Tiszakécskére figyelt az elmúlt hétvégén a magyar horgász versenysport kedvelőinek nagy része. Az Örszágos Egyéni Bajnokság középdöntője zajlott a holtágon. Rendezett környezetben ígéretesnek tűnő versenypálya várta a horgászokat. A többi a horgászon és a halakon fog múlni. A harmadik tényezővel, amit úgy hívnak, szerencse, ekkor komolyan még nem számolt senki.
Immáron kiegészülve az aktuális válogatott kerettel, az elődöntőkből bejutott versenyzőkkel együtt 48 horgász próbálta kitalálni azt a módszert, ami az esetleges győzelemhez vagy legalábbis a döntőbe továbbjutó 24 fős keretbe kerüléshez hozzásegítheti. Mint kiderült, nem volt könnyű helyzetben senki.
Már az edzésen kiderült, hogy igazából csak nagytestű halra lehet számítani, az a méretű keszegállomány (5-20 dkg közötti méretre gondolok), amit az eddigi versenyeken meghatározóan lehetett fogni, gyakorlatilag hiányzott a vízből.
Feltűnő volt a ragadozók arányának túlsúlya is. Szinte nem volt versenyző, aki ne fogott volna balint, süllőt, szürkeharcsát - akár többet is a 4 órás forduló alatt. Talán ezek nagy száma magyarázza az apróhalak hiányát.
Ezek a körülmények igencsak meghatározók lettek, mindezek tetejébe egy markáns hidegfront is megérkezett a hét közepére széllel, esővel, lehűléssel. A nem könnyű helyzetet ez a változás tovább bonyolította. Milyen módszerrel kellett horgászni? Mivel az apróhalazást gyakorlatilag ki lehetett húzni a listából, két módszer jött számításba, a rakós botos és a matchbotos horgászat. A szélső és az a melletti néhány helyen gyakorlatilag csak a rakós botos horgászat dominált. A mérlegelő lapokat tanulmányozva mindenkinek feltűnhet a szélső helyek kiugró eredményessége. Teljességgel ez ugyan nem igaz, ott a „D” szektor példája, ahol 3 napon keresztül „örömpeca” zajlott a 12-es helyen, míg az utolsó napra megfordult a szél, és a horgászat halkereséses szenvedéssé vált - Várszegi József őszinte bánatára.
Egy nagyon fontos dolog volt mindegyik módszernél, meglehetősen nagy türelemmel kellett várni a kapásra. Igen sokszor előfordult a 4 forduló alatt, hogy a versenyidőtartam 4 órájában összesen 5-10 kapása volt egy versenyzőnek. Ebből igen nagy luxus volt rontani. A jó esetben megfogott 4-8 darab hal adta ki a zsákmányt. Itt ismét előtérbe került a szerencsefaktor, mert nem mindegy, hogy 60 dkg-os dévérkeszeg, 3-5 kg-os ponty vagy amur került a horogra. Az látszott, hogy ezt igazából semmiféle módszerrel nem lehetett irányítani, ettől aztán kissé lutri íze lett a versenynek.
A kívülállók is elismerték, bizony egy-egy bónuszhal kifogása teljesen fel tudta borítani az addig kialakult helyzetet. Akár 3 hallal is szektort lehetett nyerni. És lássuk be, erre azért taktikát építeni nem lehet. Néhány szót az etetésről, az etetés technikájáról is érdemes szólni. A hét minden napján bekerült a vízbe legalább 100 liter csontkukac és kb. 300 kg etetőanyag. Az edzéseken talán egy kicsit kevesebb, de a verseny 4 fordulójában biztosan. E táplálékmennyiségen sokkal több halnak kellett volna jelentkeznie, mint amire a fogások utaltak.
Nagyon pontosan megfigyelhető volt, hogy egy-egy csapat hal vonul az etetőanyag halmok között. Ha valaki fogott match távolságon egy pontyot, a szomszédjának is nagy eséllyel volt kapása. Gyakran az egész szektoron való végigvonulást meg lehetett figyelni. Ezért aztán jókor kellett jó helyen lennie aktuálisan a csalinak, mert nagyon sok múlhatott rajta.
Mit tesz a horgász, ha nagyon ritkák a kapások? Finomít a felszerelésen. Vékonyabb előkét köt, kisebb horgot használ. A nagytestű halakat ezzel a felszereléssel viszont nem mindig sikerült kifogni, annál viszont dehonesztálóbb dolog kevés van, mikor érzi az ember, hogy talán a mindent eldöntő hal van a horgán, és fárasztás közben lemarad. Nagyon sokszor fordult elő mindez a 4 forduló alatt.
Etetőanyagot egyébként viszonylag keveset használtak a versenyzők, amit talán a kevesebb számú hal indokolt. Fő hangsúly a csontin, ragasztott csontin volt.
Igaz, hogy volt nagytestű dévérkeszeg is vízben, ami köztudottan nem veti meg a szúnyoglárvát, de azt kellett észrevenni, hogy a szúnyoglárva, a földes szúnyog gyakorlatilag hátrányt jelentett. Erre az etetésre azonnal ráállt a szép számmal jelenlevő, néha még az 1 dkg-os súlyt sem elérő törpeharcsa, és következtek a fantomkapások. Elhúzta a 25-30 méterre levő úszót, de ennek leggyakrabban üres bevágás lett a vége.
Még rakós boton úgy-ahogy meg lehetett fogni őket, de sok értelme nem volt ezekre horgászni, hiszen a csontira jelentkező - igaz, hogy sokkal ritkább - kapás akár sok kilós előrelépést jelenthetett.
A megoldás a Magyar testvérek módszerében látszott. Gábor és Balázs a rakós botra építette a taktikát azzal, hogy minden körülmények között ki fog abban a távolságban tartani. Az alapozó etetéskor 8-10 kis gombóc etetőanyag került be a spicc alá, és a további 4 órában semmi. Viszont az első perctől kezdve szinte folyamatosan lőtte minkét versenyző a csontit, ha volt kapás, ha nem. Az első órában szinte sosem volt haluk, de akkor sem váltottak, miközben a szomszédok már a kezdeti rakós botos kapástalanság után távolabbi horgászatba kezdtek.
Aztán szép lassan minden nap beindult a rakóssal való horgászat. Persze a szomszédok azonnal visszaváltottak, és elvétve fogtak halat.
Balázs az utolsó forduló előtt arra a kérdésemre, hogy meddig fog kitartani a rakós boton, azt válaszolta: „Három óra után, ha addig nem lesz halam, majd elgondolkodom, hogy felvegyem-e a matchbotot. Nem használ - főleg ezen a pályán - ha az úszóval „összekarcolgatja” az ember a rakós távolságon levő etetést.”
Mindketten látványosan tartottak ki a módszer mellett, akár úgy, hogy másfél órán keresztül még csak érintés sem volt a csalin. Valljuk be, azért ezt nem könnyű végrehajtani, csak ha nagyon biztos az eredményben, nagyon bízik a módszerben valaki. A másik, már említett dolog, hogy annak ellenére, hogy nagytestű halakat kellett fogni, igen finom felszereléssel horgásztak, történetesen 10-es előkével, 16-os horoggal, ami más horogtípusnál 18-as méretűnek felel meg. Vesztettek pár halat, mert a pici horogról könnyen lefordul egy darabosabb hal, könnyebben tépi el a vékony előkét, de a durvább szerelékre gyakorlatilag fele mennyiségű kapás jelentkezett, pedig abból így sem volt sok.
Gábor a sikerét még egy dologban látta, mégpedig a nagyon pontos horgászatban. A kevés halat csak kis területre juttatott élő anyaggal lehetett valamiképpen koncentrálni, ez pedig legpontosabban rakós bottal volt megvalósítható. Matchbottal sokkal könnyebben lehetett téveszteni, könnyebb volt „szétlőni” a csontigombócokat. Az elképzelés életképességét - azt hiszem - az eredménnyel sikerült igazolni. Érdemes elcsemegézni a négy forduló mérlegelő lapjain:
Első forduló ford1.xls
Második forduló ford2.xls
Harmadik forduló ford3.xls
Negyedik forduló ford4.xls
A végeredmény, kiemelve a 24 döntőbe jutott versenyzőt:
Végeredmény vegeredmeny.xls
A végeredmény kialakulásában nagy szerepe volt a nem megszokott lehetőségeket adó versenypályának. Nagyon sokan szidták a helyfüggősége miatt, a megszokott, ún. „versenyhalak” hiánya is jelentősen megnehezítette a feladatot. Bizony, bejátszott a szektoreredményt borító nagytestű hal megfogásának lehetősége is. Mindezek ellenére - valljuk be! - ilyen pálya akár egy világversenyen is előfordulhat, és ott is tudni kell megoldani a feladatot. Ott sem lehet kizárni a szerencsét, de ott is le kell ülni, és horgászni kell. Persze, messze van az ideálistól most ez a pálya, nem is lehetett sablonokat horgászni, roppant sokat kellett agyalni a siker eléréséhez. A szerencse sajnos nem kizárható sohasem, itt, most ez hatványozottan érvényesült, és ez azért nem jó. Így fordulhatott elő, hogy rutinos, nagy tapasztalattal rendelkező horgászok nem jutottak a döntőbe, és bejutottak olyan versenyzők, akik jobb kapcsolatban voltak Fortunával.
Bízzunk abban, hogy a döntő helyszínén mindez sokkal kevésbé lesz hangsúlyos, de ez a kiesetteket semmiképpen nem vigasztalja. Gratulálok a győztesnek, helyezetteknek, a 24 döntőbe jutott versenyzőnek. Találkozunk Szegeden!