Ha bajok közepette is, korlátozva mozgásban, egészségben, hiába van rengeteg akadály, nehezítő körülmény, horgászni akkor is muszáj! A nyár a gondok, bajok ellenére is eltelt, jó volt, forró volt, szép volt és főleg fárasztó. A másfél évtizede szokásos augusztus végi gyékényesi nyaralást az idén is megígértem, tehát ezzel tartoztam a családomnak és magamnak. És ha tartozik valaki, azt illik megadni! Több év lassan érő gyümölcse ért az idén be, s bár nem fogtam rekordmennyiségű, sem rekordméretű halakat, egyedi és élménydús lett ez a pár nap. Hogy miért? Itt és most kiderül…
Mi kell egy jó nyaraláshoz egy olyan családnak, akik szeretnek pihenni, horgászni, enni, inni? Először is kell nyár, mert a nyaralást arról nevezték el, kell hozzá kellő mértékű fáradtság, amit így ki lehet pihenni, kell egy jó hely, ahol mindez megvan és ráadásul horgászni is lehet - most függetlenül attól, hogy fog-e halat a nyaraló, vagy sem -, akkor oda el kell menni és beteljesíteni minden vágyat! Egész éves munkánkat, illetve leszűkítve ezt a nyári szezonmunkánk, a vízi csúszdánk üzemeltetésére - ami az idén plusz terheket rótt a családom tagjaira, mivel mozgásomban erősen korlátozottá lettem - teljesítettük. Ebből következően és egészségi állapotomból eredően a fáradtság megvolt mindhármunknak, horgászni szeretünk és akarunk is, bár az idén kialakult helyzetben egészen más koncepciókat kellett felépíteni e hobbi művelhetőségére. Kaja, pia, melódia nálunk nem nagy ügy, mert kedvesemet évtizedekkel ezelőtt sikeresen megtanítottam a sütés-főzésre, de hogy még véletlenül se sajátítsam ki a sikereit magaménak, elismerem, azóta sokszorosan finomította és mesterfokra kiművelte, már-már művészi szintre emelte ezt a tehetségét.
A hely nem volt kérdéses, hiszen tizenöt éve járunk ilyenkor Gyékényesre, így ezen az idén sem akartunk változtatni. Gigantikus méretű és szinte kiismerhetetlen víz, pár szép hallal, rejtélyes mélységekkel, nagy kihívásokkal, nem pedig egy gumitó házhoz jövő nagy halakkal. Tehát az idén ismét Gyékényesen nyaraltunk…
Az augusztus 20-i hosszú hétvégére nagyon számítottunk a strandi tevékenységünk kapcsán Pontosabban a jó időben bíztunk, a sok strandolóban és nyilván ebből eredően tisztességes bevételre is „felkészültünk”. Minden egyéb dolgunkat alárendeltük ennek a négy napnak. Bár ne tettük volna… az idő rég nem látott mélységekbe romlott. Ha ezt előre tudtuk volna, már egy héttel korábban Gyékényesen le(he)ttünk volna. Persze, ha tudom, hogy el fogok esni, akkor előtte megkapaszkodom, meg amilyen kiszámíthatatlan az időjárás, ezt előre senki sem láthatta. Bár lenne ilyen képességem, ebből gazdagon élnék… mondjuk, az is igaz, hogy olyan erős frontok közepette nyaralni, horgászni sem az igazi.
Pedig Gyékényes rossz időben is szép!
No de most már mindegy, éljünk a lehetőségeinkkel, induljunk nyaralni, vár ránk a maradék nyár és a sok nagy hal!
Ja, és még egy fontos, elmaradhatatlan téma, mielőtt elfelejteném! A horgászat, azon belül is a bojlizás, ami nekünk Gyékényesen teljesedik ki általában. Az idén is szerettem volna, hát gyúrtam is friss és új recept szerint elkészülő bojlit. Vagy 15 kilogrammot a májas-fűszeresből… köszönet érte Nyári Józsefnek, a Bait-Station gazdájának azért a technikai segítségért, amivel megmentett a kézzel gyúrkászástól, golyózástól.
Természetesen elmaradhatatlan volt a magok tömege is, ezért már két héttel korábban gondosan kiválogattam, leáztattam, megfőztem, újra áztattam - egy részét ananász emulzióban és kefires oldatban, másik felét csak kefires oldatban -, majd lezárt palackokban hűvösre tettem, várva a bevetésre. Mondhatom, nagyon „finomra” értek, ez tagadhatatlan lett, érezve azt a finom fermentált mag szagokat. Ezekkel nagy vonalakban össze is állt az idénre tervezett irányvonal. Egyrészt májas-fűszeres bojli, másrészt fermentált magok voltak a fő csapásirány. Természetesen bojliból ismét vittem ezerfélét csalinak, de végül nem került mind horog elé.
Akármennyire is igyekeztem minimalizálni a cuccok mennyiségét, mégiscsak összejött pár száz kilónyi, igaz, ebben a ruházat és az élelmiszerek is benne voltak. Szóval tele lett a puttonyos autónk, de mivel terhelhetőségi határon belül maradtunk, nem aggódtam. Nem is kellett, szerencsésen és épségben sikerült leszállítani mindenkit és mindent.
Míg a lányok ki- és bepakoltak (mivel 5 kilogrammnál többet nem emelhetek, így szégyenszemre sok cucc kipakolását csak irányíthattam), addig én már a vizet kémleltem, a radart, bójákat készítettem elő és amint tehettem, be is csónakáztam az erre a hétre kiszemelt púpokat keresve. Igyekeztem pontosan kijelölni a helyeket, mert meggyőződésem, hogy ekkora vízen, ilyen óriási mélységek között minden elvétett centinek óriási jelentősége van. Elég pár centivel a megfelelő hely elé vagy mögé rakni a csalit, és az már vagy tovább gördül a törés oldalán, vagy még pont nem a legsűrűbben látogatott platón várja az érdeklődőket. Szóval, a pontosság hozza a pontyokat, hogy egészen egyszerű legyek. És hogy ezt hogy igyekeztem az idén elérni? Egy Jantner Csabitól ellesett taktikával. Történt ugyanis, hogy még júliusban a Balatonon - mivel a fejébe beépített halmágnessel rendelkező Willy barátunkat nélkülözni voltunk kénytelenek - magunknak kellett megtalálni a halakat a megfelelő mederképződmények között! Szóval, Csabinál volt egy pici kis flakon, amire a kupak alá monofil damil volt feltekerve, aminek végén egy kis súly volt. A radart kémlelve, a megfelelőnek vélt helyen egészen egyszerűen ezt a kis „átmeneti” bóját kidobva, arról a zsinór villámgyorsan letekeredve már egy megfelelő támpontot adott a keresett helyet illetően. Aztán lehetett finomítani… nos, én is ezt a taktikát követtem a helykeresésénél. Igaz,
az itteni 8-10 méteres mélységekbe kicsit nagyobb flakon, több zsinór és nagyobb súly kellett, de az elv ugyanaz volt. Minden évben sok időt töltök a helyek kijelölésével, nyilván azért, mert ez az alapja minden sikeres horgászatnak, de hatványozottan igaz ez a gyékényesi kavicsbánya-tóra, ami több mint 400 hektáros és az átlag mélysége 9-10 méteres. Van ugyan jó néhány törés, púp, egyéb ígéretes haltartó hely, de ezek eredményes meghorgászása csak pontos helyismerettel és helykijelöléssel képzelhető el. A helyet már ismerem évek óta, minden évben egyre többet tapasztalok belőle, most jutottam el oda, hogy a kijelöléssel is többet bíbelődjek. Megérte…
Tehát a kis tégely körül keringőzve, vagy tizenöt-húsz alkalommal odébb léptetve sikerült a végleges helyre tennem a világító és dőlő bójáimat. Igyekeztem olyan helyre, ahova több horgász még tévedésből sem fog odakeveredni. A bóják stégemtől kb. 300 méterre voltak, ilyen „kapacitású” horgászt nem észleltem a környékemen, így „biztonságosnak” találtam. A jobb szomszédban nyaraló és horgászó (Szundi) Krisztián és (Katona) Szonja ugyan ügyes és komoly horgászoknak tűntek, de az orsóikat elnézve nehezen volt elképzelhető, hogy ekkora távokat horgásznának. No és természetesen meg is beszéltük, hogy melyik bója kié és hol, mivel horgászunk. Végül egész kellemes társaságot ismertünk meg bennük, ráadásul elég pikáns volt az a tény, hogy - bár egymástól alig húsz kilométerre élünk, mégis - háromszáz kilométeres távolságot megtéve találkozik és barátkozik össze a kiskunhalasi és soltvadkerti páros. Ráadásul Krisztián már csúszdázott a csúszdánkon és - mint kiderült - olvassák az írásaimat is, így rossz szavam nem lehet rájuk!
Visszatérve a horgászatra, tehát a bóják nagyon precízen belőve, megjegyezve, hogy a bójától milyen irányban és mekkora távolságra kell a csalikat leengednem, hogy az a tutiban legyen. Jöhet az alapozás, szerelés és bevetés!
Első alkalommal, akkor még bizakodva és naivan, három botot bojlival, egy botot maggal szereltem és vittem be, de még első este előkészítettem vagy hat tejfölös doboznyi „fagyit” (magokkal, lebegtető cuccal felcsalizott horog belerejtve a dobozba a magok közé, azok levével felöntve a fagyasztóban egybe fagyasztva) és vártam a csodát. A rövidebb szerelékem hamar jelzett, de sajnos elég erőtlenül, így szörnyű gyanúm támadt, hogy ez talán egy sokbajszú kis szörnyeteg műve lehet. Hát igen, ő volt az… és ezen a héten még vagy tucatnyi testvére látogatott meg. Némelyiknek nem volt annyi ereje, hogy a 300 méternyi zsinórt a 170 grammnyi súllyal egyáltalán megmozdítsa, így aztán lehetséges, hogy még vissza sem értem a behúzásból, máris rajta figyelt ez a „tasmán ördög” a horgon. A harmadik napon pont ezért le is álltam a bojlis csalizásról. Pedig jó lett volna golyóval pontyokat fogni, de nem reszkíroztam, hogy amíg várom a nagy halat, addig egy törpördög hajtja el a csalik környékéről a várt nagyokat.
De működött a mag. Nem is rosszul! Legalábbis az itt megszokotthoz és az általánosságban rajtam megtelepedni szerető, halfogást megakadályozó rontáshoz képest. Már második nap reggel halat sikerült szákolnom, nem is rosszat… ráadásul nem is rossz időpontban. Nagyon kíméletes volt az első halam, mert reggel nyolc előtt pár perccel érkezett, még rohannom sem kellett, mert a botok közelében vártam az érkezését. Füstölt, mire én lereagáltam, nőm hozta az akkumulátort, és mentem a halért, fárasztottam, szákoltam, majd jöttem ki fotózni és mérlegelni, aztán visszaengedni. Majdnem ilyen gyorsan zajlott az egész, mint ahogy most leírtam! Na, jó… talán egy picit hosszabban.
4 kiló 30 dekás volt, ponty volt, csodaszép és magokra jött. Innentől kezdve éreztem úgy, hogy pár bojlis próbálkozás elég arra, hogy rájöjjek, vagy törpe, vagy semmi nem jön most bojlira. És bár nem akartam a családomat azzal riogatni, hogy tépem a hajam a halak kifogásáért és vért izzadok, hogy horgászhassak, hiszen nekik ígértem ezt a hetet azzal az opcióval, hogy „lehetőség szerint” horgászunk ketten négy bottal, de ha a helyzet úgy hozza, akkor sírás nélkül kiszedem a botokat és alávetem magam a családi nőtanács érdekeinek.
Aki legalább két nővel él együtt, az tudja, miről beszélek! Ráadásul múlt ősz óta még egy macska is - aki természetesen szintén a gyengébbik nem képviselője - rám telepedett, megfertőzve a ragaszkodásával, végképp minden esélyem elveszett. Talán az idei évben született kis kandúrom javíthat valamennyit az arányokon, de sajnos kettőnknek együtt sincs akkora akaratunk, hogy érvényre juthassunk. A három fiú malacunk (Győzike, Viktor és Krisztián - kis fantáziával kitalálható, kiktől kölcsönöztem a neveiket) közül pedig egyik sincs döntéshozó státuszban, igaz, ha lennének is, akkor a két birkalány (Bibi és Baba) azt szintén semlegesítené, nyulakról, tyúkokról, kacsákról és libákról már nem is beszélve… de ezek szerencsére nem jöttek velem nyaralni!
Persze, azért napszak nem telt el anélkül, hogy ne frissítettem volna csalikat, napjában akár négyszer, esetenként ötször is… De igyekezetem hiábavalónak tűnt a nagyhal-fogás terén, ugyanis az erős kezdést még erősebb visszaesés követte. Kedden egész nap erősen felhős, borult idő volt, nyilván a halak is valahol messzebb szomorkodtak. Ráadásul éjszaka, szerdán hajnalban több órán át ömlött az eső, a csónakom félig lett vízzel, így bátran mondhatom, ritka gondolat született a fejemben, ugyanis örültem, hogy nem kellett (halért) a vízre mennem. Szerdán reggel olyan köd, pára ült a tóra, hogy olyan érzésem volt, mintha egy felhő szélén horgásznék. Arról kár is sok szót beszélni, hogy mindeközben az időjósok ragyogó, kánikulai, száraz, csapadékmentes időjárásról fecsegtek. De már ki sem akadok, úgyis csak magamat dühíteném, az meg azért elég nagy butaság lenne. Mindenesetre ennyire lehet hinni nekik… és vannak, akik pénzt fizetnek egy-egy ilyen jóslatért?!
No de legalább a pihenésre is jutott idő. Meg a családias programokra, mint például közös sütés, főzés, közös kaják, közös beszélgetések, kártya, sőt még egy régóta ki sem csomagolt társasjáték is az asztalra került, és ki is próbáltuk
Csütörtök reggelig kellett várnom a halak jelentkezésére. Egymás után kettő is beszólt… igaz, egyik sem tett látogatást a matracomon. Egyik leakadt, amikor még félúton voltam érte. Sajnos én voltam balfék, mert a zsinórsüllyesztő ólommal bajlódtam, hogy ne akadjon fel a spiccgyűrűre, miközben többször is meglazult a zsinór, ez pedig azt eredményezte, hogy a hal ki tudta rázni a horgot. Nyilván lazábban is akadt, de a folyamatos feszítés sokkal kisebb eséllyel adta volna vissza a halat a víznek. Ezt jó halnak értékeltem, de ugye, amelyiket nem látja a mérleg, az lehet akármekkora, majdnem mindegy.
A másikat kisebbnek éreztem, de az meg egy elsüllyedt bójába keveredett bele, amit végül a hal nélkül sikerült csak felszakítanom a fenékről. Itt jegyzem meg, hogy ismét példásan bizonyított a Shimano Alivio CX 3lb-s botom, mert kevés ilyen kategóriás bot vészelte volna egészben át ezt a megerőltetést. Vödör nagyságú terméskővel lesúlyozott palack a mélyben, valami sprőd madzaggal összevissza hurkolva… szóval, nem volt egyszerű! Azon a héten három ilyet sikerült „kimentenem” a vízből. És még mennyi hasonló lehet benne?!
De megfelelő felszereléssel nem lehet akadály. És ha már a megfelelően működő felszerelésről esik szó: szomszédom, Krisztián az ott elromlott akkumulátorát kényszerült egy új vásárlásával lecserélni, mire nekem is megfordult a fejemben, hogy bár rendszeresen - télen is - állandóan töltöm, merítem a munkaakksimat, nem ártana mondjuk a folyadékszintet is megnéznem. Érdemes volt. Szinte porzott. Gyorsan pótoltam ásványvízzel. Szegénykém felsóhajtott és rögtön sokkal jobban vette a töltést. Még fel is ajánlottam Krisztiánnak, hogy - mivel az ő töltője követte a sírba az előző akksiját, és mivel az enyém sokkal kevesebb idő alatt feltöltődik - bármikor kölcsönadom a töltőmet. Ezt nyilván zokon vette a töltőm és nem szeretett volna kölcsönbe átmenni, így pénteken egyik pillanatról a másikra beszüntette tevékenységét. Profán egyszerűséggel nem kapcsolódott be. No, tessék, az akksi jó, a töltő nem… no, mindegy, megyünk, amíg van energia, aztán majd kiagyalunk valamit. Persze nem vártam meg a véget, a nyaraló tulajtól, Horváth Lacitól elkértem egy retro zúgós-búgós töltőt, amit még évtizedekkel ezelőtt az akkori Ladájához használt. Megmentette az életünket!
Ja, és fogtam ismét egy halat! Pénteken reggel 5-kor. Már nagyon kellett! Kicsit megviccelt, mert nagyon lazán csipogott a jelzőmön keresztül. Ejtegetett, emelgetett, aztán elcsendesedett, majd ismét. Gondoltam, ez amur lesz, az szokott ilyet csinálni. Eldöntöttem, ha egy komolyabbat ráhúz, akkor megfeszítem a zsinórt és elindulok érte. De nem feszegette a témát (sem)! Hát, egyszer elfogyott a türelmem, kézbe vettem a dolgokat és a botot is. Bementem érte. Ekkora távolságban azonban azok a rövid mozgások annyira csalókák voltak, hogy odabent derült ki, hogy ez a halacska eloldalazott egyik bójámtól a másikig, ami az előzőtől majd 50 méterre volt. Amikorra megértettem, hogy miért vezet az egyik bójámnál letett csalim mögött lévő főzsinór a másik bójámhoz, már túlszaladtam azon, így szerencsétlenül ráhurkoltam a zsinórt a közelebb lévő bójámra. Szerencsémre azonban a hal megvárta a kigubancolást és ügyesen bemászott a merítőmbe.
6,15 kg-os volt és igazán szép, de milyen más lehetne is, amit én fogok?! Ez már túlnőtte azt a súlyhatárt, amit emelgethetek, így óvatosan kellett vele pózolnom a fotózáshoz. Azért nem volt nagy probléma, nemcsak ezzel és nem csak ennyivel „csaptam” már be magam. Gyorsan végeztünk a méréssel és a fotózással, így hamar mehetett is vissza újra táplálkozni, mi pedig - az újrahúzást követően - ismét pihenni. Kicsit későn keltünk és még a reggelről elmaradt kávészerű valamit el sem szürcsöltem, amikor éles hang zökkentett vissza a való világba. Kapásom van! Délelőtt 9-kor. Ilyen se volt már régen. Ennyit a pontosságról: amikor jó helyre kerül a jó csali, azonnal bizonyít!
Ez a hal megvárt bent. Csodák csodájára semmi gubanc nem volt, még elsüllyedt bóját sem kellett felcibálnom a fenékről. Szinte hihetetlen volt, hogy csak becsónakáztam és lazán alámerítettem ennek a bajszos, falánk jószágnak. 5,10 kg-os volt és mehetett is vissza, ahonnan érkezett. Meg a csali is, ahova való…
Ekkor már szinte minden frissítés fagyival történt, a bojliról leálltam, csak délutánonként egy-egy botra tettem oldódó golyókat, hátha elkerülnek a törpék és megtalálnak az óriások. De nem így lett… sajnos. Szóval, magoztam.
Pénteken délutánra terveztük és végül akkor is tartottuk meg az idei (és sajnos esélyes, hogy az utolsó) gyékényesihorgászat.hu fórumtalálkozót. A szokásos csapat a szokásos csirkepörkölttel, pár korty finom nedűvel pecsételte meg a jó viszonyt és tanúsította a bányató iránti szeretetét. Sajnos a jövőt illetően homályos a kép, mert az üzemeltetéssel több évtizede megbízott Lokomotív Horgász Egyesületnek az idén lejár a szerződése, és mivel a tulajdonos eddig nem írt ki új pályázatot, erős a gyanú, hogy már eldöntött tények elé fogják a régi motorosokat állítani, ami egyúttal azt is jelentheti, hogy mások fogják a horgászatot koordinálni. Halkan kérdezem, hogy vajon kell-e ennél az egyesületnél jobb gazda ennek a tónak? Nem hiszem…
A hagyományokkal ellentétben ezen a találkozón most nem tudtam bemutatót tartani, pedig az elmúlt években többször is előfordult, hogy pont a találkozó közben volt kapásom. Persze, ez azért remélhetőleg nem okozott végzetes törést senkiben sem!
A péntek esti behúzást nagyon precízen végeztem, így bízhattam benne, hogy az utolsó előtti este ismét ad valami szép emléket nekünk. Míg a kapásokra vártunk, ismét családi kártyapartit rendeztünk, amiből jó hangulatú közös program lett.
Hajnalban ismét heves csipogás ébresztett fel, de ez a hal nem szeretett volna találkozni a csapda állítójával személyesen. Lemaradt…
A szombat napközben sajnos elég csendesen telt, késő délután még meglátogattuk a helyi strandot és megmártóztunk az éppen nem hideg bányatóban. Nem mondom, hogy jólesett a langyos vízben fürdőzni, de mivel megígértük lányunknak, hogy strandolunk, hát nem volt mit tenni, teljesíteni kellett!
Kora este még felizgatott egy ismételten heves kapás, de az a hal sem volt kíváncsi rám, vagy csak türelmetlen volt, de nem várt meg. Legalább indokolt lett a frissítés. Az utolsó éjszaka következett, nem kis téttel játszottunk! Mindent vagy semmit, egy lapra, azaz négy fagyira tettünk fel, vagyis húztunk be mindent. És megadta (Klárikám, MEGADTA!)! Éjfélkor, mintegy varázsütésre felvillant, majd heves remegésbe, csörgésbe kezdett a rádiós jelzőm. Ennek fele se répa, futás, ahogy a nyomorék lábam bírja! (Inkább volt egy Chaplin-film forgatása ez a futás, mint egy fitt horgász kirohanása…) Bot kézbe, zsinór feszül. Csónakba beszáll, zsinór még mindig feszül, sőt menne a távolba. Motor hátramenetben, bot bólogat, szív hevesen dobog. Vaksötétben fejlámpa fényénél keringőzök, a zsinór még mindig fogy, nem szaporodik. Bent vagyok a nagy sötétségben, fejlámpa merül (mikor máskor?), forgatom a fejem, mint egy vadászbagoly (talán még huhogok is). Megvan! Ott az árnyék a vízfelszín alatt, igen, ő az! Csak nehogy most menjen el… MEGVAN! Biztonságba helyezve minden és száguldás kifelé.
Mérlegelés, a súlya miatt óvatos fotózás, majd horogszabadítás (nyilván kiestem a rutinból, mert két halamnál is előbb csak a kvikcséndzsből szedtem ki a horogelőkét, a hal szájában hagyva a horgot, úgy fotózva, majd visszaengedéskor szedtem ki a horgot a szájából) és hosszú életet kívánva szabadon engedés. Még egy nem lényegtelen adat: a ponty súlya 6,55 kg. Kis csalással még megemelhetem…
Nehezen aludtam vissza, felvillanyozott az elmúlt 24 óra mozgása. És milyen telhetetlen tud lenni az emberi elme?! Néha egy halért is hálás vagyok a víznek, magamnak, most meg négy hal és több jó kapás után telhetetlenül várom a soron következőt, akár percenként is! Azért tudtam aludni is, volt rá lehetőségem. Vasárnap reggel terveztük az indulást, mert az időjárás indokolttá tette, hogy akár még egy utolsó napot kinyithatjuk otthon a csúszdát. Háromórás az út haza, sőt, még több is, így ha legkésőbb délben ki szeretnénk nyitni, akkor nyolckor be kell szednem a botokat és bepakolni, elindulni. Természetesen minden elő volt már készítve, csak a botok figyeltek még a parton. Sokszor jutok ilyen helyzetbe, hogy már majdnem az autóban ülök és indulok haza, de a szerelékeim még a vízben, hátha majd most jön meg a „reményhal”, vagy nevezzük búcsúhalnak! Nyolc óra előtt kettő perccel elindultam a stég felé… mint böllér az éles késsel a disznóól felé. Ekkor mintegy varázsütésre, a bal szélső swinger megemelkedett, az orsó pedig nem győzte adagolni a zsinórt. Először el sem hittem, hogy ez tényleg velem történik. Még hátra is fordultam, megnéztem, látja-e ezt más is rajtam kívül, hiszen ha nem, ki fogja elhinni nekem?
Gyorsan visszazökkentem a valóságba és visszanyertem a lélekjelenlétem. Beugrottam a csónakba és elindultam a horog felé. A szomszédba nemrég érkezett horgászok kíváncsian nézték, mi dolgom lehet még bent, amikor már kicseréltük az én bójámat az övékére és már mehetnék a búsba ahelyett, hogy még mindig a vízen keringőzök?! Hamar rájöttek, fárasztok. A búcsúhalam úgy gondolta, ennyi műsor elég volt, és szákolás előtt, amikor még nem láthattam a mélységben, egészen egyszerűen kiköpte a horgomat. Kissé bánatos voltam… na, jó, nagyon az voltam! De talán jobb is így, hal volt, az biztos, megvolt (egy ideig), az biztos, egyébként is oda került volna, ahol most is van, ez is pipa. Talán az a pár jó hangulatú közös fotó jó lett volna még! Vigye kánya! Mármint azt a fotót…
De minden jó, ha jó a vége, így az itt töltött majdnem egy hétnek is jó lett a vége, nem lehetek elégedetlen. Igyekeztem pontosan horgászni és sikerült is, talán még van mit és min csiszolni, de azt már csak jövőre teszem, ha tehetem! Mert jó lenne…
Köszönjük, Gyékényes!
Jeszy
