Lassan nyugszik a nap, közeleg az alkonyat, a távolban fácán röppen – tán valamitől megijedt. Tőlem jobbra egy menyét szalad át a hídon, csak úgy szedi aprócska lábait szaporán, bizonyára ő is érzi már a vacsora illatát.
Kis barátomhoz hasonlóan én is vacsorázni készülök, bár én nem futok sehová, csupán a táskámban kutatok némi elemózsiáért. Jobb világosban „betermelni az energiát”, ezért jómagam így is teszek. A botokat már belőttem, az etetést és a csalikat frissítettem, hátradőlök székemben, majd a vizet kémlelem. Még túl sok a fény, kevés a halmozgás, ám nem árt résen lenni, hiszen a kora esti órák is gyakran adnak halat.
Egy óra hossza lehet még sötétedésig, újfent az orsóim ellenőrzöm, fontos a laza fék, mivel még a kisebb pontyok is olyan erővel rohannak ki, akár a gyorsvonat. Nyolc óra körül vehemens, húzós kapásom van. Azonnal reagálok, végre halam van és lám, ismét világosban. Kisvártatva előttem rója az utolsó köröket, talán olyan hármas forma lehet. Bemerítem, majd öntök egy kis vizet a száraz matracra, erre kerül a fáradt pikkelyes. Ügyesen megszabadítom a horogtól és készítek néhány képet. „Kezdésnek jó lesz!”, örvendek fel.
Megmérem a töves hosszát, majd pontyzsákba teszem. A csalit frissítem és igyekszem mihamarabb visszajutatni a végszereléket az etetésre. Akárcsak múlt éjszaka, most is szeretnék készíteni néhány páros képet a halakról, ezért nagyon bizakodom, hogy ismét kegyes lesz hozzám szeretett Zsitvám. Páratlan színekben pompázik az ég, ahogy a nap lenyugszik. Fantasztikus ezt nap mint nap átélni, bevallom, gyakorta hálálkodom a sorsnak, hogy ilyen közel élek e vízhez. Szinte együtt élhetek vele, s minden nap részem lehet ezekben az élményekben, mi több, naprakész, friss információkkal rendelkezem mindig, amennyiben az időm is engedi ezt.
Vagy három óra is eltelik, mire az egyik jelzőm megszólal tizenegy óra táján. Halam van, és bizony nekifutott rendesen, hangosan zizeg a fék, ahogy a zsinórt húzza. A botot felemelem, közben a féket is csontra húzom. Rendesen elszaladt lefelé, nem lesz túl nagy ez sem, azonban tartok a közelben található híd lábaitól. Könnyen elreszelheti a zsinóromat egy szempillantás alatt. Rövid csata után, perceken belül megmerítem az ellenfelemet: olyan hármas forma lehet őkelme is, ám elég rendhagyó pikkelyekkel rendelkezik. Meglehetősen ritkán, mindössze évente egyszer fogok ilyen vagy hasonló pontyokat.
Még éjfél sincs, de már nagy örömmel kattintgatok. Egyenként is megörökítem a halakat, majd készítek róluk néhány páros képet a matracon. Három kilónál nem lehet nagyobb az egyik sem, de jó erőben vannak és hibátlan egyedek. Kis dédelgetés után elengedem őket, megköszönöm az élményt, miközben búcsút intenek és eltűnnek az éjszakában. A hőmérséklet roppant kellemes, a víz nyugodt, és a holdfázis is tökéletes: bejött a megérzésem, gyanítottam, hogy enni fognak ebben a szuper jó időben. Ellenőrzöm a felszerelést, majd frissítem a csalikat és az etetést egyaránt.
A múlt éjszaka mindössze pár órát aludtam a sátramban – hiába fárad el az ember a munkás hétköznapok után –, ez ma este sem lesz másképp, jól tudom. Sőt, talán még annyit se fogok aludni, mint a múlt éjjel. Ugyan fogtam két pontyot napnyugta után, de ettől csak jobban hajt a vérem: halat kell fognom, amennyit csak lehet. Minden helyzetből kihozni a maximumot – csak ez jár a fejemben, ahányszor kapásra várva a székemben gubbasztok éjjel. Néhány bakcsó kvékelésére eszmélek fel és az órára pillantok. „Két óra lesz, még várok úgy félórát, aztán nyugovóra térek”, határozom el. Fogmosás céljából elvonulok a sátram mögé, ám eközben kapásom van. Talán mondanom sem kell: ami a kezemben van azt álló helyben elengedem, az a kevés álom pedig, ami a szememben volt, azonnal elillan.
Bevágásom jól ül, a hal csak úgy rohan hevesen, dolgozik a pálca, én pedig élvezem a küzdelem minden pillanatát. Kis időbe telik, míg magam elé szelídítem, fejlámpát kapcsolok és megpillantom a gyönyörű pikkelyest. Sötét, vad nyurga sejlik fel előttem, nem is húzom az időt tovább, rögvest bemerítem. Ilyen vad sodrófát talán még nem is fogtam, mióta a pontyokat kergetem. „Ma este aztán tényleg van minden”, örvendezek. Igaz, hogy a fogott halak szinte egyen-méretűek, azonban mind egyedi és különleges. Igazán pompás hal, megérdemel egy külön képet. Az időzítővel készítek néhány kézben tartós fotót a nem hétköznapi nyurgáról, majd útnak engedem, vissza a Zsitvába.
Úgy döntök, ezt a pár órát még kihasználom, amit a sötétség tartogat, etetek egy keveset, majd újra belövöm a botokat. Reggel amúgy sem tervezek korán összepakolni, mivel idő kell a sátornak, míg teljesen megszárad. Hajnali fél négy lehet, amikor újfent kapásom van. Lám, a kis odafigyelés, a rendszeres etetés és a kitartás meghozta gyümölcsét: ismét pontyot fárasztok. Rövid csata után bemerítem az újabb és talán utolsó szépséget. Az előzőnél kissé halványabb színű, ám hasonló méretű pontyot adott szeretett horgászvizem búcsúzóul. Igazán szép és egészséges, gyönyörködöm benne fejlámpafényben a vizes matracon, majd pontyzsákba helyezem. A fényviszonyok most nem ideálisak a fényképezéshez, ezért majd a felkelő nap fényeiben örökítem meg.
Nyolc óra után elkészülnek a képek, a halat elengedem, végül pakolni kezdek: kissé fáradtan, de elégedetten, és ami a legfontosabb, újabb élményekkel gazdagodva teszem mindezt. Kis idő múltán a sátrat is összehajtom, gyorsan megszáradt az egyre csak melegedő napsütésben. Búcsúzóul még vetek egy pillantást a vízre: végtelen köszönet – csupán ez motoszkál a fejemben, no meg persze az, hogy ide hamarosan visszatérek.
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
