőzésnél kifejezetten nagy gumihallal, esetleg nagy dobástávon, de azért mégis finoman kell letapogatni, végigpásztázni a töréseket, homokfodrokat, kapáskor viszont a csontos helyre szaladt horgot is be kell tudnunk ütni a kapitális süllő szájába. Ez könnyen lehet az Esox Soft Bait területe…
Az orsóról ejtvén pár gondolatot, kifejezetten szerencsés választás volt a gyors áttételt duplakaros megoldással kombinálni (mondom ezt úgy, hogy egyetlen dupla hajtókaros orsó sincs a saját készletemben). Az előny könnyen belátható, hiszen minél gyorsabban pörög egy orsó, annál inkább pulzál, remeg egy szimpla hajtókartól, és a műcsaliról érkező rezgések is annál nehezebben észlelhetők. A duplák esetében az erőkar persze valamivel kisebb, és ez legszembetűnőbben az orsó megindításakor jelentkezik, pláne ha erő is van a zsinóron (akár csak a műcsali súlya). Azonban, a megindítást követően (a módszer jellegéből adódóan) a csalivezetés szerepét szinte teljesen átveszi a bot, és a rotor is olyannyira bepörög, hogy 2-3 fordulat után már szinte kihúzza kezünkből a fogantyút. Példaként, az üresen megtekert orsó pár körbefordítás után akkora lendületet vesz, hogy még ezzel a rövid erőkarral sem tudjuk „túlpörgetni” - úgy érezzük, a rotor mindig egy hajszállal a kezünk előtt jár. Ilyenformán horgászat közben a fölös zsinórrész szinte bármilyen fázisban egy pillanat alatt utolérhető.
A teszten használt zsinór a Shimano Aspire Spinning volt, 0,20 mm-es méretben, ami designos, fémdobozos kiszerelésben kerül forgalomba. A negyvenes orsómérethez illően a 300 méteres tekercs majdhogynem elfért a dobon a pár menetnyi erős monofil előtöltése után is (amit a fonott dobtengelyen történő megcsúszásának kiküszöbölésére tettem fel). A zsinór hibátlanul működött, jól illeszkedett a bot erejéhez és távoli dobásokhoz is kitűnőnek bizonyult, bár ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az Aspire-t mint a Shimano elit pergető zsinórját tarthatjuk számon.
Összességében a felszerelés mindhárom eleme összhangban volt, kiegészítették, segítették egymást a működésben. Az SpeedMaster Esox bot és a Stradic orsó is a felső kategóriába áthajló, kitűnő alapanyagokat és konstrukciós megoldásokat felvonultatva mutatkozott be. A duettből a bot volt, ami túlteljesítette a tervet, lényegesen sokoldalúbbnak ismertem meg, mint az egy specimen bottól elvárható lett volna. A kombó nagyon jó szolgálatot tehet a hazai ragadozók nagyobb példányaira irányuló nehézpergetésében, plasztikhoz egyértelműen jó párosítás, alternatív pergetési módokhoz (fenékwobbler, nagy támolygók) a „kurblizást” jobban tűrő orsómodellt javasolnék.
(X)
Írta: Gégény Viktor
Videó, fotó: Takács Péter
