Homlokomat a busz párás üvegének nyomom, kesztyűmmel letörlöm egy tenyérnyi darabon, s azon bámulok kifelé. Az út menti kopasz fák lassan vánszorognak mellettem, a járdaszegély mentén szürke, piszkos lé csordogál. A sofőr a gázpedált pöckölgetve araszol a délutáni csúcsforgalomban, nekem pedig a gyomrom forog a busz állandó rángatózásától. Ahogy az utasok savanyú, fáradt arcát néztem az imént, azt hiszem a többiek is inkább máshol lennének. Becsukom a szemem, annyira lehangoló ez az egész. A zajok lassan elhalkulnak körülöttem, s szemhéjamon, mint valami vetítővásznon képek peregnek. Nyári képek...
Hétköznap este, a szürkület első percei. Ülök a csónakban, körülöttem lassan ballag a víz. Nincs hétvégi zsivaj, hiányzik a jókedv vagy épp az alkohol zaja. Úszóim mozdulatlanul vigyázzák a nádast, csak néha bólintanak kicsit, ha egy-egy apró hordalék billenti ki őket mogorva tartásukból. Az utolsó motorcsónak hullámai rég elültek már, az égbolt fakuló képét feszíti magára a Duna. Senki és semmi nem zavar minket. Magunk vagyunk: a víz és én.
Minden érzékszervem éles, a külvilág képe, hangja s egyéb jelei mind eljutnak hozzám. Figyelek, de közben érzem azt is, amit a csendesen ballagó víz hoz magával. Gondolatok úsznak körös-körül, s rám találnak a sajátjaim. A jók is, a rosszak is.
Az első képtől szabadulni igyekszem, de nem megy. Ülök az irodában a számítógép előtt és hallom a szomszéd szobából a rémült, fájdalmas hangokat. A telefon csörgött az imént és olyan hírt mondott, melyet soha nem akar senki hallani. Kolléganőm hangja mély, kapkodó zokogásba fullad. Az édesanyját siratja éppen.
Egy nádzörgés szabadít meg a pár héttel ezelőtt törtétektől. Hálás vagyok érte. A hang irányába kémlelek, de már csak apró fodrok jelzik, hogy nem csalt a fülem. Hunyorogva erőltetem a szemem, hátha látom, amint elkezdődik. Az elmúlt napokban korábban jöttek be a halak, de ma mintha nem akaródzna nekik. Csend.
Kotorászni kezdek a táskában a patronokat keresve. Meg is találom őket, de nem lelem a rövid szelepgumi darabkákat, amivel az úszók végére rögzítem a műanyag szentjánosbogarakat. Egy nagyobb darabból vágok hát megfelelő méretűeket. Feladat megoldva. Úszóimat kiveszem, újracsalizok, bedobok. Az antennák végén lebegő apró fényeket visszatükrözi a víz.
Finom lökésekkel gyenge, frissítő szél érkezik észak felől. Rögtön libabőrös lesz tőle a Duna, de a nád csak alig-alig zörren. Aztán ahogy jött, úgy el is tűnik hirtelen a szellő, s a víz kisimul megint. A bal oldali fénypont megemelkedik, majd az úszó az oldalára dől. Kapás. Magasba lendül a bot, de mozgása félúton megtörik. Feszes ívet rajzol kezemben az erős pálca, a felajzott zsinór síró hangot hallat. Az orsó dobját ballal lefogva jobb kézzel megpróbálom megfordítani a halat. A nádbokor tövében, ahol eddig az úszóm pihent, szinte felrobban a sekély víz. A menekülni igyekvő állat eleven ereje végigfut a karomon. Kegyetlen pillanatok ezek: az ő élet-halál harca az én játékom. Játék, de több is annál, talán ezért megbocsátható. A hal nem bír velem, s a nyílt víz felé fordul. Elengedem a dobot, hagyom, hogy a túlpart felé iramodó ponty maga végezze el a munkát. Felbúg az orsó fékje.
Percek múltán már ott fekszik előttem, minden ereje elhagyta. Óvatosan a zsákba teszem és a karóhoz kötve engedem magam mellé, a vízbe. Kezemet a zsinóron végighúzva ellenőrzöm a szereléket. A fejlámpa hideg fénykörében tűzöm már a csalit a horogra. Sötét van. A bedobás után ismét csend telepszik ránk, csak a ballagó víz neszei hallatszanak.
A barátomra gondolok. Egymás mellett nőttünk fel, együtt tanultuk a horgászatot. Én műszaki pályára mentem, belőle zenész lett, nem is akármilyen. Kevesen tudják az ötmilliárdból azt, amit ő tud a hangszerén. Bejárta a fél világot, négy nyelvet beszél, és egy élő lexikon szinte minden témában. Ma napról-napra, forintról-forintra küzd a puszta túlélésért. Egyre többször látom fáradtnak, idegesnek őt, aki mindig mosollyal töltötte be a szobát. Követett el hibákat is, de legfőbb bűne az, hogy szabad, gondolkodó ember akart maradni egy előítéletekkel, irigységgel, kicsinyességgel terhelt világban. Szar ügy, mondhatná valaki.
Végre megjöttek! Itt is, ott is áramütés-szerű rezgések futnak fel a nádszálak tövétől halk, zörgő hang kíséretében. Az éles holdfényben csíkokat rajzol a felszín alatt elúszó halak háta. Vacsoraidő. Nagyot kortyolok a magammal hozott langyos léből, de ez sem tudja elvenni a kedvemet. Tátott szájjal nézem az életre kelt ritkást előttem. Nem először látom már ezt a megelevenedő vízivilágot, de mindig lenyűgöz, mindig elvarázsol. Rágyújtok egy cigire.
Úszóim nyugodtan állnak a körülöttük nyüzsgő forgatagban, csak a fénypatronok tükörképe törik ezer darabra alattuk. Fárad a szemem, nem látom tisztán a sok között azt a két fénypontot, amit figyelnem kéne. Az utolsó pillanatban kapom el a víz felé csúszó botot. Ügyetlenül nyúlok hozzá, nem is tudom pontosan hol sikerült megragadni a nyelet. Végre rendesen megmarkolnom és megtalálnom rajta a szokott fogást. Ballal a dobhoz nyúlok, de a feszes zsinór belevág a mutatóujjamba. Ügyes.
A menekülő hal eközben ellop tőlem két méter zsinórt, és a ritkás részen átjutva vészesen közeledik a sűrű nádfalhoz. Az ujjam felől érkező éles fájdalommal nem törődve dűlőre akarom vinni a dolgot. Támadóállásba helyezkedve megmakacsolom magam, minden energiámmal a botba kapaszkodva akarom megállítani a rossz irányba rohanó gőzöst. Talán sikerülne is, de hirtelen megtántorodom, ahogy a hal szájából kipattanó horog, az ólom és az úszó szinte fütyülve megindul felém. Az úszó a fejlámpa üvegén csattan, sapkámról laza hullámokban több szál zsinór lóg alá. Senki ne akarja tudni, mi jár a fejemben!
Takk-takk-takk. Ezt lehet hallani, ahogy a riadtan eliramodó hal teste a nádcsomóknak ütközik, aztán csend lesz, megint csend. Mindenki elment, csak én maradtam, meg a Duna. A békésen legelésző pontyok most más helyet keresnek maguknak, túl nagy volt itt a zaj. Egy csorbult horog és egy meggyötört úszó kerül fel a veszteséglistára. Ülök a deszkán, kicsit mérges vagyok még. Vérző ujjamat egy zsebkendőbe bugyolálom. A romokban heverő cuccot a hátam mögé teszem, nincs kedvem szerelni. Fújtatok még kettőt, majd elkezdek hangosan röhögni. De jó, hogy nem látott senki!
Aztán a bevillanó kép még inkább jókedvre derít. Állok a nappaliban otthon, a négy éves kislányom pedig szorosan átkarolja a lábamat. Teát kért tőlem az előbb, hát adtam neki. "Köszönöm!" mondja lelkesen, "Te egy szuper apuka vagy!" és átöleli a lábam, arcát a combomnak szorítva. A fiam nem nézheti tétlenül, hogy nővére birtokba veszi az apját, hát ő is odacsoszog hozzám és átkarolja a másik lábamat. Állunk ott a szobában, nézem a két manót, és rettenetesen ki vagyok békülve a világgal. Most mit mondjak nekik?
Elég volt mára, nem akarom, hogy ezt a hangulatot megtörje bármi. Mosolyogva evezek hazafelé. A tanyánál kirakom a stégre a cuccokat. Zavar a lánc csörgése, amikor a lakatot felteszem a csónakra. Vállamra dobom a motyóimat és indulok a kocsi felé. Még mindig vigyorgok.
Nagyot döccen a busz és velem is zökken egyet megint az idő. Hunyorogva nézek körül, de csupa ismeretlen arc néz vissza rám. Jó pár megállót aludhattam át. Mellettem egy idős hölgy áll, ahogy ránézek, méltatlankodó tekintettel mér végig. Most veszem csak észre, még mindig mosoly ül az arcomon. Felállok, és bocsánatkérő ábrázattal adom át neki a helyem. Úgy látom nem sikerült megbékítenem. Sebaj, a következő megállónál leszállok.
A múlt héten voltam lent a horgásztanyán, néztem a vizet, a nádas téli ruháját. Hiába a dermedt felszín, a látvány így is lenyűgöző volt. Ahogy bámultam körbe, a fényképezőgépet csattogtattam, az orromban néha már a tavasz illatát éreztem. Érzéki csalódás volt, tudom, de néhány hét csupán és a szürke szárak között előbújnak majd vékony élénkzöld hajtások, az új élet első hírnökei. Ahogy baktatok lassan hazafelé, ezek a képek kavarognak bennem. És még mindig vigyorgok...
Czender Miklós (bogyo)
