Cudar idők járnak manapság az amolyan „gyalogos” horgászra. Szinte minden talpalatnyi vízpartnak van gazdája, nehéz olyan partszakaszt találni, amely viszonylag könnyen megközelíthető és megfelelő fogási lehetőségeket kínál. Kedvenc vizem, a Ráckevei (Soroksári)-Duna partjának túlnyomó többsége is magánkézben van, vagy a parti ingatlanok tulajdonosai akként kezelik azt. A helyi horgászrend is erősíteni látszik ezt, őszintén szólva nem értem, miért. Akad azért itt is néhány hely, ahol az egyszerű földi halandó leteheti felszerelését a parton, sőt akár még horgászhat is egy jóízűt.
A múlt hét végén a mártoni nádasok még szürke hallgatásba burkolózva fogadtak, haljárásnak nyoma sem látszott. A parti „híradóban” sem duruzsoltak semmiről, ami a halak (pontyok, amurok) megjelenésére utalt volna. Bár az idő többé-kevésbé folyamatosan meleg volt azóta, mégis úgy döntöttünk, nem erőltetjük egyelőre a nádi pecát. Horgászni azonban muszáj - főleg, ha alkalom is kínálkozik rá -, másik hely után kellett tehát nézni. „Menjünk a Sétányra!” mondtuk szinte egyszerre Karcsival. Így is lett...
Igazság szerint nem tudom, hogy más horgászok is így hívják-e ezt a partszakaszt, az azonban biztos, hogy a térképeken is Kovács J. Gyula sétány néven szerepel. A hely a lacházi oldalon (a folyás szerinti bal parton) a ráckevei híd töltésétől kezdődik és folyásiránynak felfelé haladva tart a Peregi Dunasor első telkéig. Szegélye kövezett, a partot pedig a víz alatt is rövid kövezés védi. Sokan közlekednek erre gyalogosan, kerékpárral, néha motorral, sőt egy közeli lovasiskola jóvoltából nagyritkán még „pacagoló” embereket is látni. Ez a hagyományos fenekezést, feederezést, matchbotos horgászatot nem zavarja, de a rakós bot használatát gyakorlatilag lehetetlenné teszi, pedig egyébként igazán jó pálya lenne erre. Persze errefelé a rakózó horgász olyan ritka, mint az a bizonyos fehér holló.
A víz igen hirtelen mélyül, 8-10 méteres távolságban már jó kettes vizet mérhetünk. A horgászbottal (dobással) elérhető távolságban a meder viszonylag egyenletes, 3-3,5 méterig mélyül. A viszonylag szó ebben az esetben azt jelenti, hogy kisebb, 20-30 centis gödrök előfordulnak, melyeket, ha megtalálunk, érdemes megbecsülni. Etetésünket, vagy annak egy részét ide koncentrálva sokszor igen jó eredményeket lehet elérni. A terület akadóktól többé-kevésbé mentes, bár a víz által behordott ágak-bogak tudnak meglepetéseket okozni.
A Sétányról beszélve fontos néhány szót szólni az áramlási viszonyokról, melyek főképp az úszós horgászat során meghatározóak. A ráckevei Árpád híd töltései által beszűkített mederben igen sajátos áramlás jön létre, mely a víz egy részét a töltések mentén kifelé, a két part irányába nyomja. Az áramlat a töltések mentén a part felé haladva a sarkokban megfordul és a part mellett felfelé, a folyásiránnyal ellentétes irányban halad. Van azonban úgy is, hogy rövidebb időre a parttal párhuzamos áramlás megfordul és az előzőekben leírt örvénylés éppen fordítva forog, mint azt az előzőekben leírtam. Valószínűleg hiányoztam annak idején az áramlástan órák némelyikéről, mert a mai napig nem jöttem rá, pontosan mi is határozza meg, hogy mikor, merre.
A másik említésre méltó tényező a szél. Ha szembe fúj, vagy épp a hátunk mögül, az csupán a dobást befolyásolja, az úszós szerelék helyben tartását kevésbé. De ebből van a legkevesebb, inkább jellemző a Duna vonalával többé-kevésbé párhuzamos szélirány. Már a viszonylag enyhe szél is képes a víz felső rétegét megmozgatni, a kicsit erősebb - nevezzük közepesnek - már biztos komoly áramlást hoz létre a víz felső néhány centis rétegében. Ilyenkor létfontosságú a megfelelő zsinórsüllyesztés, a vékony szárú vagy karbonszál betétes úszó, ellenkező esetben inkább szenvedni fogunk, mint horgászni.
Különös bájt kölcsönöz a helynek két további dolog. Mivel ez a folyásirány szerinti egyik felső csücsök, a víz előszeretettel hord be ide mindenféle uszadékot. Így tavasz táján sok apró imát mondok mindazok lelki üdvéért, akik télen a levágott gyékény vagy nád további sorsát a folyóra bízzák. Az ima szövegébe néha csúnya szavak is keverednek… Hál’ Istennek nem túl gyakran, de „kedvező” áramlás és szélirány esetén a partszakasz nagy részén szinte lehetetlen a horgászat. A másik nehézség a fényviszonyokban rejlik. A nap a délután nagy részében szemből süt, amitől az ember szeme estére leginkább az üregi nyúléhoz lesz hasonlatos. A töltéshez közeli szakaszon a világos és a sötét vízfelület sűrűn váltakozik, igen nehéz megfelelő úszószínt választani. Nekem leginkább a fekete-sárga, fekete-fehér kombináció jött be. Sötétedés után a híd fényei a vízre vetődve könnyen összekavarják a szemünket, főképp fodrozódó felszín esetén nehéz úszónk sápadt világítópatronját felfedezni. Itt határozottan ajánlható a piros fénnyel világító patron.
A matchbotos úszózásról még annyit: minimum 1-1,5 gramm ólmozást szoktam feltenni, általában két vagy három darabban, a nagyobb tömegeket apró sörétekből képzett lánccal kialakítva. A jelzőólom szerepét a horogelőke előtti dupla miniforgó tölti be, néha a közvetlenül fölé csíptetett 6-os söréttel együtt. A horgot leggyakrabban közvetlenül a fenék fölé engedem, szinte érintve azt. A fenékre letett előke csak enyhébb áramlásban jó, gyorsabban mozgó víznél a fenéken el-elakadó horoggal nagy mennyiségű elhalt növényi részt tudok kitermelni. Többen művelik itt a klasszikus feltolós úszózást is (velem együtt), pontosabban annak matchbotra adaptált, erősen finomított változatát. Ez főképp a nyári időszakban, esténként fogós. Az itt elejtett pontyok legtöbbjét így fogják, a parttól 10-15 méter távolságban. A horogméretek 12-16 közöttiek. Én általában az erősebb kivitelűeket használom.
Lássuk a mai menüt: picker és feeder. Az itt horgászók közül sokan elkövetik azt a hibát, hogy távdobó bajnokságot próbálnak rendezni, érvényesítendő azt az „elvet”, hogy minél távolabb, annál jobb. Biztos vannak helyek, ahol ez működik, itt azonban semmi szükség rá. A halak tavasszal és nyáron bejárják az egész partszakaszt (érdekes, ősszel ez már korántsem igaz), s megfelelő, pontos etetéssel nagy tömegben is helyben tarthatók. Az etetést közelebb létrehozni és azt pontosan meghorgászni sokkal könnyebb, a mederalakulatok pedig nem indokolják a távoli horgászatot.
Az etetésre itt kétféle taktikából választok. (Ez kicsit nagyképűen hangzott, elnézést…) Az egyik szerint a picker távolságára - kb. 25 méter - egy masszív alapozó etetést csinálok, a bekevert anyag kétharmadából. Ezt horgászom meg a finomabb pálcával, míg a feederrel az etetéstől néhány méterre dobálok. Ezzel próbálom meg az óvatosabb halakat is horogra keríteni, akik nem mennek be a „sűrűjébe”. A megmaradó anyag túlnyomó többségét a kosárral juttatom be, a feederbottal dobálok gyakrabban. Gombócot csak akkor csúzlizok, ha a halak láthatóan megjelentek, majd az érdeklődés csökkenni látszik. Néha beválik, néha nem.
A másik módszer esetében a két botra külön-külön alapozó etetést készítek. Ilyenkor a két végszerelék között jelentős távolság van. A bekészített anyag felét lövöldözöm el alapozásnak, majd a horgászat során két-három gombóccal frissítem az etetéseket. Ilyenkor különösen fontos, hogy az ember minél pontosabban lője a ráetetést, hiszen ezekkel a gombócokkal - ha szerteszét lövöm őket, amire azért akad példa - az alapozó etetésre összegyűlt halakat rendesen szét tudom szórni.
A most bekevert 3 kilónyi etetőanyagban nincs igazán semmi különös, eltekintve talán a „tortu”-hoz adott folyékony banános aromától. Hogy a halak mennyire díjazzák majd, még nem tudom, de tény, hogy előző este Betli (a kutyánk) komoly érdeklődést mutatott iránta, alig lehetett elzavarni a vödör környékéről. Remélem, a halak is így lesznek vele. A két szereléket most egymástól távol helyezem el, így mindkettőre csinálok egy-egy alapozó etetést. A picker végszereléke a parttól úgy 20-25 méterre kerül. A főzsinór 0,16-os, az előke 0,12-es, a horog 12-es méretű, a Gamakatsu 1810B szériájából. A pickeren is előszeretettel használok etetőkosarat, természetesen viszonylag kis (10-20 gramm) saját tömegűeket. A most használt pickerbot igen érdekes, már abból a szempontból, hogy spiccei szokatlanul erősek, a 10 grammos kosárral szinte nem lehet megfeszíteni a zsinórt. Ha ezt tapasztalom, megpróbálom a szerelék durvítása nélkül átverni a botot, méghozzá a kosár alakjának változtatásával. Amíg ugyanis a hengeres drótkosár nem tud stabilan megállni a zsinór megfeszítésének ellenében, az ugyanolyan tömegű, téglatest formájú kosár igen. A dolog most is működik.
A parttól úgy 35-40 méterre bevetett feeder főzsinórja 0,18-as, az előke 0,14-es, a horog 10-es méretű Drennan Barbless Carp Feeder (szakáll nélküli). Nem régóta használom, de igencsak megkedveltem. A szakáll hiánya miatt nem sok halat vesztettem vele, akadása azonban jobb, megbízhatóbb, mint a szakállas horgok többségénél. Előnye még az is, hogy az élő tűzetet (csontit) annak ellenére nem bántja, hogy egyébként elég vastag húsú horog. A szakállas horgok - ebben a vastagságban - bizony kipukkasztják a csontik egy részét, melyek így korántsem olyan ínycsiklandó falatok a halak részére. A feederes szerelék hengeres formájú kosarával nem csak etetőanyagot, hanem csontit is dobok rendszeresen, a kosár alján és tetején kialakított etetőanyag-dugó segítségével. Az erősebb szerelék helyére egyébként is több gombócot lövök. Na, munkára fel!
Mivel a gyerekeket sikerült az egyik nagyszülői párosra bízni, Ági itt van velem. Ő is örül, mert kicsit kiszabadulhat a mindennapok „nyomása” alól, és örülök én is. Szeretem, ha velem van, ráadásul az eddigi tapasztalatok alapján jelenléte szerencsét hoz. Azért, hogy ne legyen minden tökéletes, párom hosszabb-rövidebb időre eltűnik majd, édesanyáméknak segít a telken a tavaszi munkákban. Ez innen úgy háromszáz méteres séta, úgyhogy elviselhető. Az etetés kész, botok beélesítve. Várunk.
Az első fél óra eseménytelenül telik, de nem is számítottam másra. Idő kell a halaknak, míg a remek, banános kajámra rátalálnak. Nem vagyunk türelmetlenek, bár Ági fészkelődik mellettem. Indulnia kéne már, de az első halat még meg akarja várni. „Lehet, hogy nem takarítasz ma…” mondom, de nem gondolom komolyan. Most még nem. „Figyelsz a botokra kicsit?” kérdezem, mert sürgős matatnivalóm akad a motyóim között. Alighogy felállok a botok mellől, kis híján fültövön vág az én drágám a feederrel. Egy tenyeres dévér a tettes. Ági megy, én pedig már figyelek erősen, hisz mindjárt megrohannak a halak! Fincsi dolog ez a banán, bizony…
Ha roham nem is következik, azért egy-egy kapás már érkezik, Karcsi barátommal együtt. Letelepedik mellém, és feszített tempóban szerelni kezd, hiszen egyre tempósabban fogom a halakat. A pickeren akasztott 60 dekás dévér szákba terelését kifejezetten élvezem, ezen a „műszeren” egész más dimenziót kap még egy kisebb hal megfogása is. Tényleg finom. Mire Karcsi elkészül, már az ötödik „fehérszemélyt” teszem a szákba. Ez a mai peca nem a C&R jegyében zajlik, hisz anyósomék határozott kérése volt, hogy a jobb keszegek kerüljenek haza. Ők elkészíteni is, enni is szeretik. (Szegénykéim majd’ éjfélig pucoltak aznap, de legközelebb kétszer is meggondolják, hogy mire kérnek minket.)
Mielőtt végképp elbíznám magam, a kapások közt eltelt idő egyre növekszik, itt az ideje, hogy lőjek néhány gombócot. A feladat egyszerűnek látszik, a kivitelezés azonban lehetne kicsit jobb is. Az irány jó, a távolság azonban némi szórást mutat. Egy rövidebbre sikerült lövés után bátrabban húzom a gumit, aztán szó szerint mellbe lövöm magam. A gombóc ugyan a megfelelő irányba távozik, de közben a csillagokat látom a fájdalomtól. Hát normális vagyok én? Most sem tudom, hogyan csináltam.
Karcsi konkrétan kiröhög, de hát mire valók a barátok? Azért az mindenképp vígasztal, hogy ő nem nagyon kapkodja még a matchbotját, s a biztonsági tartalékként bedobott feedere sem igen bólogat. Édes káröröm… Úgy ítélem meg, hogy a gombócokból egyelőre elég, a belőtt mennyiség megfelelő. Meg aztán most már félek is kicsit magamtól, de erről mélyen hallgatok.
Újabb óra telik el, mire Ági visszaér, a kávé még meleg a kezében. Istennő. Üdvözli Karcsit, aztán mellém telepedik. „Halak?” kérdezi. Mikor arról tájékoztatom, hogy egy ideje megállt a mozgás, a legnagyobb természetességgel közli velem: „Persze, rám vártak.”. Horgászati tudományom ilyen fokú lebecsülése felháborít, inkább nem is szólok semmit. Némán tekerem ki a pickert, hogy újra csalizzak. A kosarat töltve elfordulok a bent lévő bottól. Gyanús hangokat hallok a hátam mögül. Nos igen, párom vigyorogva édesgeti a part felé újabb áldozatát. Hmmmm.
A következő fél órában gyakorlatilag ugyanez folytatódik tovább. Míg én az egyik felszerelést csalizom, ő másikon tekeri kifelé a halat. Ő jól szórakozik, tulajdonképpen én is. Hagyom hát, hogy tovább tizedelje a Duna-ág keszegállományát. Csak azt nem tudom, hogyan győzöm meg majd arról, hogy ez az egész nem az ő jelenlétének, hanem az én remekül kidolgozott taktikámnak, ügyesen összeállított felszerelésemnek köszönhető. Kétségeim vannak afelől, hogy ez sikerülni fog. Hagyjuk.
Páromnak ismét mennie kell, ketten maradunk Karcsival, aki eközben csendben szedegetni kezdi a halakat. Zömét az úszóson, egy-két darabosabbat pedig a feederen tereli szákba a következő másfél órában. Én sem panaszkodom, bár a kapások ismét ritkulni kezdenek. Gombócolok hát kicsit, immár jobban ügyelve saját testi épségemre. Nem is bánom, ha a halak egy kicsit békén hagynak, legalább van időm bámészkodni. Körülöttünk szárcsák és kacsák hétköznapjai zajlanak, s én szívesebben nézem az ő valóságshowjukat, mint az emberekét. A partszegélyben is matat valami rágcsáló, ha sokáig csinálja, esküszöm becserkészem, megpróbálom lencsevégre kapni. A múlt héten még elég zavaros víz mostanra tisztulni látszik, s látni engedi a partvédő kövezést és a kövek között motoszkáló rákokat is. Imádok horgászni!
Ági visszatér, immár végleg. Nem is csodálkozom, hogy vele együtt a halak is visszatérnek. Azt hiszem, a jövőre nézve hagyom a fenébe az aromákat, meg az egyéb varázslatokat. Szórok, amit szórok és megkérem a páromat, hogy jöjjön velem. Tuti siker. Azért, ha már nálam van, lövök néhány gombócot megint a remek banános kajából. Nem a halak miatt, hanem mert hamarosan mennünk kell. Félve merem leírni, de az utolsó lövésnél ismét előadom a korábban már említett magánszámomat. Könnyek szöknek a szemembe a fájdalomtól, a sírva röhögők tábora pedig kiegészül a feleségemmel. Nem írom ide, mire gondolok…
Fogunk még néhány pikkelyest anyósomék asztalára, aztán lassan berekesztjük a pecát. A végeredményt szemlélve - bő négy kiló vegyes fehérhal - elégedett vagyok. Nemesebb hal ugyan nem köszönt be a mai nap, de a választék így is remek: dévér, lapos, bodorka, vörösszárnyú, ezüstkárász és jász (!). Soha rosszabbat!
Ha valakit a ráckevei híd környékére vet a jó sorsa, s a lehetséges helyek közül nem tud választani, bátran ajánlom: üljön le a Sétányra. Érdekes, változatos halállományú hely ez, mely tavasztól nyár végéig jó lehetőségekkel kecsegtet. Lehet persze itt is betlizni, de a finomszerelékes módszerek legtöbbször meghálálják a befektetett munkát. Én biztos itt leszek még sokszor az idén, s remélem, egyre több matchbotot, feedert láthatok majd errefelé. Kicsit többet mint eddig…
Czender Miklós (bogyo)
