Ahány ház, annyi szokás, tartja a mondás: Sokan sokféle megközelítéssel vélekednek azokról a túrákról, melyeknek helyszíne egy olyan-ágas bogas „horogtemető”, amely mind a vállalkozó szellemű horgászt, mind a felszerelést próbára teszi. Vannak, akik kényelmi szempontok alapján bátortalanok egy ilyen pecába belefogni, és találkozhatunk olyan véleménnyel is, hogy halkímélési szempontból le sem ül a horgász ilyen helyre. Pedig megfelelő hozzáállással és felkészültséggel kellemes meglepetésekben lehet részünk! Egy ilyen túra részleteit foglalom össze ezúttal egy cikk keretében.
Volt szerencsém az elmúlt évek során jó néhány hazai vízen megfordulni az ország legkülönbözőbb pontjain, járkáltam fel és alá, akár egy vándorpatkány, mindig kerestem az újat, a kihívást, a számomra legmegfelelőbb helyeket. Minden bizonnyal egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan hazai víz szerepelt a bakancslistámon, ahol két-három túránál többet szántam volna a halak becserkészésére, valamiféle tagság gondolata még csak véletlen se fordult meg ezalatt a fejemben. Annak a híve vagyok, hogy minél többfelé jut el az ember, minél több vízen teszi próbára tudását, annál átfogóbb, a gyakorlatban széles körben kamatoztathatóbb tapasztalatokra tehet szert. Viszont akad nálam is kivétel, egy víztározó, ahol már hatodik alkalommal „horgonyzok le” többnapos horgászatra, mert úgy érzem, mindig tartogat számomra valami újat és meglepőt. A címben megadott településsel már - mondhatni - drasztikusan leszűkítettem a kört, de mivel nem keresztrejtvény feladványnak szánom a helyszínt, így le is lőném a poént: a Széki-tó lesz mostani beszámolóm színhelye.
Történetünk ott kezdődik, hogy mint a legtöbb pontyhorgász, én is szeretem jó társaságban űzni e remek sportot, ezért is váltottam ennél a mondatnál rögvest többes számra. Szándékosan használtam a sport kifejezést is, hisz aki evezett már be 150-200 m-re, egy héten át, napi 6-8 (vagy még ennél is több) alkalommal, annak valószínűleg nem ismeretlen a váll-izomláz, a „nincs már kedvem visszahúzni” és a reggelre több szereléket látni a parton, mint a vízben jelensége.
Két jó barátommal, Ákossal és Pityuval vágtunk bele ebbe a horgásztúrába. Az elmúlt évek során velük csaknem minden évben leszerveztünk egy-egy olyan pecát, melyek emlékei mind a halfogási, mind a poéngyári kategóriában gyakorta felelevenítésre kerülnek a következő évi túrák, vagy éppen egy spontán összefutás alkalmával. Rögtön itt, az elején meg kell említenem, hogy történetünk már több mint egy évvel régebbre nyúlik vissza a múltba, egész konkrétan 2014. augusztus közepére, egy vasárnapi rajttal időzített napra. Hosszas előkészületek, pakolászás és az ezzel kapcsolatos, már-már rutinszerűen berögzült műveletek elvégzése előzte meg indulásunkat, hisz egy hétre azért mégse mehet el az ember csak úgy hűbele-bummbele módon, egy véletlen otthon felejtett orsó, elem (kapásjelző), vagy akár csupán már egy csomag horog is előidézheti a nemi szerv nélküli szaporodni indulás tipikus esetét…
Megérkezve a helyszínre, elfoglaltuk a már jó előre lebeszélt helyünket: egy faház pofásan kiépített stéggel, tűzrakó hellyel, csendes, árnyékos partrésszel - horgászvért pezsdítő látvány!
Nem is vesztegettük az időt, szerelékek be, aztán hadd szóljon a táborépítés! De ez se éppen úgy zajlott le, ahogy elterveztük…
Ha sátorállítási gyorsaságból rendeznének valamiféle versenyszámot, mi biztos elindulhattunk volna ezen olimpiai szinten az első hal becsengetése után. Azonban az adrenalin nem éppen e művelethez adott volna nagyobb löketet, az özönvízszerűen szakadó eső viszont már annál inkább! Sebaj, gyorsan átvonult, és estére már csendes idő fogadott minket holdvilágos éjszakával. A halak pedig csak jöttek… és jöttek…
Bár egész korrekt kapásszámmal telt el az első 12 óra, a 10 kg-on felüli példányok eddig elkerültek minket. De a kisebb egyedek aktivitása is alábbhagyott a nyakunkra zúdult melegfront hatása miatt. Ez a változás számomra a túra talán legjobb döntését szülte meg, mert tudtam, hogy most kell ahhoz a bojlihoz nyúlnom, amelyet fél évvel a túra előtt fejlesztettünk és már egy korábbi, májusi túrámon is hasonló feltételek mellett remekelt. Az utóbbi időkben egyre több olyan kérdést kapok barátoktól, ismerősöktől, sporttársaktól, hogy mi alapján választom ki egy adott időszakban a csalit, miből tudom, hogy mikor melyik típushoz nyúljak? A mostani esetre levezetem az általam elképzelt teóriát:
A dél felől (meleg légáramlattal) érkező frontok a nyári időszakban alacsony légnyomást eredményeznek, amelynek eredményeként csökken a vízben oldott oxigén koncentrációja, emellett a fronthatás elősegíti az iszapban található mérgező gázok felszabadulását, melynek együttes eredményeként a pontyok a számukra kedvezőbb felső vízrétegbe húzódnak. Ahhoz, hogy ilyenkor eredményesebben horogra csalhassuk őket, több szempontot is figyelembe vehetünk. Ha a halak vízközt vagy a felszín közelében tartózkodnak, akkor tapasztalataim alapján annál nehezebb őket lecsalni a horgunk közelébe, minél nagyobb vízoszlopról beszélünk. Ennek megfelelően már csupán egy félméteres púp is csodákra lehet képes, ha olyan szakaszon horgászunk, ahol az előttünk mérhető átlagmélység 3 méternél is több. Nekünk ilyen szempontból szerencsés volt a helyválasztásunk, hiszen a tározó egy sekélyebb szakaszán ültünk, így egy másik megközelítést kellett számításba vennem. Sekély vízben a jellemző pH-tartomány enyhén lúgos kémhatást jelző értékeket jelöl, főleg a nappali, algatevékenységes időszakban, ezért ilyenkor a magas szénhidráttartalommal rendelkező golyók attraktívabban viselkednek ebben a közegben. Ha ez a szénhidrátos golyó még magas olajtartalommal is bír, az már csak hab a tortán. Fejben levezetve ezeket a „képleteket” tudtam, hogy nekem itt és most a pisztáciás golyót kell felraknom!
Sokan elkövetik azt a hibát, hogy nem hagynak elegendő időt egy bojlinak ahhoz, hogy azt a víz megfelelően átjárja, és kiadhassa azokat az értékes összetevőit, amelyek fogósságát adják. Amikor úgy érzem, hogy az elképzeléseim teljesen megfelelnek az adott körülményeknek, simán hajlandó vagyok egy csalit akár még 24 óránál is tovább bent hagyni. Most is ilyen terveket szőttem fejben a reggel 8 órás frissítésnél, bár titokban reméltem, hogy még az éjjelre ígért hidegfront előtt kapok egy visszajelzést a halaktól arra, hogy helytálló volt-e a fent leírt elképzelésem. Hát, kaptam is… Nem is akármilyet.
Délután 17 óra környékén gyenge ejtős kapásra lettem figyelmes - nosza, elindultunk a hal után Ákossal a csónakkal. A zsinórt két ponton is fel kellett szednünk kampóval, de szerencsére gyorsan és gördülékenyen ment ez a műveletsor, a második elakadás után már egyenest a komótosan húzó hal felé vezetett minket a zsinór. Mikor utolértük, bő negyedórás fárasztás vette kezdetét, mely alatt ellenfelem többször is megvillantotta aranysárga hasát, méretével pedig nagyjából a frászt hozta ránk! Játszi könnyedséggel forgatta a csónakot, pedig be se kellett vetnie az erőtartalékait, érezhetően súlyból húzott, de egy kiadósabb levegővételnél elszúrta a lépést, és nem sokkal később a szövések átmeneti fogsága között találta magát a bestia. A mérlegelésnél felordítottam örömömben: „Megvan az első széki-tavi 20 feletti pontyom!”…
Már önmagában egy ekkora halat fogni is óriási öröm, a helyzetet az már csak tetőzte, hogy a vezetőséggel folytatott konzultációm során kiderült, hogy egy olyan hallal hozott össze a sors, amely korábban még nem szerepelt a regisztrált nagy halak listáján, vagyis nem volt ismerős senki számára. Mennyi „sárgavégűs” horgát kellett már elkerülnie ahhoz, hogy ezt a kort megélje! Nekem sikerült elsőként megfognom. Hihetetlen. Egy született bujdosóval akadt dolgom, remélem, 30 felett egyszer újra találkozunk!
Az éjszaka elérkezett, az ígért front már kevésbé… Az időjósok tévedtek, bár ezen már manapság lassan meg se lepődik az ember! Na, jó, csak egy napot, de nem akarom lelőni előre a poént.
Néhány gondolat erejéig visszatérnék az előbbi csatajelenet egy kiemelt momentumára, amely a cikk címének ötletét is szülte, hiszen a dzsungelpeca kifejezés és a kampó használata nem a véletlen műve. Horgászhelyünk a tározó egy olyan fás részében helyezkedik el, ahol a felduzzasztás előtti időkben tarvágást végeztek, és az ottmaradt tuskók, farönkök mára a mélység rabjává váltak, és mint egy látatlan aknamező, úgy nehezítik meg a gyanútlan horgász dolgát.
A kapott instrukciók alapján megtudtuk, hogy az akadósor előttünk kb. 100 méteres sávban terül el a parttól a tó közepe felé nézve. Mi durván 150 m-re, az egykori patakmeder környékére horgásztunk, de így se úszhattuk meg a kampózást, hisz a zsinórunk keresztülmegy ezen az akadósávon és óhatatlanul is elakadhat ott egy-egy tuskóban. Az már a mi ügyességünkön múlt, hogy kapásnál ki tudjuk-e olyan gyorsan szabadítani a zsinórt elakadás esetén, hogy a több 10 méterrel bentebb úszkáló delikvens ne találjon magának ezalatt egy jóképű tuskót.
Tehát ott tartottam, hogy tovább horgásztunk a beígért front nélkül induló éjszakában. Miközben azon elmélkedtem, mi várhat itt még ránk az elkövetkező napokban, Pisti balos készségén jelzést adott le egy érdeklődő. Ha nagyságra nem is, de szépségben tutira elnyerte a „The best of the week” címet.
Láttam már pár érdekes esetet az elmúlt évek során ebben az általunk űzött remek rekreációs tevékenységben, de ami ezen az éjszakán történt velem, az mindannyiunk számára „magas” volt. A nagyhalas kaland után nyugodt éjszakára vágytam, szerettem volna egy jót pihenni, így nem adtam alább átmérőben, mint a jó öreg harmincas. Az éjszaka első felében még ébren voltam, amikor kapást jelzett a balos egység, ám ráemeléskor nem éreztem ellenállást. Mit tehettem, elkezdtem kitekerni a szereléket. A parttól mintegy 50 méterre elakadt a szerelékem a már korábban bemutatott tuskók egyikében. Na, remek. Mivel már épp nyugovóra tértem volna, és még a szél is meglehetősen felélénkült, úgy voltam vele, hogy a szerelékmentő műveletet reggelre halasztom. Viszont miután leraktam a botot az állványra, a feszes zsinór és „egy belső hang” az súgta, hogy nyissam ki a nyeletőféket. Hajnali 4 óra tájékán erős húzós kapást közvetített az vevőm, gondoltam, biztos megtalálta valaki a másikat. Ám mihelyst észleltem, hogy a balos botomhoz tartozó LED gyulladt ki a készüléken, kellett pár másodperc, hogy meggyőzzem magam, hogy ezt nem csak álmodom. A part előtt 50 méterre, egy szem harmincas golyóval csalizott, kitekerés közben elakadt szereléket húzta el egy hal! Egyetlen logikus lehetőségnek az látszott ebben az esetben, hogy az ólom akadt el valahol a tuskósban, amit az ott ólálkodó bajszos a szabadon maradt, frappánsan feltálalt csalival együtt kapáskor kihúzott az akadóból, nem kis meglepődést kiváltva ezzel belőlünk! Azt elfelejtettem még mondani, hogy termetre se volt gyenge az akció elkövetője.
Nappalra kiteljesedett a közelgő front nyomasztó hatása. A légnyomás ekkor már szerintem a kétéltűek hátsója alatt lehetett, így barátaim is fontolóra vették a csaliváltást: ezúttal a Fire of Hellnek szavaztak bizalmat, és mi tagadás, jó döntést hoztak! A nappali időszak csendtörő kapása Ákos készségén érkezett, egy csodaszép töves csónakos fárasztásának lehettem szemtanúja. A kampó segítsége itt is elkélt - rutinos kézben nagyon okos kis találmány, nekünk is sikerült használata mellett az akciók majd 80%-át halra váltanunk. Azok számára írok pár rövid sort, akik még nem használtak ilyen eszközt, de fontolóra vennék beszerzését: A leakadás helyszínére érve, a zsinórt a kampó öblébe akasztva kell az eszközt lenyomnunk egészen az elakadás pontjáig. Itt szerencsésebb esetben már a kampó feje által lenyomott zsinór is kiakadhat, de előfordulhat, hogy a már lenyomott kampó határozott oldalra mozgatásával rá kell segítenünk a sikeres mentőakcióhoz. A művelet egy nyári kánikulában, ne adj isten özönvízben kimondottan „kellemes” lehet, bőrrák és tüdőgyuszi projektre egyaránt alkalmas. Na, jó, ez csak egy rossz tréfa volt! Ákos halának akcióját is sikeres szákolás zárta, jobbnál jobb fotók születtek „a pokol tüze” merénylet elkövetőjéről!
Pisti se maradt ki a jóból, neki azonban kicsit tovább - egészen estig, közvetlen a front érkezése előtti időszakig - kellett várni, hogy a kigondolt dupla 24-es terve beérjen. Már láttuk a vihar közeledtét, minket fentről fényképeztek, mi meg a Pistit, helyesebben a halát, mert nála is beköszönt egy „pálinkatöltős” gyönyörűség.
Hogy ezt hogyan tudtuk volna akkor és ott überelni, azt elképzelni nem tudom. Mindenesetre a történtekre egy lapáttal rátenni még ezek után is sikerült!
Ahogy közeledtünk a túra végéhez, egyre inkább érlelődött bennünk a gondolat cefréje, vagyis a cefre gondolata, hogy egy ilyen sikeres túrát csak illene az utolsó estén ehhez méltó módon megünnepelni. Erre adódott is lehetőség, amikor az utolsó csali(k) is gazdára talált(ak), mind a hat készség a parton ragadt, de ez minket itt már a legkevésbé se zavart, mondhatnánk úgy is, hogy pont jól jött ki a lépés!
A túrazáró reggelen egy gyors peca erejéig ellátogatott hozzánk Hernyák Gábor, a Prologic Team tagja, akivel ha csak rövid időre is, de első alkalommal sikerült egy közös pecát lebonyolítanunk. Gabi arcán eleinte láttam a kételyt, nem értette, hogy nekem miért nincs már kedvem visszahúzni, de hamarosan kapott egy kis ízelítőt. Az itt szerzett közös sikerek, sztorizások egy remek barátságnak adtak biztos hátteret, reméljük, lesz még jó pár hasonló, ha nem hosszabb túránk a jövőben is.
A horgászat legemlékezetesebb momentumait összefoglaltam egy képes-videós szösszenetben is, hogy még jobban át tudjuk adni e remek horgásztúra feelingjét:
Eredményes horgászatokat kívánunk minden sporttársunknak!
Írta: Jávorka Dániel (Abiotic Carp Baits Team)
Fotók: Pisti, Ákos, Gabi, Dani
Videó: Ákos
Vágás: Dani
