Mielőtt belekezdenék a versenybeszámolóba, köszönetemet szeretném kifejezni Ágh Attila barátomnak, akinek segítsége nélkül nem ment volna, valamint az elkharti kórház dolgozóinak, orvosainak és ápolóinak, akik lehetővé tették, hogy viszonylag gyorsan felgyógyuljak és indulhassak a versenyen. Az előzmények miatt ez a versenybeszámoló egy kicsit furcsára sikeredett és a képek sem igazán jók, ezért elnézést kérek, viszont túléltem és győztem!
Az idén valami oknál fogva előrébb hozták a US Open időpontját: a szokásos október eleji időpontról június elejére. Folyóvíz lévén nem igazán értettem, hiszen nekik is tudniuk kellett, hogy tavasszal általában esők vannak, melyek megemelik a folyók szintjét. Nos, itt is ez történt. Már jóval a verseny előtt jött a hír, illetve láttam a kinti vízállásjelentésből, hogy lényegesen magasabb a víz, nagyobb a vízhozama, tehát gyorsabb is.
Attila informált, hogy a korábbi évek 2-6 g-os úszóihoz képest most inkább 40-50 g-osak kellenek. Kérésének megfelelően Králik Karcsitól beszereztem a Cralusso Torpedó úszókból egy nagy kartonra valót, és hogy minden versenyzőnek legyen, előre kiküldtem azokat postán. Ugyancsak előre küldtem ki az etetőanyagomat és a csontiragasztót is, továbbá Attila csontiragasztóját is. Az etetőanyag a korábbi évekhez hasonlóan most is az Xtasy VIP volt, de most a barna színű változatot készítettük el, és tettünk bele narancssárga fluo morzsát is. Igen ütősen nézett ki. Az egyik tréninget követően megnéztük két sucker gyomortartalmát, amely néhány szem csontiból és elég sok fluo morzsából állt. Látszott, hogy ezt kiválogatták az etetőből, ezért úgy döntöttem, hogy kiszitálom az etetőből a morzsát és hozzákeverem a ragasztott csontihoz. Az eredmény magáért beszélt.
Itthon egy napot dolgozva egy Beke ládán annak súlyát 10,82 kilóról 7,62 kilóra faragtam le, majd összekészítettem és kidekáztam a vinni szánt holmit úgy, hogy a kétszer 23 kilóba, plusz 10 kiló kézipoggyászba férjen bele. Ez az egyik legnehezebb dolog, minden legyen, de a súlyhatárba is férjen bele. A botokat is (2 db ISIS Carp Championt vittem magammal) bombabiztosan, karbon szállítócsőbe csomagoltam be, így azok nem is sérültek, viszont a minitoldómat összetörték… hogy ehhez mekkora erő kellett, azt nem tudom, de eltörött.
Úgy indultam el, hogy már előre elhatároztam, ha nyerek, ha nem, nem megyek többet erre a versenyre. Ha sikerül nyernem, akkor örökre enyém a kupa, nincs miért menni többet, ha nem, akkor pedig még sokszor ki kellene utaznom, amihez semmi kedvem.
Londonon keresztül repültem Chicagóba. Londonban jól bereggeliztem, majd indultam tovább. Vettem egy jó könyvet, azt olvastam. 8 órás repülés után, a chicagói leszállás előtt felálltam, hogy elmenjek WC-re. Ekkor jött a baj. Valószínű a sok üléstől képződött egy vérrög valahol a lábamban, amely ekkor megmozdult, és két darabja megállt a jobb oldali agyféltekémben. Erre mondják, hogy agyi trombózis. A bal oldalamat nem éreztem és a mozgásomat sem tudtam koordinálni. Azt gondoltam, a londoni reggeli ártott meg, ezért nem szóltam senkinek, megvártam, amíg leszállt a gép, majd Freddel, aki várt a reptéren, több mint két órát autózva elmentünk Elkhartba a szállodába, oda, ahol már a korábbi években is megszálltam. A szobámban Attila és Mark fogadott, illetve az előre megrendelt 100.000 db csonti Attila jóvoltából a hűtőbe rakva. Mondtam, hogy nem vagyok jól és szerintem bezabáltam valamit, de majd kialszom. A ruháimat sem tudtam a szekrénybe berakni, kiestek a kezemből.
Reggel sem voltam sokkal jobban, de kimentünk a pályára tréningezni a másnapi TOP MIX Kupára, mert a US Open elé szerveztünk egy versenyt, bemelegítésnek.
Nagyon nem voltam jól, de azért összeraktam a cuccomat, bekevertem az etetőt és horgászni kezdtem. Igaz, az első mozdulatnál kettétörtem a rakósomat, ekkor mondtam Attilának, hogy menjünk be a kórházba, amely szerencsére közel volt. A betegfelvételnél nem kérdezték, hogy van-e útlevelem vagy TB kártyám, esetleg biztosításom, látták, hogy beteg vagyok, ezért nekiálltak a gyógyításnak. Felfektettek egy ágyra, vért vettek, majd elvittek CT-re, onnét ultrahangra aztán pedig MRI-re. Majd vissza a kezelőbe, ahol addigra elkészült a vérvizsgálat is. Ezután kórterembe vittek, ami egy szállodai szobának is tökéletesen megfelelt volna. Minden irányban távirányítóval állítható ágy, két oldalt sztereó hangszórókkal, hogy a tévét sztereóban halljam, padlószőnyeg, zuhanyzó, WC és egy külön ágy, ha valamelyik családtagom esetleg ott akarna aludni, rendkívüli tisztaság, orvosság, infúzió. Közölték, hogy jó pár napig maradnom kell, amíg a vérrögök el nem tűnnek. Én mondtam, hogy másnap TOP MIX Kupa, és nekem ott kell lennem, de mondták, hogy nem lehet. Vasárnap reggel aztán felöltöztem és mondtam orvosomnak, Dr. Wu-nak - aki egy bájos kínai hölgy -, hogy menni szeretnék. Ő magyarázni kezdte: Értsem meg, horgászversenyre még elmehetek sokszor, de élet csak egy van. Mondtam, hogy értem, de akkor is menni akarok. Ekkor a nővér megkérdezte, van-e végrendeletem. Dr. Wu pedig megígértette velem, hogy a verseny után azonnal visszamegyek. Mondtam, hogy rendben, csak bemegyek még a szállodába a pizsamámért és a borotvámért. Mondta, hogy azért ne menjek, ők adnak mindent.
Aztán bal kezemen műanyagcsővel kivezetett vénával, jeladókkal a mellkasomon elhagytam a kórházat. A sorsolásra értem oda. „Isten hozott!”, köszöntöttek az ismerősök. Nem is gondolták, milyen közel jártak az igazsághoz. Minden versenyző kapott egy verseny haltartó hálót ajándékként.
Szerencsére Attila mellé sorsoltam. Legalább tudott rám figyelni. A versenyen alig fogtam halat, elfelejtettem etetni, nem „voltam ott”, talán a nyolcadik helyen végeztem.
A mérlegelés után az eredményhirdetésnél az általam felajánlott és előre kiküldött a kupákat én adtam át.
Ezek után Attilával a szállodába mentünk, összekaptam a cuccomat és vissza a kórházba, ahol már aggódtak értem. Telefonáltam családomnak, ismerőseimnek, hívott a biztosítóm is, akik nagyon korrektül álltak a dologhoz. Másnap reggel megkérdezték, mit szoktam reggelizni, majd a felszolgáló meghozta azt a szakács névjegykártyájával, aki jó étvágyat és jobbulást kívánt, valamint reményét fejezte ki, hogy az általa készített étel is segíti gyógyulásomat. Megjegyeztem, hogy egy kis friss gyümölcs még jólesne, még tíz perc sem kellett, és ott volt egy kis gyümölcsös tál dinnyével, naranccsal. Aztán jött Attila és Mark látogatóba. Attila beszélt az orvosokkal, nővérekkel, majd elmondta nekem is a hallottakat. Talán a hétvégére, a US Openre kimehetek. Ez nem vigasztalt meg, szerettem volna tréningezni a verseny előtt. Attiláék aztán elmentek horgászni. Új nővért kaptam, ez naponta kétszer, reggel és este történt. Mindegyik nagyon kedves, mosolygós és segítőkész volt. Jessica, Jane, Anne, mindegyikük egy-egy kis orvos, szerintem diplomával. A szív ultrahangtól az infúzióig mindent ők csináltak. Mindenki kedves és segítőkész volt, még Roger, a navaho indián is felajánlotta, ha tud, szívesen segít… csak a telefonszolgáltatómtól 06 20 … kaptam egy SMS-t, ha nem fizetem ki azonnal a néhány nap alatt összegyűlt számlámat, akkor kikapcsolják a telefonomat. Felhívtam őket és elmagyaráztam a Hölgynek, aki talán az ezredik senki a cégnél, hogy kórházban vagyok, ráadásul Amerikában, ezért a sok számla, családot hívni, biztosítót, értse meg, nem tudom most azonnal kifizetni. Ezenkívül többszörös aranykártyás vagyok, és már több, mint 10 éve fizetem nekik a nem kevés havidíjat késedelem nélkül. Nemes egyszerűséggel közölte, ha nem fizetek, kikapcsolnak. Ezt aztán szinte azonnal meg is tették. Négy napig nem volt kapcsolatom az itthoniakkal, nem tudtak rólam semmit, csak amit Attilával tudtak beszélni. A telefonszolgáltatómon kívül mindenki segítőkész volt. Hazaérkezésem óta már más a szolgáltatóm. A kórházat szerdán hagytam el, ekkor horgásztam először. Nem voltam még igazán jól. Bár Attila nagyon sok mindent levett a vállamról, a pakolást, a kajabeszerzést, én nagyon fáradt voltam. Még a csütörtök is ilyen volt. Horgászat közben azon gondolkodtam, hogyan tudnék azonnal hazaindulni. Péntek volt az első nap, amikor már jól voltam.
Talán szerdán volt, hogy Attila a Wal-Mart üzletben felfedezte a díszmadaras polcon a kolibri nektárt. Ez egy fruktóz (gyümölcscukor) alapú valamilyen virágkivonattal kevert tápanyag kolibrik számára. Megkóstoltuk, nagyon finomnak tűnt. Vettünk belőle egy üveggel, úgy gondoltam, tuningolhatjuk vele az etetőt, végül is aztán a csontiragasztásnál használtuk víz helyett. Ugyanezt a tápot megtaláltuk por változatban is. Ezt is csontiragasztásnál használtuk. Jól működött. Attila vett még étkezési melaszt is, amit belekevert etetőjébe. Egyszer én is kipróbáltam, nekem nem tetszett. Megvettük az évek óta jól működő fehér kukoricát is.
Szerdán és csütörtökön alig találkoztam hallal. A kis úszókat erőltettem, meg voltam győződve, hogy a korábbi évekhez hasonlóan most is az fog működni. Nem működött. Mark viszont 40-50 g-os úszóval horgászva minden nap látványosan sok halat fogott. Nem volt kedvem szerelni. Csütörtökön aztán a „D” szektorba ültünk tréningezni, Mark a fölső szélére, én az alsóra, Attila pedig középre.
Mark közel 25 kiló hallal állt fel, én 19 kilóval, igaz, hogy volt kb. 20 szakításom, de a kapufa az nem gól.
A végén már 25-ös főzsinórral és 23-as előkével horgásztam, ekkor a Gamakatsu 2260B horog 8-as méretét egyenesítették ki a pontyok. Attilától kértem erősebb horgot, ekkor pedig az előkét szakították. Kettőt, egy olyan három és egy négy kg körülit megfogtam, de a többihez közöm nem volt. A sárga Preston csőgumival horgásztam, a dugót úgy belehúzta a ponty a botba, hogy az recsegett és a rákötött fonott zsinórral sem tudtuk visszafelé kihúzni, mert az elszakadt.
Ekkor tettem föl először 30 g-os Torpedót. Másnap a „B” szektorba ültünk Attilával. Reggel szereltem még egy 40 g-os úszót is. Ezen a napon éreztem magam először igazán jól. Ez a horgászatomon is meglátszott, nagyon sok halat fogtam. A korábbi évekhez viszonyítva a csalit most nagyon lassan kellett vezetni, néha megállítani. Az ólomnak közvetlenül a fenék fölött kellett lennie. A főzsinór az úszó méretéhez igazodva 0,20 mm-es volt. A versenyen 0,17-0,19 mm-es fluorocarbon előkét és 10-12-es G2260B horgot használtam. A tréning után készítettem öt szereléket, kettőt 30-as, kettőt 40-es és egyet 50 g-os Torpedó úszóval. Úgy ítéltem meg, ez elég lesz a versenyre.
Délután négyre kellett mennem ismét az orvoshoz, Dr. Wu-hoz, aki felkészített a hazaútra, majd elmondta, a továbbiakban nem szabad nagyot emelnem, erőlködnöm, idegeskedni, izgulni. „Na, ez az, amit nem lehet betartani”, gondoltam. Azonban megerősítette, hogy csak fontos lenne betartani ezeket.
A szombat reggeli sorsolásra már frissen érkeztem, és a kiemelt sorsolás eredményeképpen a „B” szektorba húztam.
Ez a szektor volt a legegyenletesebb és - mint később kiderült - a leghalasabb is. Rajtszámnak a 13-as akadt a kezembe. Ez mindenképen jó volt, hiszen előző nap ott tréningeztünk, Attila horgászott ezen a helyen. Az etetés természetesen csészével történt, 8 gombóc etető alapnak + 4 gombóc ragasztott csonti. A 30 g-os úszóval kezdtem és már az első úsztatás halat adott, majd gyakorlatilag folyamatosan jött a hal. Igazán nagy hal nem jött, de a 60-80 dekás shorthead és golden suckerek folyamatosan az etetésen voltak, így ezekből, illetve két db olyan 2 kilós forma törpeharcsából a végére közel 14 kilós fogással nyertem a szektort és ezzel a forduló legtöbb halát is én fogtam.
A mellettem, az előző napi etetésemen horgászó versenyző fogott közel akkora mennyiséget, mint én, így ő lett a második.
Attila az Ő szektorát nyerte magabiztosan, így mindketten bizakodva vártuk a másnapi fordulót. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy ki melyik szektorba szeretne kerülni. Egyetértettünk, hogy nekem a „D” lenne jó, viszont Attila a „B” szektort favorizálta.
Reggel kicsit korábban kezdtünk, tekintettel a meteorológia által előre jelzett tornádókra, melyekből aztán nem lett semmi.
Attila „D” szektort húzott, majd a végére nekem is bent maradt a „D” szektor, Mark is ide húzott, sőt Tony is, aki szintén kiváló horgász és talán a pályát is ő ismeri a legjobban. Szektoron belül Attila az alsó szélső melletti helyet húzta, Tony a szektor közepére, a legjobb helyre, Mark a fölső szélére került, nekem pedig megmaradt az alsó szélső hely. Attila ennek nemigen örült. Éreztem, hogy eddig minden összejött, kezemben a győzelem, ha nem rontom el, meglesz a harmadik. Alapnak ismét nyolc etetőgombócot és 4 ragasztott csontit kupakoltam be, magasról ejtve a gombócokat a vízbe, részben, hogy csobbanjanak, részben, hogy gyorsan a fenékre érjenek. Az első kapásra most sem kellett sokat várni, talán a harmadik úsztatásnál jelentkezett az első sucker. Aztán nemsokára a második, majd a harmadik. Ezt követte a negyedik, amelyet egy elegáns mozdulattal a haltartó mellé dobtam. Aztán hosszú csend következett. Bent a szektorban többen is fogtak halat, Attila viszont nem találkozott hallal. Mondta, hogy szerinte a második vagy a harmadik vagyok eddig. Ez azonban nem volt túl jó hír. Tony vezetett, aki az első fordulóban kettest csinált. Ez még belefért volna, hiszen az fogott összsúlyom sokkal több volt, azonban nyerni szerettem volna, hiszen évekre visszamenőleg az eddigi öt fordulóból ötöt nyertem. Szerettem volna 100%-os lenni. Gondolkodtam, hogy oldjam meg ezt a haltalansági problémát. Több úszót és előkehosszt is kipróbáltam, de semmi sem működött. Nem akartam feladni, hiszen még egy óra volt hátra. Gondolatban odáig jutottam, hogy tapasztalat, ha a kezdésnél beraktuk a gombócokat, akkor a csobogásra vagy a gombóc fenékre érésének hangjára mindig odaugrott egypár hal, hiszen az első úsztatások mindig halat hoztak. Csináltam 6 etetőgombócot, melyek közepébe ragasztott csontit nyomtam, és ezt bekupakoltam, jó magasról ejtve a gombócokat a vízbe. És láss csodát! Az első úsztatásnál gyors, lerántós kapással jelentkezett egy 2 kiló körüli törpeharcsa, majd még egy társa és néhány sucker. Az utolsó órában hat halat fogtam és nyolc szakításom volt. A forduló végén odajött Attila, Tony és Mark is és „Good job, buddy” köszöntéssel gratuláltak. Nyolc kiló körüli halmennyiséggel nyertem a szektort, Tony lett a második, olyan 6 kilós fogással, Attila sajnos csak ötödik lett, pedig most jobbat érdemelt volna.
Még egy érdekesség. A forduló elején becsuktam Attila autójának ajtaját és bent maradt a kulcs az ülésen, nem tudtuk kinyitni az ajtót. Attila a végén rendőrt hívott, aki szakavatott mozdulattal egy kis gumipárnát helyezett az ajtó résébe, majd azt felpumpálta, mint egy vérnyomásmérőt, így egy kicsit kifeszítve azt, aztán elővett autójából egy hosszú kampót és az ajtó melletti résen benyúlva kinyitotta az autót. Kinek szóljon az ember Amerikában, ha bajban van? A legszakavatottabbnak, a rendőrnek, akinek szakmai ismeretei erre is kiterjednek, hiszen hogy kaphatja el az autófeltörőket, ha nem ismeri a módszereiket…
Összepakoltunk és a klubházba mentünk eredményhirdetésre. A versenyre az első három helyezettnek készíttettem kupákat, melyeket a polgármester adott át.
Úgy éreztem, ezzel ismét feltettem egy koronát versenyzői pályafutásomra, és egyben el is búcsúzom az élversenyzéstől, hiszen komolyan felhívták erre a figyelmemet.
Zárszó: Itthon elvittem a zárójelentést és a leleteket a háziorvosomhoz, aki közölte, biztosan jók, de ő nem beszél angolul, tehát nem tud kezdeni vele semmit, de szívesen ír egy beutalót oda, ahova kérem. Kaposvárra kértem a kórházba, ahol előtte lebeszéltünk egy időpontot egy ismerős kardiológussal. A folyosón kb. két órát néztem azt az idős nénit, akit a kórteremből toltak oda az ágyán egy vizsgálatra. Az ötperces vizsgálatért legalább két órát feküdt, nem is vidám állapotban a folyosón. Az időpontra történő megérkezésem után kb. két óra múlva jött ki az orvos, majd mondta, most elmegy ebédelni, nemsokára jön vissza. Addig a nővérek behívtak egy EKG vizsgálatra. Nem sok kedvem volt felfeküdni arra a koszos, izzadt lepedőre, amelyen előttem már vagy ötven-száz EKG-t csináltak. Ezért pólómat magam alá terítettem, nem tetszett nekik. A kardiológus megnézte a papírjaimat, ő legalább tudott angolul, majd megkérdezte, hány napot voltam kórházban. Mondtam, hogy négyet. „Akkor nagyon gyorsak voltak, hogy ennyi vizsgálatot megcsináltak négy nap alatt”, mondta. „Az egész egy óra volt,” mormogtam az orrom alatt. Aztán le akarták fénymásolni a zárójelentést, de nem volt 8 papírjuk, mert annyi kellett volna. Ezért a nővér elment egy másik helyre papírt szerezni. Végül ez is megoldódott. Az orvos mára beszélt le egy ultrahang vizsgálatot a kórház egy másik, fizetős részlegénél, mert a nem fizetősre kb. három hónapot kellett volna várni. Ma odamentem, közölték, hogy ma nincs ultrahang vizsgálat, kérjek más időpontot. Kértem.
Végezetül pedig még egyszer szeretném megköszönni:
Ágh Attilának, aki nélkül biztosan nem ment volna,
Az elkharti kórház dolgozóinak, akik nélkül nem lehettem volna ott,
Králik Karcsinak a szponzorációként kapott úszókért,
A Haldorádónak, akiktől kaptam egy csomó horgot és
mindenkinek, aki aggódott értem.
