Hát, az úgy volt… De várjunk csak, hogy is volt?! Egy év távlatából sosem egyszerű egy horgászat történetét felidézni. Pláne, ha az a történet olyan pörgős keretek között zajlott le, mint amilyen minden egyes horgászversenyre jellemző. De hogy is feledhetném el azt a napot vagy inkább azt a hétvégét, amelynek eseménysora előkelő pozíciót foglal el a számomra legemlékezetesebb sikerek között?! Lássuk hát a cselekményeket lezajlásuk sorrendjében…
A történet forgatókönyve egészen tavaly októberre nyúlik vissza. A láncreakciót egy szerdai nap eseménye váltotta ki, amikor az egyik nagy zárthelyi dolgozatomra való lelkes felkészülésem közepette megcsörrent a telefonom. Levi barátom keresett. Még pár héttel korábban említette, hogy unokabátyjával, Zsoltival beneveztek az I. Horgász-Zóna & Mad kupára, amely október közepén, a Rab horgásztavon kerül(t) megrendezésre. A verseny előtti utolsó hétre időzített hívása mögött taktikai kupaktanács kezdeményezését gyanítottam, ám a hívás tárgya legalább olyan alaposan feladta számomra a leckét, mint a zh, amelyre éppen akkor készültem! Ugyanis Zsoltinak családi okok miatt le kellett mondania a versenyt, és nekem jutott az a tiszteletteljes felkérés, hogy induljak helyette Levivel egy csapatban…
„Hát ez gyönyörű! Melyik ujjamat harapjam?! Ha cserbenhagyom a barátaimat, elbukják a nevezést, ha viszont belemegyek a részvételbe, semmi időm nem marad a felkészülésre!”, forogtak a fejemben a gondolatok. A döntés nem volt egyszerű, de a barátság fogalmának egyik alappillére számomra ott mutatkozik meg, amikor az ember képes előtérbe helyezni a kapcsolatainak fontosságát az egóval szemben! Ezzel vélhetően már el is árultam döntésem kimenetét: bevállaltam a versenyt.
2013. 10. 11., péntek, a verseny nyitónapja. A szervezők és a tógazda a helyszínen fogadtak minket, ahogy a csapatok szépen, lassacskán gyülekeztek.
A nyitóbeszédet követően kezdetét vette a sorsolás, amely a nevezések sorrendjében zajlott, és a húzott szám értéke döntötte el, hogy a csapatok hányadikként választhatnak helyet. Mivel Levi barátom első versenyén vett részt, neki mint „szűz kéznek” kellett a sorszámhúzás feladatával megbirkózni. Bumm, egyes! Ehhez a számhoz nem sok pozitív emlékem kötődik, maga a sorsolás viszont ennél szebben nem is végződhetett volna! Csupán egyetlen szépséghibája volt a dolognak: soha nem járt a korábbiakban egyikünk sem a verseny helyszínén, így nehéz volt a kedvező sorsolás adta helyválasztási lehetőséget kihasználni. Tekintetünk a vízterületre fókuszált, kerestük azokat az apró jeleket, amelyek egy verseny eredményét jelentősen befolyásolhatják. Az új kotrás, az annak irányába fújó keleties szél és a szélső pálya adta lehetséges előny együttese alapján esett a választásunk az 1-es számú helyre.
Gazdára talált minden egyes állás, a csapatok elfoglalták helyeiket. A szektorokat a vízen bójákkal jelölték ki a szervezők, hogy hasonló feltételeket teremtsenek a résztvevők számára. Az alapozó etetésnél, illetve a különböző etetési technikáknál mondhatni minden módszer jelen volt a parittyás-method mixes ágyúgolyózástól a rakétás/spombos bombázáson át egészen a „hangtompított” csúzlis/dobócsöves megoldásig. Ez utóbbinak, s ezen belül is a dobócsövezésnek szavaztunk mi is (eleinte!) bizalmat, hiszen egyrészt ezt alkalmazzuk leggyakrabban a hétköznapi dobós pecáinkon is, másrészt a csendes etetés aranyat érhet, ha a víz nagy nyomásnak lesz kitéve. Az etetés helyét a parttól kb. 40-50 méterre - célzottan közelre a pontosság érdekében - markerrel jelöltük meg. A dobócsöves etetés bizonyára már sejteti, de meg is erősítem, hogy a versenyre kizárólag bojlival készültünk, abból is négyféle ízesítésű típus került a középpontba, ebből kettő a fűszeres/olajos irányt képviselte (Calamari Condiment, Grainy Garlic), kettő pedig az alkoholos, erősen hallisztes vonalat (Terrible Trick, Fruity Fish Fusion). A korábbi tapasztalatok és az aktuális időjárás alapján a legnagyobb hangsúlyt az előbbi kettőre fektettük, míg az utóbbi kettőt kizárólag (az első) éjszaka tettük próbára. Levi a jobbos felszerelését a kereső horgászatra áldozta, ezzel a part menti töréseken szúrópróbaszerűen keresgélte az uszonyosokat hóember formában felkínált fokhagymás golyóval. Ez a stratégia adta az első mérhető halunkat a versenyen.
Nem esett még szó arról, hogy a versenyszabályzat szerint az eredménybe kizárólag a 4 kg feletti pontyok és amurok számítottak bele, ennek megfelelően a tó kistestű pontyainak bőséges állománya megnehezítette minden versenyző dolgát. Az első éjszaka során nekünk is csak e halakból sikerült párat fognunk, az újabb - már mérhető - delikvens hajnalban érkezett. Talán ehhez kicsit az is hozzájárult, hogy ekkor egyéb alkoholbázisú adalékok is előtérbe kerültek, csak ezúttal nem a halak részére. Az est fénypont(y)ja Levi aranyköpése volt, amikor az adóvevőm vészjelzésére felébredt ő is, és csak annyit mondott: „Neee, halkítsd leee!” Ilyen a profi versenyláz!
Miután reggelre a szemközti és a szomszédos csapatok is igencsak belehúztak, taktikai módosításra volt szükségünk az eddigi eredményünk megtartásához, vagy esetleges felülmúlásához, hiszen akkor pillanatnyilag a harmadik helyen álltunk. Ezzel már bizonyára adtam egy kis ízelítőt az olvasóknak, hogy milyen haljárás jellemezte a versenyt, a középső helyek szinte teljesen csendesek voltak, csak a széleken ugrott be egy-egy szebb hal. Figyeltük a többi versenyzőt: ki, mit, hogyan csinál. A taktikákból azt szűrtük le, hogy mindenki rengeteget etet, ráadásul sokan nem is a leghalkabb eszközökkel, így arra jutottunk, hogy a halak ezúttal elkerülik a túlzottan etetett (zajos) helyeket. Ezt az elképzelést tovább erősítette az a tény, hogy a mi markeres etetésünk se nagyon muzsikált. Ekkor gondoltam egy merészet, és lesz, ami lesz alapon egy új taktika kipróbálására tettem le a voksomat. A szemközti oldalon a szélső csapat nem pont velünk szemben, hanem srégen foglalt helyet, így a balra található szektorbójánk túloldalán volt egy olyan szakasz, amely gyakorlatilag háborítatlanul „hevert parlagon”, így adta magát a helyzet, hogy a zajongás elől fejvesztve menekülő halak, ha valahova, hát ide kellett, hogy beálljanak.
Az elképzelés helyességét néha egy-egy kósza halfordulás látszott megerősíteni, így arra az elhatározásra jutottam, hogy hátrahagyom a korábbi markeres etetést, és egy aprócska PVA csomag kíséretében megpróbálom bejuttatni a szereléket olyan messzire, amennyire csak lehet. Erre a kereső stílusban kivitelezett próbára elsőként 18 mm-es Calamari Condimenttel csaliztam, amit fél szem 16 mm-es Fluo Pink Squid pop-uppal kikönnyítettem. Már javában a délutánban jártunk, szikrázó napsütés - alias indián nyár - jellemezte a napot, gyakorlatilag „csend és hullaszag” uralkodott az egész tavon. Csapattársam épp a napi ebédünkért indult útnak, én meg magamra maradva már újabb taktikán törtem a fejem, mikor a semmiből felvisított a háborítatlan területre beküldött motyó jelzője! Telefonnal a kezemben gyorsan üzentem Levinek, hogy szedje a lábát, hisz éreztem, hogy ezúttal komolyabb ellenfél akadt horogra! Szerencsére pont a szervező, Nagy Robi társaságában érkeztek vissza, így a hitelesítés is rögtön kezdetét vehette: 15,40 kg, az eddigi legnagyobb halunk!
Rögtön fel is ugrottunk a második helyre. Azonban a dobogó legfelső fokát és a legnagyobb hal díját még mindig másik csapat uralta. Nem volt hát mese, ez a hal tisztázta a helyzetet: fel kellett tennünk mindent egy lapra, vagyis mind a négy bot végszerelékét a távoli, háborítatlan szakaszra küldtük be kis PVA csomaggal. A csalik felkínálása terén volt némi változatosság: míg Levi a szimpla és a hóember csalikat erőltette, addig én a másfél szem süllyedő, illetve hóember golyók kombinációja mellett az egy szem dobókocka formájúra faragott bojlit is próbálgattam. A típusok terén már abszolút leszűkítettük a választékot a Grainy Garlic és a Calamari Condiment bojlira, ugyanis csak e két típusra volt kapásunk, ami világossá tette számunkra, hogy a halakat ezúttal a vízközti tartományból kell a horgunk közelébe csalni. Az említett két típus összetétele pont ehhez ideális.
A délután folyamán Levinek sikerült még egy értékelhető méretű halat fogni, így ekkora már vélhetőlen dekákon múlhatott az első hely, így nagy érdeklődéssel vártuk, hogy vajon mit tartogat majd számunkra az utolsó éjszaka és a délelőtti véghajrá. Csendesen telt az este. 22 óra körül frissítettem mindkét botomat, és éppen, mikor nyugovóra tértem volna, valami elemi erővel kezdte el húzni a zsinórt a jobbos botomon! A dobókocka formájúra faragott Calamarira talált rá egy komolyabb érdeklődő, akit a kontaktfelvétel nem igazán hatott meg, a főfékkel is olyan eszeveszett tempóban lopta a főzsinórom, mintha ki se kapcsoltam volna a nyeletőféket! Már az is perceket vett igénybe, hogy megállítsam az ismeretlen ellenfelemet, majd egy közel fél órás, gigászi csata következett. Amikor merítőbe került a hatalmas nyurga, egyből látszott, hogy ilyen testfelépítéssel rendelkező hallal bizony nem minden nap találkozik az ember! Bár szerettem volna egyből leméretni a gyors és biztonságos visszaengedés érdekében, a szervezők kérésére pontyzsákba kellett helyeznünk. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz itt reggel, mire ez az őserő tutira kipiheni magát… Mondanom se kell, csuromvizesen és csapzottan, körülbelül úgy nézhettem ki, mintha egy verekedésben vettem volna részt! De legalább ezt a gyönyörű halat sikerült lecsitítanom, majd néhány fotó után épségben útjára bocsátanom.
A folytatásban társamnak kellett egy újabb erőgéppel harcba szállni. Látszott a küzdelemből, hogy bizony ez a példány sem az aprajához tartozik, sőt… Elsőre, mikor megláttuk a félhomályban, még megkockáztattuk, hogy akár a 20 kilóhoz is közel lesz! Az adrenalin-szint a tetőfokára ugrott mindkettőnknél, Levi már arra is megkért, hogy gyújtsak neki egy cigit… Ellenfele mindent megtett a szabadulás érdekében, de amikor a merítő közelébe került, eldöntöttem a csata kimenetét. „Jézus Mária, mekkora ez?!” A szervezők kérésére ezt a halat is pontyzsákba kellett tennünk, ami nem kis aggodalmat váltott ki belőlünk, hiszen tudtuk, hogy a verseny legnagyobb halának élete foroghat kockán. Kíváncsiságképp megmértem éjszaka Levi gyönyörű fogását az analóg mérlegemmel, melynek mutatója 18,20 és 18,40 kg között „táncolt”. A verseny addigi top fogása 17,84 kg volt akkor. A reggeli mérlegelésnél örömmel vehettük tudomásul, hogy a verseny legnagyobb halának kifogása mellett a vezetést is átvettük! Félelmünk azonban nem volt alaptalan, mert a dokumentálás során a digitális szerkezet kijelzője már „csak” 17,90 kg-ot mutatott. 7 dekán, és szerintünk maximum fél vagy egy órán múlott, hogy ne mi könyvelhessük el a verseny legnagyobb halának birtoklását.
Mivel előnyünk nagyságáról ekkor még nem volt sejtelmünk, a verseny végére egy nagyot hajráztunk. Taktikánk ekkorra olyan mértékig beérett, hogy felváltva, kb. negyedóránként húztuk a halat. A dolog aprócska szépséghibája csupán annyi volt, hogy ebből csak minden harmadik/negyedik fogás ütötte meg a négykilós limitet. De így is sikerült még jó pár kilóval megdobni az összfogásunkat.
Nagy érdeklődéssel vártuk az eredményhirdetést. A szervezők tájékoztatójából kiderült, hogy a 14 csapatból négynek egyetlen mérhető halat sem sikerült fognia a 48 órás verseny alatt! Ez bizonyára érzékelteti a halfogás nehézségét és azt, hogy mennyit kellett küzdeni a helyes taktika és csalizás megtalálásához ezen a versenyen. Amikor az eredményhirdetésnél nem hangzott el csapatunk neve az első három helyezettig, izgalmunk a tetőfokára hágott! Pláne, amikor megtudtuk, hogy a második helyezett csapat (ha jól emlékszem) 44 kg-os összfogással rendelkezik… Tudtuk, hogy ezek bizony nem mi leszünk!
„Megnyertük!”, tudatosult bennünk a gondolat, amit a majd 90 kg-os összefogásunk meg is erősített! Ha mindez nem lenne elég, még a verseny legnagyobb halának díja is a mi csapatunk nevéhez fűződik! Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy kihoztuk ebből a versenyből a maximumot.
A mai napig szívesen emlékezünk vissza Levivel a verseny minden egyes pillanatára, szinte nincs olyan közös horgásztúránk, hogy ne kerülne szóba. Valószínűleg több olvasóban is felmerülhetett a kérdés, hogy mi lehetett a legfőbb titkunk… Most ezt is eláruljuk!
Ezúton is megköszönjük a szervezőknek a lehetőséget, és 1 év távlatából újfent gratulálunk azoknak, akik képesek voltak jó eredményt elérni ezen a nehéz versenyen! Hasonló szép eredményeket kívánunk mindenkinek!
Utóirat: És még a zh-t is sikeresen tudtam le!
Írta: Jávorka Dániel (Abiotic Carp Baits Team)
Fotók: Nagy Róbert és Lázár Márió (Horgász-Zóna Team), Levi, Dani
