Egy korábbi írásomban a kiskörei versenypályán, az úgynevezett felvízen horgásztam. Ha van felvíz, lenni kell alvíznek is. Természetesen fel kellett ezt a részt is fedeznem, és elmondhatom, nagyon megérte. Kedves folyóm most is varázslatos arcát mutatta, és megadta azt, amit tőle vártam.
A Kiskörénél épült erőmű megváltoztatta a táj arculatát, de a Tisza amint áthömpölyög a vasalt kapuk között, igyekszik újra folyóvá nemesedni. Ez nem könnyű feladat, hiszen a mesterséges akadály még kilométerekkel távolabb is érezteti hatását. A zsilipeken átbukó víz örvényeket kavarva rohan a szabadságba, sodorva mindent, ami útjába kerül. A turbinákon átzúgó víz félelmetes tud lenni. A part mellett rohanva változatos mederképet rajzol. Hirtelen mélységek, szakadások váltogatják egymást. Ezzel ellentétben a szemközti partnál homokból emel zátonyokat. Ezt a szeszélyes szakaszt nemes egyszerűséggel alvíznek nevezik. A felvízen már jártam, de kíváncsi voltam, mi van az erőművön túl.
Ellentétben a nagy felfedezőkkel, én nem akartam vakon felfedezőútra indulni, így első feladatom az információk begyűjtése volt. Gyerekkorom emlékeire nem mertem hagyatkozni, hiszen a folyó egy hónap alatt is változik, nemhogy 20 év távolságában. A legtöbb információ mindig a horgászboltosokon fut keresztül, így az én utam is ide vezetett. Szerencsémre maga a boltos srác is megszállott keszegező, ráadásul pont az általam felfedezni kívánt alvízre jár. Nagyon segítőkész volt, hiszen egy pontos térképet is adott, amely segítségével megtalálhatom az általa látogatott partszakaszt. Azt tanácsolta, hogy ne közvetlen az erőmű alá menjek, hanem bátran vessem magam a dzsungelbe, és keressem meg a nép ajkán csak „csürhésnek” nevezett részt. Mivel nem szerettem volna felcuccolva vakon bolyongani az ártéri erőbe, úgy határoztam, hogy egy rövid felfedező kirándulást teszek előtte.
Ahogy elértem a jelölt lejárót, egy kicsit elbizonytalanodtam. Combközépig érő fű borította a vízpartig vezető utat, mindent eltakarva. Az út két szélén hatalmas kőtömb jelezte, hogy nem tanácsos a felsejlő útról letérni. Lesz, ami lesz, nekivágtam. Mint egy vakrepülés az éjszakába. Szegény autóm hasa verte a földet, és éreztem, hogy egy traktornyomban döcögök. Na csak én lehetek ilyen marha, hogy nem nézem meg az utat, mielőtt ráhajtok! Mivel megállni nem lehetett, erős gázzal rallyztam le a lejtőn. A szűk zöld pokolnak hirtelen vége lett. Egy kis tisztásra érve, már éreztem a folyó jellegzetes illatát. A vizet azonban nem láttam, mert a szövevényes bokorrengeteg eltakarta. Indiana Jones módjára leverekedtem magam a partra, a szúnyog kolónia legnagyobb örömére. A légitámadások miatt csak egy gyors terepszemlére futotta, majd tűz vissza. Túlélve az izgalmas visszautat, átgondoltam a teendőket. Rakós kilőve, mert a víz túl magasan áll, és a sártengerben elmerülne a láda. A bolognaihoz is csak a legszükségesebbeket szabad vinnem, hacsak nem akarok sérvet kapni a cipekedésben. Összeállítottam így egy pecás túlélő csomagot, ami a botból, merítőből, haltartóból, és egy oldaltáskából állt. A tasiba csak az ólomkészlet, horogtartó, úszótartó és szúnyogriasztó került.
Az etetőanyagot bekevertem, a szokásos folyóvízi elemekkel, és másnap kora hajnalban megindítottam csapataim összehangolt támadását a Csürhés ellen.
Az autóval most is leóvatoskodtam a bozótosig, (fő a kényelem, és az izgalom!), majd az etetőanyagos dézsa miatt kétszer fordulva lecuccoltam a vízhez. Egy horgász már gyorsabbnak bizonyult, és javában fenekezett, mire én kiépítettem a horgászállásom.
A boltos srác előző nap azt is elárulta, hogy magas vízállásnál, mint amilyen most is fogadott, a parttól kb. 10 méterre, van egy rőzsepokróc, amit ilyenkor elfed a víz. Erről rögtön meg is bizonyosodtam, miután beleúsztattam a cejgot. A hatodik úsztatásnál már nem fogtam akadót, így lassan kezdett körvonalazódni a medertérkép.
A parttól körülbelül 15 méterre kell játszanom a 8 grammos úszóval, ahol viszonylag akadótól mentes a terep. A hetes bolóval közel 5 méteres vízoszlopot kell meghorgásznom, így figyelembe véve a sodrást, egy kicsit a hely alá etettem. Sokan a gombócokat egy kicsit felfelé dobják, mondván, a víz úgyis lehozza a kaját. Én jobban szeretek inkább eleve a hely alá etetni, mert így biztos, hogy a beállt szerelék kezd dolgozni az etetési sávban.
Amíg „érett” az etetésem, beszélgetésbe kezdtem a fenekezővel ügyeskedő kollégával. Ő már túl volt egy durranós szakításon, és egy rőzsepokrócba takarózó pontyon. Elmondta, hogy gyönyörű nyurgák izzasztják meg a szerencsés horgászt. Elárult egy-két hasznos tanácsot, és közben kitekert egy gyönyörű kárászt. Elárulta, hogy ő is olvasója a portálnak, és a sapkámból ítélve szerinte én is. Milyen kicsi a vízpart! A legnagyobb ártéri dzsungelben is összefuthatunk Haldorádós pecással. Elbeszélgettünk még más ígéretes helyekről, majd jómagam is munkához láttam.
A technikám egyszerű volt. A bedobást követően a nyitott dobról szép lassan adagoltam a zsinórt, egészen addig, míg az úszó el nem érte az etetésem. ekkor néha finoman lefogva a dobot, visszatartottam, majd elengedtem az úszót. A spicc megemelésével néha erőszakosabban visszatartottam a cejgot. A halak hálásak voltak a mutatványnak, mert egyre többen tapsoltak a haltartóban. Gyönyörű tiszai dévérek, jászok gyülekeztek az ingyenes előadásra. Közben néha a csizma szára alig látszott ki az iszapból. Azt hiszem, nem is tudtam volna eldőlni, úgy beágyazódtam a dágványba. A sár lassan engem is elborított, és jobban hasonlítottam egy vaddisznóra, mint lelkes folyóvízi úsztatóra. A szúnyogokkal sem akadt gondom, mert a magamra kent szer azon túl, hogy csípte a szemem, őket is tisztes távolban tartotta. Egy-két óra múlva, pedig természetes kipárolgásom is tiszteletet parancsolt. Izzadtam, mint egy ló. A folyamatos etetés hatására nagyon jól szórakoztam.
Egy rosszul sikerült dobást követően, már éppen ki akartam tekerni a szereléket, mikor az úszó-, sutty!- eltűnt. A megakasztott hal azonban nem tréfált. Előírás szerint lekérte a bot spiccét. Gyorsan lazítottam a féken, (ilyenkor jó a harcifék!), majd átadtam magam a fárasztás élményének. A megakasztott hal gyönyörűen dolgozott. Éreztem a karomban, milyen hihetetlen erő van benne. Lassan 10 perce vezetgettem fel, s alá, de még csak egy burványt sem tudtam tőle kicsikarni. Szigorúan tartotta magát a mélységhez. Az orsó kellemesen ciripelt, és azt gondoltam, az idő nekem dolgozik. Halamnak azonban más elképzelése volt a délutánról, és egy hirtelen, vad kirohanással búcsút intett. A damil fáradtan lógott a meggyötört botról, keretezve az én szintén elcsigázott ábrázatommal. Mi lehetett a gond? Nem bírta az előke? Szomorúan tekertem ki a megvert szereléket, de mindent a helyén találtam. Valószínűleg rosszul akadt a horog, és a forgolódás közepette kitágult hal szájában a horog ütötte seb. Magamnak azt azért felróttam, hogy bizony egy árnyalattal vastagabb húsú horgot is felköthettem volna, ami szigorúbb bánásmódot is megengedne.
Na sebaj! Legalább bizton tudom, hogy van a folyóban egy hal, aki keményen tud harcolni. Levontam a tanulságokat, és egy erősebb horoggal folytattam a horgászatot. A várt új találkozás azonban nem jött el újra. Ahogy közeledett az este, az erőművet is munkába állították. A felgyorsult vízben már nem volt élvezetes a horgászat. Fáradt, és bevallom, lusta is voltam átszerelni a megváltozott körülményekhez. A gyors, húzós víz már megkívánta a komolyabb úszót. Lassan visszavonultam. A kollégának is elég volt az aznapi játékból, így neki is segítettem felcuccolni. A haltartójában gyönyörű kárászok, dévérek lapultak.
Lám, nem csak a finomkodás lehet célravezető! Egy ügyesen kezelt klasszikus fenekező cuccal is lehet jót horgászni, ha az ember tudja hol, és mivel keresse a halakat. A csali itt pufi volt, és az eredmény magáért beszélt. Elhatároztam, hogy (mivel minden hasznos ötletet szeretek kipróbálni), legközelebb ezt a csalit is felkínálom a bolognai horgán. Sosem lehet tudni! Talán az általam már rég elfeledett csalit használva újra összeakadok a mai szökevénnyel, és akkor talán én kerülök ki győztesen. A gátról visszanéztem, még a fáktól takart folyó felé, és gondolatban köszönetet mondtam. Amit adhatott, azt ma is megadta. Békét, jó társaságot, csendet. Amit pedig felkínált, és nem tudtam elvenni, az legyen az én köszönetem. Igazából ma nem is akartam kifogni harcias gyermekét, csak úgy tettem, mintha… Azért legközelebb nyomok egy barackot a buksijára!
Polyák Csaba (csabio)
