Emlékszem, néhány éve, mikor horgásztúrára indultam barátaimmal, rendszeresen viccelődtünk, mikor áthaladtunk a dunaföldvári Duna-hídon, hogy itt egy fantasztikus víz, de mi elmegyünk inkább az ország másik végére horgászni. Aztán ez a viccelődés egyre mélyebbre jutott a gondolataim között, és három éve először váltottam éves engedélyt a hozzám viszonylag közel eső szakaszra. Azóta rendszeresen horgászom ezen a csodás folyón, csónakból és partról egyaránt. Legutóbbi horgászatom alkalmával különleges élményekben részesített a folyó, ezeket a friss tapasztalatokat szeretném most megosztani a kedves olvasókkal.
Úgy gondolom, hogy fiatal korom ellenére sok tapasztalattal rendelkezem horgászat terén, számtalan különböző típusú vízen jártam már, de valahogy mégsem hasonlítható egyik sem a dunai horgászathoz. Az eredményességnek sok összetevője van, és ezeknek mind-mind összhangban is kell lennie. A legnagyobb kihívást talán az jelentette, hogy meg kellett értenem, hogy nem elég, ha akkor megyek horgászni, amikor az időm engedi, mert a sikerhez az optimális vízállás is elengedhetetlen tényező. Több alkalommal jártam úgy, hogy egy túra alkalmával konkrétan elfogyott a víz a horgászhelyemen, ilyenkor a halak messzire behúzódtak a mederbe, elkerülve az etetésemet.
Legutóbbi horgászatom előtt már előre figyeltük a vízállást, és a sok elfoglaltság ellenére úgy éreztem, muszáj lemennünk egy kicsit horgászni, annyira kedvezőnek ígérkeztek a körülmények. Szerda hajnalban az első napsugarak már a csónakban talált: barátommal a közösen kiválasztott hely felé tartottunk, ami a túloldalon, néhány kilométerrel feljebb helyezkedett el. Én egész gyorsan átértem, neki kicsit hosszabb volt körbe, autóval, de amint megérkezett, nekiláttunk a felszerelések beélesítésének.
Az etetés helyét egy hosszú kövezés alatti homokzátonyon keletkezett sziget sarkában választottuk ki, ezt terveztük etetni reggel és este főtt magkeverékkel, mely kukoricából, búzából és tigrismogyoróból állt. Ezt a keveréket szoktam használni legtöbbször a dunai horgászatok alkalmával, több kollégámmal is egyetértünk abban, hogy a vadvizeken kiemelkedően fogós a tigrismogyoró, mert nagyon jól reagálnak rá a halak. Ebből kiindulva több különböző ízesítésű változatot próbálunk, tesztelünk folyamatosan különböző természetes vizeken, melyekből a legígéretesebbek hamarosan forgalomba is kerülhetnek. A végleges változatoknál csakis válogatott szemek kerülhetnek az üvegbe, melyek mellett fekete tigrismogyoró is helyet kapott.
Ezen az etetésen kínáltam fel a csalimat, amely egy szem ízesített tigrismogyoróból és egy megfaragott Édes Ananász pop-up bojliból állt, lesúlyozva a horog szárától maximum egy centiméterre. Az ólom helyett most egy „karmokkal” ellátott Big River alagútkosarat akasztottam a klipszbe, így tudtam néhány szem tigrismogyorót koncentrálni a csalim közvetlen közelébe.
Már elérte szemben az erdő csúcsát a lenyugvó nap, mikor a jelzőm néhány óvatos csippannással jelezte, hogy itt bizony valakinek elnyerte tetszését a csalim. A kontaktusfelvételt követően éreztem, hogy komoly az ellenállás, de nem gondoltam kiemelkedően nagy halra. Viszonylag hamar kiért elém, ahol viszont egyre erősebb ellenállást tanúsított és még mindig nem mutatta meg magát, hogy vajon ki is lapul a horog végén. További néhány kirohanás után egy nagyobb amur törte át a víz felszínét, aminek különösen örültem, imádom ezeket a torpedókat fárasztani, szinte az utolsó erejükig küzdenek a horgon. Lajos óvatosan alátolta a merítőt, és amikor belecsúszott, akkor láttuk meg, milyen hatalmas is ez a hal. Nagyon rezgett a léc, hogy új egyéni rekord születik, és bár végül egy kilogrammal elmaradt attól, így is 21,5 kg-t nyomott ez a csodaszép dunai torpedó, amely horgászpályafutásom első (!!!) dunai amurja és egyből kapitális lett! Nehéz leírni, amit ilyenkor érzek, de úgy gondolom, minden az arcomra volt írva. Innentől kezdve úgy éreztem, ha nem lesz több kapásom, akkor is maximálisan elégedett leszek a túra végén.
Az éjjel további része csendesen telt, csak a folyamatosan emelkedő vízszint és a hajóforgalom okozott némi izgalmakat. Az áradó folyón elég komoly méretű fákat hoz a víz, ami nem segíti a horgászatot, sokszor még a zsinórsüllyesztés mellett is sikerül egy-egy komolyabb uszadék fa lombkoronájába beleakadni, ami, ha nincs szerencsénk, bizony visz mindent. Reggel frissítettük az etetést, de látszott, hogy nappal nem jön ki a hal a zátonyra, egyszerűen a törésen nem volt hajlandó átjönni a sekélyebb vízre. Nappal a legtöbb hal 6 és 9 méter közötti mélységben tartózkodott ebben az időszakban.
Az estét fokozott izgalommal vártuk, de az első kapás már jóval sötétedés után érkezett. Először termetes dévérkeszegek támadtak – melyek között akadt közel három kilogrammos is –, majd egy növendék ponty borzolta a kedélyeket, illetve egy vegetáriánus balin, amelynek szintén szimpatikus volt a csalim. Hajnalban egy lassú, de folyamatosan húzós kapásra ébredtem, és meglepetésemre a hal a beállított fékkel is ugyanúgy úszott tovább, mintha mi sem történt volna. Vártam egy kicsit, hátha megáll, de ő nem így gondolta ezért úgy éreztem, muszáj lesz csónakkal utána menni, mielőtt talál valami akadót a mederben. A közelébe érve leállítottam a motort és próbáltam kiélvezni a pillanatot, ahogyan a felkelő nap fényében, a Duna közepén fáraszthatok egy várhatóan egészen jó pontyot. Nagyon lassan tudtam csak elszakítani a fenék közeléből, de a jól összeállított felszerelés azért csak megtörte az erejét, és egy izmos tíz kg feletti töves érkezett a merítőmbe. A matracon vizsgálgattuk barátommal az igazi őslakost, látszott a száján, hogy nem találkozott horoggal a közelmúltban, bár lehet, hogy soha, mert sajnos errefelé még nem védi semmilyen szabály a nagyobb egyedeket, így amit megfognak a horgászok, azt rendre el is viszik, de bízom benne, hogy hamarosan ez is változik!
Úgy gondolom, egy nagyon tanulságos és élményekben dús horgászatot sikerült zárnunk, amiket remélem, a későbbiekben is hasznosítani tudunk, mert az nem kérdés, hogy most, a folyóvízi horgászszezon közepén legalább még egy túra erejére visszatérünk szeretett folyónk partjára.
Írta: Haskó Tamás
Fotók: Barna Lajos
