Feszült csönd volt a teremben, minden szem egy öregedő, elegánsan felöltözött nőre meredt. Az idős hölgy felállt az asztaltól, kihúzta magát, és egy szelíd mosollyal végigtekintett a teremben állókon, majd emelt hangon megszólalt: „Gratulálok! Önök mindannyian sikeres érettségit tettek. A bizonyítványt a szaktanáraiknál átvehetik! És mindenkinek nagyon kellemes nyarat kívánok!” A terem hirtelen felmorajlott, és mindenki elégedetten hagyta el a termet, ahogyan én is…
Az iskola kapujában büszkén feszítettem a bizonyítványommal, és már csak a nyárra tudtam gondolni, a vízpartra, a nagy pecákra, és az igazán nyugodt percekre.
Hazaérve őrült sebességgel kaptam elő kis noteszomat, egy ütött-kopott, zöld határidőnaplót, amit már igen csak megviselt az idő, na meg én is. Gyorsan átlapoztam a piros betűs TANULNI!!! TANULNI!!! napok fölött, amik már elmúltak, és nézegetni kezdtem, hogy hova is ígérkeztem el, és mikor van még szabad hely, ahová egy-egy pecát be lehetne szorítani.
Hirtelen megakadt a szemem egy bejegyzésen: mindjárt az elején ott egy egyhetes peca Dunaharasztin, a Ráckevei (Soroksári)-Dunán. Egy kedves jó barátomnak és családjának van ott nyaralójuk, és meginvitáltak egy egész hétre. Idén már nemegyszer voltam lenn, és mindig boldog, élménydús napokat töltöttem ott.
Ám a Duna-ág e részén igencsak felgyorsul a víz, mielőtt a csendesebb, szigethalmi részre érne, ahol a meder kiszélesedése után már lassan folyik tovább. Ezért itt a spiccbotos horgászat és a bolognaizás a legeredményesebb. További érdekessége a helynek, hogy a folyó csupán egyik partja meghorgászható, pont az, amin mi voltunk: a szigetszentmiklósi oldalon van a fő sodorvonal, ezért az ottani horgászok döntő többsége csónakjával is ide, Dunaharasztira jár horgászni, ezzel folyamatosan etetve a helyet.
A meghívásnak eleget téve kora reggel érkeztem. Kipakoltam a kocsiból, becuccoltam a házba, ott még egy kicsit csevegtünk, és felvázoltuk a heti tervet. Aztán lementünk ellenőrizni a helyi állapotokat. Ekkor kellet rájönnünk, hogy jelen körülmények közt nemigen fogjuk tudni levinni azt a halom horgászcuccot, amit magunkkal hoztunk. A közel 120 méter hosszú stégbejárót szinte teljesen benőtte a növényzet. Egésznap annak írtásával foglalatoskodtunk, eleinte sarlóval és bozótvágóval, de rá kellet jönnünk, hogy ez így túl lassú. Ám ekkor bemutattak nekünk egy igen hasznos kis tákolmányt, amit még a régi időkbe használtak. Olyan volt, mint egy hatalmas partvis, csak nem volt bojtos, a nád lenyomására szolgált. Használatát gyorsan elsajátítottam, és így már igen jó tempóban haladtunk előre a mocsaras, gyékénnyel benőtt területen.
Az ott lakók szerint a tartó cölöpök leverése óta nem volt ilyen átlátható a hely. A munka gyümölcseként végre kitekinthetünk a stégekre. A víz egészen tiszta és nyugodt volt, bár a vízállás alacsonyabb volt a megszokottnál.
Egyik nap kora reggel a vízparton tértem magamhoz csak igazán. Csak ültem a ládámon, és csodálva néztem a vizet. Csöndben, és komótosan pakolászva előkerültek a csalik, és a bekeverésre váró etetőanyagok. Minden megvolt, kezdődhetett a keverés. Először a száraz etetőanyaghoz hozzákevertem a kellő mennyiségű PV1-et, majd eddigi tapasztalataim alapján egy igen erős színezékkel pirosra festettem azt. Majd elkezdtem nedvesíteni, mikor már kellően nedvesnek, tapadósnak találtam, kezdődhetett a rostálás. A rostálástól teljesen megváltozik az etetőanyag, de jó irányba, egyenletesen tapad, és könnyebben szabályozható a bontása. Ezután adtam hozzá a szemes anyag keveréket, ami nagyrészt főtt búza és kender keveréke volt, továbbá a nagyobb halaknak egy konzerv csemegekukorica is belekerült. Színes angolmorzsa híján, apró piros pellet is került bele egy kevés.
Míg a kaja pihent, addig a botokat is felszereltem, és beállítottam a kezdeti eresztékeket. Kezdetnek egy 6 méteres spiccbotot raktam össze, de a biztonság kedvéért egy matchbotot is felszereltem. Beraktam a haltartó szákot is, amit a víz gyorsan a stég alá gyűrt, így már kora reggel csobbannom kellett, hogy fixáljam azt. A part menti sávban a víz mélysége nem volt több 50-60 centiméternél, ezért egy bottartó rúddal könnyedén beállíthattam magamnak a szák alját, meggátolva ezzel annak akadóba sodródását. Ráadásul ott elég sok volt a kagyló, és ha az ember nem fixen rakja le a haltartó szákot, könnyen kivághatják az éles héjak.
Mire mindennel végeztem - beleértve a gombócolást is -, kezdődhetett az alapozó etetés. A stég elejétől körülbelül 8 méterre etettem, ez így ideális volt úsztatás szempontjából, ebben a távolságban elég hosszan tudtam vezetni az úszóm. Célhalaim a keszegek voltak, mindegyik faj. A hely eddigi tapasztalataim alapján rengeteg jó erőben lévő karikakeszeget és dévérkeszeget tartogat.
A hely eddigi tapasztalataim alapján rengeteg jó erőben lévő karikakeszeget és dévérkeszeget tartogat. Éppen ezért a horgászatot egy 3 grammos úszóval végeztem, a szereléket egy 2 grammos főólommal és összehúzott sörétekkel elégé vissza lehetet fogni ahhoz, hogy a horgot elkaphassák a halak. Kezdetben kukoricahéjjal és egy szem csontival csaliztam, bízva a reggeli termetes halak kapókedvében. Ám tévedtem. Az etetésre igen gyorsan ráálltak a tenyeres kis keszegek, és mohón elkapkodtak mindent. Innentől kezdve csupán 2 szem csontival csaliztam. Folyamatosan jöttek a tenyeres keszegek, de a nagyobbaknak nyoma sem volt.
A déli nagy melegben a halak is felhagytak a táplálkozással, én is a horgászattal.
Csak ültem a ládán az ernyő nyújtotta árnyékban, és csak meresztettem a szemem. A legfurább gondolatok kavarogtak a fejemben. Ekkor lettem figyelmes egy eddig észre sem vett fára. Egy fára, ami messze kitűnt a sorból, szép kerek volt a lombozata, és hatalmas volt, jócskán kimagaslott a többi fa közül. Fura volt látni, hisz már elég régóta horgászom itt, de eddig észre sem vettem. A különc fán felocsúdva, megkérdeztem barátomat, hogy ő észrevette-e. De ő is csodálkozva nézte, neki sem tűnt föl eddig. Fura volt, hogy egy ekkora dolog hogy maradhatott eddig észrevétlen… Ám az idő csak úgy repült, és újra beindult a gépezet.
Bedobtam hát 3 narancsnagyságú gombócot, és újra nekiláttam a horgászatnak. A kettő szem csontira volt jelentkező azonnal, egy tenyeres kis dévér, mosolyogva engedtem vissza, mondván neki: „küldd az őseid!”.
Átugrottam a szomszéd stégre barátomhoz megnézni, hogy áll, mikor egy hirtelen oldalszél feldöntötte az ernyőm, és vízbe esve irdatlan sebességgel távolodni kezdett. Mindketten egyszerre mozdultunk rá, én először az előkészített pergető cuccal dobtam rá, de elvétettem, haver sem volt rest, kérésem ellenére is vízbe vetette magát, és elindult az ernyő után. Ám az ernyőt a vízben esélytelen lett volna visszahozni, főleg árral szemben! Ezért én meg a parti dzsungelben indultam el, hogy majd kisegíthessem őt (na meg az ernyőm), ha sikerül elérni. Az ernyő - hála az égnek - körülbelül száz méterrel lejjebb partot ért, komolyabb baj nem történt. Mindketten fellélegezhettünk, mikor újra felmásztunk a stégemre. Barátom, megküzdve az árral, kimerülten elterült, én meg sebeimet ápolgattam, amit különböző tüskés bokrok, és csípős rovarok ejtettek rajtam. Kis pihenő és röhögcsélés után folytatódhatott tovább a horgászat.
Ismét bedobtam az úszót, hogy elkezdje újabb útját a vízben. Ám ekkor hirtelen kiemelkedett, majd ezzel a lendülettel el is merült. A bevágást követően éreztem, hogy ez már egy nagyobb példány lesz. A hal a stéggel szemközti akadó felé indult, kinyúlva viszonylag könnyen meg tudtam fordítani, s vízközt fárasztottam tovább. Végre megmutatta magát, gyorsan alátoltam a merítőt, és szákoltam. Egy szép, 39 centis dévér volt. Fényképezés után ő is visszakerült a vízbe, az összes többi, addig szákban tartott társával együtt. Illő befejezése volt a horgászatnak.
Kimerülten pakoltunk össze. Teljesen kiszívott minket a nap, a felköltözést követően elugrottunk a horgászboltba a másnapi etetőanyagokért és csalikért. Odafelé egy csatorna partján kell haladni, éppen oda terveztük a következő horgászatot. Mire kiértünk a főúthoz, már megvolt a másnapi helyszín is. A stratégián nem változtattunk, ugyanazokat vettük a boltban, mint amit eddig használtunk.
Másnap kora reggel megérkeztünk a helyszínre, gyors kipakolás, szerelés és etetőanyag-keverés után kezdődhetett is a horgászat. Most is a fenék közvetlen közelében vezetett csalival kezdtem, ám erre nem volt semmi. De felfigyeltem arra, hogy nagyon sok a rablás, ezért szereléket cseréltem, és egy érzékenyebb úszóval, egészen apró, 18-as horoggal nekiálltam vallatni a vízoszlop felső részét. A csali épp hogy elmerült, már is húzta valami kis mohó. Egy küsz volt. És minden egyes lendítésre egy küsz felelt.
A rablások száma nem csökkent, ezért előkerült a pergető cuccom is, a küszhöz leginkább hasonlító wobblert szereltem. Ám bármilyen rafináltan vezettem, csak nem kapott rá a rabló. Kipróbáltam hát minden fajta műcsalit, de mindhiába. Ez a hal bizony túl jó! Így azután visszaálltam a küszözésre.
Továbbra is jól evett a küsz, mi meg fogdostuk, néha be-beugrott egy-egy szebb példány is. Az idő gyorsan repült, arra gondoltam, megint megpróbálkozom a koraesti dévérezéssel. Öt kétkezes gombóccal alapoztam, majd szereléket váltva újra elkezdtem a meder alján úsztatni. Az úszó nagyon lassan elmerült, gondoltam, a meder aljába akadtam, ezért gyorsan felkaptam a botot, ám a szerelék szinte meg sem mozdult, szép komótosan és egyenletesen jött fölfelé. Szitkozódtam is, hogy „ilyen nincs, egész nap semmibe nem akadok, most meg már megint zacskót fárasztok!”. A zacskó lassan felszín közelébe ért. Ám amint elérték a nap első sugarai, hirtelen megcsillant, és irdatlan erővel elindult vissza a mélybe. Nem kis meglepetésemre egy hatalmas dévérkeszeg volt. Egy akkora, amelyet eddig saját két szememmel élőben még nem is láttam! A fárasztás hosszú perceket vett igénybe, nagyon óvatosan bántam vele, nehogy elveszítsem álmaim egyik halát. Végre sikerült felszínre húznom, óvatosan elkezdtem betolni a merítőt, ám annak 2 méteres nyele rövid volt, nagyon! A halat óvatosan a merítő felé húzva a horog kiakadt, olyan közel a merítőhöz hogy a hal még lefejelte a háló keretét. Majdnem elsírtam magam! De ha egy volt, hátha lesz még!
Újra csaliztam, és bedobtam, rálőttem egy kevés kendert, majd újra kézbe vettem a botot. Az úszó most sokkal gyorsabban tűnt el, és egy újabb heves csata vette kezdetét. De ez is elment, csak a körvonalait láttam. Nem baj, van ott még, ez már biztos! Óvatosan 2 laza, egykezes gombócot ejtettem be, majd egy újabb adag kendert lőttem rá, ezúttal egy kevés csontival fűszerezve. A kapás szinte azonnal jelentkezett, amint beérkezett a horog a vízbe. És láss csodát, ez most meg is lett, egy szebb dévérecske volt. Az etetésen a kétméteres vízoszlop teljes magasságában forrt. Aznap már nem sikerült több igazán nagy dévért akasztani, ám itt az átlag is elég volt, kellemes szórakozást nyújtottak, és feledhetetlen emléket!
Másnap még kiugrottunk ugyanide horgászni, ám próbálkozásunkat ezúttal nem koronázta siker, eleredt az eső, feltámadt a szél. Minden ellenünk fordult! Feladtuk a horgászatot, és visszahúzódtunk az otthon melegébe.
De ennek ellenére egy csodálatos és élménydús hétben volt részem! Pedig a nyaram még csak most kezdődött!
Írta: Futó Márton (marci88)
Fotók: marc88
