A pontyhorgászat bojlis ága rohamos ütemben fejlődik, a módszer aktív képviselőinek igen jó képzelőerőre van szüksége ahhoz, hogy a nagyközönség számára valami újat tudjanak (fel)mutatni. Mint minden hasonló metódust űző sporttársnak, nekem is megvannak a magam bevált praktikái, azonban valami, tán egy olyan egyszerű tulajdonság, mint a kíváncsiság, mindig arra ösztönöz, hogy új dolgokat találjak/próbáljak ki. Az egyre nagyobb horgászati nyomás hatására a halak egyre nagyobb rezisztenciával válaszolnak, ezért nem szabad hosszú időre az addig jól bevált dolgoknál leragadni. Ebben az írásban megosztanám veletek azokat az apró praktikákat, melyeknek az idei nyár legszebb fogásait köszönhettem…
Horgászpályafutásom a 2010-es évben érte el eddigi csúcspontját: a borzasztó nehéz kezdet (áprilisig teljesen meg voltam győződve, hogy az egyik leggyengébb évem lesz a 2010-es!) után (májustól) valóságos villámcsapásként szegődött mellém a szerencse. Sokfelé jártam, sok mindent láttam, amiért hálát is adok a jóistennek! De ahhoz, hogy mindazt elérjem, ami felejthetetlenné tette az idei nyaramat, keményen meg kellett küzdenem, és nem azzal a laikusok által is ismert passzivitással álltam hozzzá, hogy a sült galamb egyszer csak a számba fog repülni…
Hogy hol is kezdjem betűkbe öntött mondanivalóm elétek tárását, nehéz eldönteni, de most is minden a tojáshoz fog visszavezetni (ab ovo)… ami ebben az esetben még a valóságban is megállná a helyét, ha a bojlik, melyeket legyúrtam nem oldódók lennének. :) Tehát - mint ahogyan erre már egy korábbi cikkemben utaltam - az évet azzal kezdtem tavasszal, hogy előállítottam egy jókora adag, több típust tartalmazó oldódó bojlit a Miśel Zadravec-féle alapanyagokból, valamint alapmixekből. Miután elhatároztam, hogy e csodagolyókat kizárólag csalizási célzattal fogom használni, volt módom e bojlikat több vízen is kipróbálni. Ezekből egy típust (Formula X) már a korábbiakban részletesen is kiveséztem, azonban nem mehetek el mellette ezúttal sem szó nélkül, hiszen ahol a nyár folyamán megfordultam, szinte mindenhol adott szép halakat! Természetesen a csali önmagában mit sem érne, ha a horog, amely alá felfűzöm, ne felelne meg az általam szabott szigorú követelményeknek. Nos, akárhogy is nézem, minden tekintetben megfelelt az elvárásaimnak a Gamakatsu G-Carp, A1-es szériájának Super Hook névre hallgató teflonos verziója, amelyet 3 méretben (6-os, 4-es, 2-es) is kipróbáltam. Megmondom őszintén, még magam is meglepődtem, de legnagyobb halaimat pont a legkisebb méretűvel sikerült kifognom. Ami kötési technika e típusnál szóba jöhet, azt nyári horgászataim során mindet kipróbáltam - erre írásom második felében majd visszatérek.
Hogy az egyes praktikákat részletesen be tudjam mutatni nektek, cikkemet két helyszínre és ezzel együtt két alternatív technikára bontottam. Az egyik a behordással kapcsolatos apróságok, melyek helyszíne a Miszlai-tó volt, valamint a parti dobálós horgászat, amelyet - őszintén szólva jobban kedvelek, de ez legyen az én bajom :) - a hazai pályán, Izsákon tökéletesítettem az évek folyamán, valamint a számomra új dolgokat is mindig itt tesztel(t)em.
A helyszínek sorrendjét megtartom, ezért elsőnek az augusztusi, 5 napos Miszlai túrámmal kezdeném.
Általánosan elfogadott tény, hogy a pontyhorgászat csapatmunka, és a többség, aki napokat tölt a vízparton, többnyire nem egyedül fut neki egy túrának. Most azoknak a sporttársaknak szeretnék segítséget nyújtani, akik a későbbiekben úgy járnának, mint én: egymaguk vágnak bele a halak becserkészésébe! Megmondom őszintén, eleinte a gondolat engem is kissé kiábrándított… Hogy fogom egymagam a szereléket behúzni?! Hogy fogom az esetlegesen kifogott halakat lefotózni?! Mit csinálok, ha kapásom van, miközben éppen húzom be a másik végszereléket?! Ehhez hasonló kérdések merültek fel bennem a túra megkezdése előtt. De a horgászok problémamegoldó képessége szerencsére igen fejlett. :) Mindenesetre megosztanám veletek, hogy a felvetett kérdésekre milyen megoldásokat alkalmaztam a horgásztúra során.
Ami magát a behúzást illeti, tavaly szereztem egy igen súlyos tapasztalatot afelől, hogy mi lesz a vége, ha nyeletőfékkel húzok be. Szerintem nem is kell részleteznem, mi történt a zsinórommal… De csakugyan, milyen egyéb kiskapu létezik a „probléma megoldására”? A varázsszó két részből áll:
„Behúzó csipesz!”
E hasznos találmánynak köszönhetően bárki bevetheti egymaga a szerelékét csónakból anélkül, hogy zsinórját minden túra után cserélni kellene. (Nyilván egy csónakmotor is gyorsan lerendezné a kérdést, de itt most elsősorban azoknak szeretnék segíteni, akik nem rendelkeznek ilyennel.)
Ezen eszköznek csupán egyetlen hátrányát fedeztem fel, mégpedig azt, hogy a bevetés során annyira pattog tőle a bot, hogy mindez, az orsó súlyát is figyelembe véve, nem biztos, hogy egy - általam is használt - középkonzolos bottartó állványnak egészséges, feltéve, ha arra szeretnénk helyezni a felszerelést a bevetés előtt. De a probléma könnyedén orvosolható két leszúróval vagy bármilyen felülettel, amin a felszerelés stabilan rögzíthető. Az én esetemben ez nem volt más, mint a fotelom. :)
Kapás… Sikeresen kifárasztottuk, majd megmerítettük a halat. Ez idáig pipa. No de hogyan fotózzuk le egymagunk az uszonyost úgy, hogy a kép is jó legyen, és a halunk is teljes épségben térhessen vissza éltető elemébe? A kifogott szép példányokat fotózás előtt mindig meg szoktam mérni. Amennyiben úgy döntök, hogy készítek fotót, akkor az előkészületek alatt a halat mindig benn szoktam hagyni a mérőzsákban, amit értelemszerűen a matracra teszek. Így a hal a zsákban szinte mindig megnyugszik, ritkán vergődik, tehát biztosan nem esik baja. Mielőtt azonban beállítanám a masinát startra készre, egy e célra kihelyezett vödörrel mindig locsolok vizet a „tárolóban” lévő halra. Egy meghatározott magasságban úgy rakom le a fényképezőt, hogy az olymódon készítse el a képet, hogy abban minden benne legyen, amire nekem szükségem van. Ezt legegyszerűbben tereptárgyakhoz történő viszonyítással, majd megfelelő elhelyezkedéssel tudjuk elérni - ideális körülmények között tökéletes képeket készíthetünk.
Egy igen kellemetlen dologról nem esett még szó, ez pedig az olyan eset, amikor egy hal - persze, mikor máskor, ha nem akkor - úgy gondolja, hogy akkor veszi fel a csalit, amikor mi éppen húzunk be a másik bottal. Miután a telepátiát még sajnos nem fedezték fel, erre biztos megoldás nem létezik. De ilyen esetekben, behúzás előtt célszerű kikapcsolni a bent lévő felszereléseken a nyeletőféket, és az orsó(ka)t - persze amennyiben nem letapadós fékrendszerű típusról beszélünk - relatíve lazán hagyott főfékkel beélesíteni. Így a hal remélhetőleg nem húz le egy kilométer zsinórt, míg kikeveredünk a partra, illetve a nagyobb ellenállás miatt biztosabban fog ülni a szájában a horog, valamint nem kell további időt vesztegetni a nyeletőfék kikapcsolásával, miután kiszállunk a ladikból. Itt természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni a rod-pod stabilitását, mert ha valaki kevésbé stabil állványnál hasonló stratégiát alkalmazna, egy hevesebb kapás esetén bizony könnyedén borulhat az egész felszerelés.
Miután a behúzással kapcsolatos praktikáimat kellőképpen kiveséztem, áttérnék az általam jobban kedvelt dobálós horgászatra, és az ehhez kapcsolódó apróságokra.
Számos olyan vízen horgásztam már, ahol a nagy horgászati nyomás hatására a halak érzékszervei szinte már természetfeletti magasságokig fejlődtek, és a kevésbé háborgatott vadvízi rokonaikkal szemben őket nem az akadók vagy egyéb, a körülményeket nehezítő tereptárgyak miatt nehéz kifogni, hanem már sokszor horogra csalásukhoz is óriási erőfeszítés, illetve leleményesség szükségeltetik. Tetszik vagy sem, egy felső méretkorlátozással védett tavon sem sejthetik a nagyobb halak, hogy a rájuk horgászók milyen célzattal cserkésznék be őket, így a hal ösztönösen arra törekszik, hogy életben maradjon, ezzel lehetőséget biztosítva egy újabb generáció létrehozásának. És ezt csak úgy képes elérni, ha „tanul” egy korábbi, esetleges kellemetlen emlékből, amikor horoggal találkozott. Ez manapság Izsákon sem működik sem másként. Az testesebb pontyok már nem dőlnek be egy könnyen a horgászok által bevetett különböző csaliknak, sőt már azt is ki merem jelenteni, hogy még a végszerelék sem mindegy, hogy miként van összeállítva. A tapasztaltabb halak a legkisebb gyanús jelre is azonnal reagálnak, és fejvesztve menekülve hagyják hátra a lebuktatott szereléket. Hogy milyen lehetőségek léteznek e gyanakvás eloszlatására?! Semmilyenek. Viszont, ha kellőképpen ki tudjuk használni a halaknak azt a két tulajdonságát (éhség, kíváncsiság), amik miatt ki lehet fogni őket, kiváló szórakozásban lehet részünk.
Mire is gondolok itt tulajdonképpen?! Mivel a nyárról beszélünk, nyugodtan vegyük figyelembe, hogy a halak, (hacsak a légnyomásváltozás nem készteti őket „diétára”) ilyenkor habzsolnak. Ez azt jelenti, hogy ha rossz etetési technikát választunk, akkor lőttek is az egésznek. Figyelembe véve az izsáki Nagy-tó halállományát, nyáron nyugodtan alkalmazzunk nagy mennyiségű etetést. Amennyiben ez elmarad, valamelyik, az említett javaslathoz szintén ragaszkodó sporttárs fogja maga elé csalni az összes halat, mi pedig csak egy-egy „öngyilkos jelöltben” reménykedhetünk. A beszórt csalogatóanyag körzete lehet akár több méter széles is, a lényeg (legalábbis nekem ez szokott működni), hogy tartsunk meg egy sávot, és azt etessük végig, a horgászat alatt a különböző csalogatóanyagokkal. Ez így elsőre hangozhat badarságnak is, viszont belegondolva számos gyakorlati előnye van. Az egyik például, hogy könnyebb rádobni az etetés helyére, és nem egy kis „pontra” kell célozni. A másik, hogy minél nagyobb az etetés körzete, annál több ponty fér el rajta táplálkozás közben. Ezzel ki is tudjuk szűrni, hogy a megszórt terület mely részén tartózkodnak az apró, és mely részén a nagytestű pontyok. Ami viszont fontos számunkra, hogy az általunk bevetett csali, a nagy mennyiségű beszórt kaja ellenére előbb felkeltse a hal érdeklődését, mint a mellette lévő többi csalogatóanyag. Ennek elérésére több megoldás is létezik. Ha ugyanazzal akarunk csalizni, amivel etetünk, akkor a faragás segíthet a bojli attraktivitásának növelésében. Aztán alkalmazhatunk különböző „figyelemfelkeltő” eszközöket, mint pl. a dip, egy pop-up bojli, vagy akár egy, a beszórt csalétkektől magasabb szériát képviselő golyó. Valamint segítségünkre lehetnek a különböző PVA termékek, amik a rengeteg, nagy területen szétszórt kaja között, némi koncentráltságot hoznak létre, ezzel hamarabb felkeltve a halak figyelmét. Egy korábbi cikkemben már mutattam be a háló használatával kapcsolatos technikát, most azonban egy új, hasonlóan fogós, de sokkal költséghatékonyabb megoldást szeretnék elétek tárni.
A horgászatban az idők során kialakult precízségem a végszerelékek készítésénél igazán meghatározó. Az ólmok, horgok illetve a leadcore-ok tekintetében már vannak jól bevált, favorit típusaim, a horogelőkéknél, illetve kötési módszereknél viszont rendszeresen újítok. Mégis, mi a fenének teszem ezt, mikor már a korábbiakban is fogós horogelőkéket készítettem?! A válasz pofonegyszerű: az adott helyzet, a fenékviszonyok, a halak kapókedve - és még sorolhatnám - nemes egyszerűséggel azt követeli meg a horgásztól, hogy mindig más megoldást vessen be, ha eredményes szeretne lenni. Most egy olyan előkekészítési eljárást tárok elétek, amely Izsákon különösen jól működött.
Írásom végén megosztok veletek egy érdekes esetet. A izsáki túrám utolsó előtti napján, este betört egy hidegfront. Akik horgásztak már több napot vízparton, azok bizonyára tudják, hogy így, a horgászat vége felé rendesen el tud fáradni az ember. Már én is legszívesebben aludtam volna, azonban a korábban megállapított, majd „papírra vésett” gondolataim (Az abiotikus tényezők hatásai a halak táplálkozására) arra késztettek, hogy még egy kicsit próbálkozzam, és rakjak fel oldódót. Az egyik botom már be volt élesítve éjszakára egy főzött bojlival, a bal szélsőre egy 20 mm-es Formula oldódót fűztem fel, mely némi fűszeres beütéssel volt megspékelve, míg a jobbos botra azt az epres-halas, eredetileg hideg vízre elkészített oldódó bojlimat tettem fel, mellyel 10 kg feletti pontyot még sosem fogtam. Így, valamilyen megfontolásból egy kb. 25 mm-es darabbal csaliztam, melyet a rollerozás alatt anno kézzel göngyölgettem ki. Miután bevetettem a két oldódót, csodával határos módon sokáig nem volt rájuk érdeklődés. Három órás várakozás után fáradtságom kezdett eluralkodni, így eldöntöttem, hogy főzött bojlikra váltok, majd el is ballagok aludni. Megálltam a rod-podom mögött, és gondolkodtam, magamban. „Melyik oldódót vegyem ki előbb?! A Formulának már sok nagyot köszönhettem idén… lehet, azt kéne még hagyni. De várjunk csak! Az epres-halas 25 mm-es volt, abból még biztosan maradt a hajszálelőkén valami! Azt fogom benn hagyni, míg felcsalizom a másikat…” Ez volt pontosan a gondolatmenet. És most jöjjön a csattanó! Kikapcsolom a nyeletőféket a balos boton, felemelem, és elkezdem kitekerni. Alig egy fordulatnyit tekerek a hajtókaron, amikor váratlanul, elkapja valami a jobbos cájgot, és gőzmozdony módon kezdi el húzni az amúgy se laza nyeletőféket, mindezt a kapásjelző hátborzongató rikoltozásának kíséretében. Abban a szempillantásban leraktam a kezemben lévő botot az állványon a helyére, és bevágtam a másikkal. Igen kemény ellenállást tapasztaltam, mely alatt a nagy harcos jó néhány méterrel elrohant jobbra, szomszédjaim legnagyobb örömére. :) A viharos szélben, a folyamatosan hullámzó vízben az egész fárasztás során nem is sejtettem, hogy kivel is van dolgom, majd negyedórás fárasztás után, közvetlen a merítés előtt pillantottam meg ŐT! Amikor megláttam a merítőben, azt hittem, képzelődöm! Majd miután matracra került, és valahogy sikerült tudatnom magammal, hogy ez a valóság, és nem egy álom. Felnéztem a sötét égboltra, és csak annyit mondtam: „KÖSZÖNÖM!”
A történetet folytatva: Leírhatatlan örömöm közepette fáradtságom természetesen azonnal elillant :), de annyira boldog voltam, hogy legszívesebben vissza se dobtam volna a kint lévő két felszerelésem. Hihetetlen! Csupán egyetlen gondolaton és öt másodpercen múlott a rekorddöntésem. Ha a jobbos felszerelést tekerem ki elsőként, már ugrott is az egész ceremónia.
Éjfél táján járhatott az idő, mikor már végleg elhatároztam, hogy elmegyek aludni, és vissza sem fogok már dobni. Most meg kell, hogy említsem Sós Norbert hódmezővásárhelyi „szomszédom” nevét, akinek azóta is köszönettel tartozom! Elmesélt nekem egy történetet, melynek a lényege az volt, hogy anno egyetlen éjszaka alatt fogta meg élete két legnagyobb halát, és rábeszélt, hogy dobjak vissza, mert még bármi megtörténhet! A történetet annyira hitelesen adta elő, hogy elhatároztam, mégis visszadobok gyorsan lefekvés előtt, legyek bármennyire is fáradt! Az egyik felszerelésre szőlős, a másikra májas bojli került. Hajnali fél hatkor arra ébredtem, hogy szól az adóvevőm. Kimásztam a sátorból, majd bevágtam, ekkor egy újabb izgalmas fárasztás következett. Kb. 10 perces küzdelem után egy tükrös fejét pillantottam meg, melyről már ránézésre sejtettem, hogy szintén nem az aprajából való. Sikeresen megmerítettem, majd matracra fektettem. Bár nem volt akkora, mint Scooby, azonnal látszott, hogy tíz feletti. A mérlegelés során kiderült, hogy a gyönyörű tükrös 13,30 kg-ot nyomott. És ami még ennél is megdöbbentőbb volt, belegondolva arra jöttem rá, hogy tükörpontyban nem fogtam még ennél nagyobb példányt! Tehát valóban működött Norbi jóslata! Este 9 és reggel 6 óra között - kb. a 9 óra leforgása alatt - mindössze két kapásom volt, de ez majdnem 30 kilónyi pontyot jelentett. Felejthetetlen élmény volt!
Bízom benne, hogy írásom tartalmazott érdekes és hasznos gondolatokat a tisztelt olvasó számára, és kívánok mindenkinek hasonlóan szép élményeket, valamint eredményes horgászatot!
Jávorka Dániel (jdcm333)
