Az eredményes pontyozás a horgászok számára izgalmas kérdés. Amennyiben nem jön hozzánk a hal, akkor menjünk és keressük meg mi! Legnépszerűbb sporthalunk étvágya - étkezési szokásaival együtt - roppant változékony és látszólag kiszámíthatatlan. Ha jól eszik, könnyen foghatunk belőlük tucatnyit is.
Ez rendszeresen csak keveseknek adatik meg. Ne az agyontelepített vizeket nézzük, ahol szinte egymásba érnek a halak! Hajlamosak vagyunk az elért eredményeket Fortunával összefüggésbe hozni. Ha mindez valóban csak a szerencsétől függne, akkor egyesek miért fognak rendszeresen tízszeres mennyiségű halat? Az „örök mázlisták” módszereit sokan próbálják megfejteni, de a felületes megfigyelések és többnyire megalapozatlan következtetések ritkán adnak valós képet.
Irigyekből sok akad. A bővebb fogást azzal magyarázzák: az általam etetett halat fogja ki! Tudjuk, ahol eredményesen horgásztunk, azért a helyért megindul a versenyfutás, másnap már a közelébe sem tudunk kerülni. Kényszerítve vagyunk az örökös helyváltoztatásra, ha nem többnapos túrán veszünk részt. Akik mindig az előzőleg eredményes horgász helyére ülnek le, többnyire sikertelenek. Ennek fő oka az lehet, hogy nem pontosan ugyanoda vetik be horgaikat. Legtöbbször - megfelelő felszerelés hiányában - erre lehetőségük sincs. Az eredményes fogás titka nem az állandóan etetett helyhez való ragaszkodás, fontosabb a pontyok pillanatnyi tartózkodási helyének felismerése, megkeresése.
Az ívás befejeztével, júniusban a ponty heves táplálkozásba kezd. Válogatás nélkül szinte mindent felfal, ami az útjába kerül, ezzel is pótolva a nász során elvesztett energiát. Táplálék után kutat, bejárja a korábban jól működő élelemszerző pontokat. Ezek a helyek lehetnek medertörések, fás-bokros akadós részek, árkok stb. Ha ezekre rátalálunk, majd pontosan megjelöljük és meghorgásszuk azokat, a várt siker nem marad el.
A meghorgászni kívánt távolságon belül bójával kijelölhetjük az etetésünk helyét. Ezt csónakkal könnyen elvégezhetjük. Bizonyos helyeken nem engedélyezik a csónak használatát, és a horgászok sem mindig tartanak igényt az effajta felderítésre, ezért ajánlom a markerúszós meder-feltérképezést. Fonott zsinórt alkalmazzunk, az nem nyúlik, centiméter pontossággal tudunk dolgozni vele. A készség összeállítása nem bonyolult: a főzsinór végére rögzítsük a markerúszót kapcsos forgóval. Az előre felfűzött másik nagylyukú kapocsra csatlakoztassuk nehezékként a tapogató ólmot.
A begyakorolt dobástechnikát alkalmazva dobjuk be a feltérképezni kívánt részre. A fenékre érkezést követően feszítsük ki a zsinórt. A műveletsor megkezdése előtt mérjük le botunk keverőgyűrűje és az orsó dobja közötti távolságot. A kapott értéket annyival kell beszorozni, ahányszor a bedobást követően lehúztuk a zsinórt az orsóról - az orsó és a keverőgyűrű közti távolságban. Mindezt addig ismételjük, míg az úszó megjelenik a vízfelszínen. Így pontosan ki tudjuk számolni a vízmélységet.
A műveletsort magunk felé történő vontatással méterenként megismételhetjük. Így nagyon precíz képet kapunk az előttünk elterülő részekről.
Mindezt vessük papírra. A vázlatos rajzot elemezve láthatjuk a víz pontos mélységét, valamint azt, hol található ígéretesnek tűnő törés, gödör, árok stb. Vontatás során az aljzat anyagáról is kapunk jelzéseket. Ha könnyen húzható az ólom, és üti a bot végét a zsinór, akkor köves területen járunk. Ha nehezebben, de egyenletesen jön a súly, akkor iszapos résszel találkoztunk. Ilyen helyen hínáros rész is akadályozhatja szerelékünk szabad mozgását, ami jó haltartó hely lehet. Ha még alaposabbak szeretnénk lenni, akkor egy jókora ólom segítségével többet is megtudhatunk a mederről. Dobjuk a kiválasztott részre, várjuk meg, míg leér, majd lassan vontassuk magunk felé. A lefelé tartott botvég mozgása árulkodik a fenék egyenetlenségeiről. Ebből következtetünk az aljzat elemekeire: kaviccsal, iszappal vagy növényzettel borított. Ha finom rezgések jelentkeznek a bot végén, az apró kavics jelenlétére utal. Finomabb rezgés még kisebb kavicsszemekre utal. Nagyobb méretű kövek esetén a súly úgy tűnik, mintha elakadna, majd ugrik egyet és megint megáll. Folyamatos visszahúzásnál, ha közben a boton minimális görbülést jelez a nehezék, iszapot sejthetünk. Kemény vízfenéken tisztán érezhető az ólom becsapódása. Nem úgy hínármezőre érkezéskor. Ha süllyedése során beleakad a növényzetbe, nem lehet a jelenséget észlelni. Puha részeknél is ez történik. Ezek után - ha időnként akadozva jön, majd partra éréskor hínárszálak találhatók készségünkön - egyértelművé válik, hogy növényzettel borított résszel állunk szemben. A tesztelés fonott zsinór esetén pontosabb eredményt ad, hiszen ennek nincs nyúlása, ezáltal jobban közvetíti az információkat a bot felé. A monofil is alkalmas lehet, ám az rugalmas, ami tompítja az információáramlást. Több dobást végezzünk minden helyre.
Jegyzetünk alapján keressük meg a vízben újra azt a távolságot, ami jó fogást ígér, majd jelölésnek hagyjuk ott a markert. Zsinór süllyesztésére alkalmas ólommal süllyesszük le az egész főzsinórt a bot elejéig, majd következhet az etetés. Ennek módszerét mindenki kedve szerint választhatja. Én gombóccal szoktam etetni, illetve bojlival, melyet dobócsővel juttatok a kiszemelt területre.
A helyesen alkalmazott etetésnek megvan a jelentősége, a túletetés is rontja esélyeinket. Az el nem fogyasztott étek szennyezi a vizet, romlásnak indul és oxigénhiányt okoz.
A markerezés révén pontosan meghatározhatjuk, hogy az úszó tőlünk hány méterre helyezkedett el. Ezt az adatot felhasználva jelöljük be zsinórunkat zsinórjelölő filccel. Megtehetjük az orsó klipszével is. Éjszakai horgászatok és pasztázható ólom használata során előnyösebb ez utóbbi. Mérőszalaggal lemérni túl bonyolult lenne, ezért én egyszerűbben teszem. Felszerelésemből kiválasztok két darab leszúrót, amiket egymástól 5 méter távolságban leszúrok a vízparton. Az egyikre ráakasztom a végszerelék horgát, majd az orsó fékének kiengedésével annyi damilt tekerek rá, hogy a bent lévő marker pontos távolságát megkapjam. Ezt befejezve nincs más teendőnk, mint rögzíteni a zsinórt az orsón található klipsszel vagy megjelölni a zsinórt jelölő filccel.
Közvetlenül a víz széléről dobjuk be próbaképpen a szereléket. Beérkezés után függőleges botállással lépjünk hátra két lépést, de előtte akasszuk ki a klipszet, majd a lépések után rögzítsük ismét. Ez a végleges távolság, ami megegyezik a markerrel kijelölt távolsággal. Itt található a már elkészített etetés. A két hátralépés azért fontos, mert ha heves, kirohanó kapással találkozunk, akkor nem marad időnk a klipsz kiakasztására, így a zsinór könnyen elszakadhat. A bot függőleges tartása pedig azért indokolt, mert így a szerelék becsapódáskor legfeljebb előrerántja a botot. Vízszintesen tartott bot esetében ez szakadással is végződhet.
„Ahol nincs, ott ne keress!”, tartja a mondás. A fentiek figyelembevételével mi azért keressük az uszonyosokat! Ne cseréljük a helyünket, ne hurcolkodjunk, ehelyett inkább - mérlegelve a napszakot és a szélirányt - válasszunk megfelelő helyet. Innen nagyobb területen kísérletezzünk. Sikerrel járhat, ha valaki olyan helyeket is meg tud horgászni, ahová a többség nem jut el. A nagy dobótávolság vagy a több száz méterre történő behúzás rendkívüli zsákmányt hozhat.
Mindent összegezve, én megkeresem a halak pillanatnyi tartózkodási helyét, felszerelésemmel elérek hozzájuk, és ott ellenállhatatlan csalit (bojlit, pelletet stb.) kínálok nekik. E „trükkökkel” növelem fogási esélyeimet - nem bízva mindent a szerencsére. Azért jó, ha abból is akad…
