Régen írtam már élménybeszámolót. Talán nem véletlenül… persze, nem az írást felejtettem el, hanem az élmények kerültek el, legalábbis a horgászatban szerzettek. Lehet, hogy nem csak nekem van ebbéli hiányérzetem! Akkor most összekulcsolom a berozsdásodott ujjaimat, kifordítom a tenyereimet, megroppantom az ujjperceimben elgémberedett ízületeket és a billentyűzet „húrjaiba” csapok, hogy megterítsek az élmények svédasztalán! Legalábbis egy kis kóstolót nyújtok át… A több mint egy évtizede ki nem hagyható nyárutói túránkról, az olyannyira szeretett Gyékényesről, annak kavicsbánya taváról tudhattok meg most pár idei történést.
Történetem tavaly nyáron kezdődik, mert még el sem hagytuk, máris megrendeltük az idei helyünket, a beváltat. Nem szeretjük a meglepetést és nem is nagyon okozunk olyat, kivételt képeznek talán a horgászatban érő meglepetések, de azokat nem tudjuk befolyásolni. Talán szerencsére… sokszor mondom, ha a halak kapókedvét és az időjárást befolyásolni tudnám, nagyon gazdaggá lehetnék abból, de sajnos nem működik a dolog, így egészen másból, történetesen a két kezünk munkájának terméséből kell megélnünk.
Szóval, a nyaraló már tavaly biztos volt, ha valami elemi csapás nem éri, akkor csak jobb lehet, mint annak előtte. A halakat a tóban hagytuk, reménykedtünk benne, hogy nem „költöznek” vidékre, persze nem önálló döntésük következtében, hanem rosszarcok kezei által sem. Csiklandozott a gondolat, hogy a két évvel ezelőtt itt megszerzett egyéni pontyrekordom fokozható lehetne a rákövetkező évek valamelyikében, akár mindegyikben is. Talán még azt is kibírnám sírás nélkül…
A nyár elején hírek érkeztek a kedvenc vizemről, hogy egyikükben egy sporttársunk kapitális halat ejtett rövid ideig fogságba. Ladola Vilmos ez év június 5-én Gyékényesen fogta meg az új magyar természetes vízi tükörpontyrekordert, ami akkor 34,75 kilogrammot nyomott, majd mindenki becsületének hála, a hitelesítést és fotózást követően tovább gyarapodhat azóta is! Innen is gratulálok, Vilmos, azt azért köszönöm, hogy revánsot vettél sokunk igyekezetére és átmeneti sikertelenségére! Talán hamarosan mi jövünk…
Sajnos a dolog nem kapott olyan mértékű nyilvánosságot, mint amekkorát megérdemelne, de kicsit mélyebben is belegondolva a tényekbe, talán nem is akkora katasztrófa ez! Mi, akik szeretjük ezt a vizet, akik régóta hiszünk benne, hisszük hogy vannak benne ekkora halak és talán nem is kevés, és reménykedünk, hogy benne is maradhatnak sokak örömére, mi szinte rögtön tudtunk a sikerről. A haltolvajok, akik sötét terveit meghatározza egy-egy ilyen kapitális fogás, szintén hamar értesülnek az ilyen eredményekről, ahogy a fanyalgó, irigy, hamis legendákat szövögető rosszindulatúak is hamarosan sorban állnak az információkért és tovább szövik saját szájuk ízének megfelelően. Ha már az övék nem lehet a dicsőség, hát ne legyen az másé sem, mondják magukban és elkezdik rövidesen a cselszövögetést. Lábra kaptak olyan hírek, nem is csak „kis halak” szájából, miszerint tudni vélték, ki és kinek, no meg mennyiért adta el ez a kapitális példányt. Vagy meddig és mennyit szenvedett a hal, mire visszakerült a vízbe. Persze, az egyiküket nem zavarta, hogy az eset végig dokumentálva volt, a fotókon a dátum ékesen bizonyítja, hogy percekben lehet(ett) mérni a hal parti pályafutásának idejét, valamint azt is, hogy miként úszott tovább a „tortúrát” követően… de nem baj, ez sem baj, legalább mi, „butábbak” legyünk okosabbak! Ahogy a bibliai Máté evangéliumában mondja, „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa!”. No de kerüljük a világpolitikát!
Több éves kitartásomnak és évről évre rendszeresen megírt beszámolóimnak köszönhetően többen kérnek írásban, szóban segítséget Gyékényest illetően. Tőlem… értitek? De, hogy szó ne érje a ház elejét, hát rendre segítek, amiben csak tudok, mert ettől nekem nem lesz rosszabb az életem, de esetleg a kérdezőnek több lehet a hasznos információja. Történt már - köszönhetően a segítőkészségemnek - mulatságos sztori is, amikor egy hatalmas amerikai cég tenderkiírására meghívtak és a személyes konzultáción adatokat cseréltem a cég magyarországi képviselőjével, és mikor a gépébe akarta beírni az e-mail címemet, kiderült, hogy mi évekkel ezelőtt, pontosabban évek óta már levelez(t)ünk. Mivel én nem tudtam erről, az úr megkereste az archívumban a levelezésünket. Ekkor nagy hallgatás után visszakérdezett: „Ön a Haldorádón Jeszy néven szokott írni? Rendszeresen jár Gyékényesre?” Mondom: „Előfordult már…” Mondja: „Akkor mi rendszeresen levelezünk Gyékényesről horgásztémában!” Mondom: „Csak remélni merem, hogy korrektül válaszolgattam a kérdésekre!” Mondja: „Igen, nagyon sokat segített nekem!” Huh, megnyugodtam, ez talán még előnyt is jelenthet majd az üzletben… de azt és abban azért (egyelőre) nem, talán csak annyi előrelépést jelentett, hogy ha már a levelekben tegeződtünk, hát szóban se magázódjunk!
A fentiekhez hasonlóan tettem szert egy barátra, sőt mindjárt kettőre, hiszen időközben az e-mailben kezdődő barátságból személyes is lett, horgászbarátság és a horgászfeleség is (horgász)barát lett. Ők Keresztes Peti és kedvese, Ági, akikkel tavaly ismerkedtem meg elektronikus levelezés keretében és segítettem gyékényesi terveikben. Petinek igyekeztem legjobb tudásomnak megfelelően (vagy még annál is jobban) segíteni. Rábeszéltem a nyaralóra, amiben évek óta „lakunk”, segítettem a foglalásban, alkudozásban. Betájoltam a számomra már bevált helyeket, amiket Peti meg is talált és sikeresen meg is horgászott. Igaz, csak pár napra ment, ráadásul abból a párból is néhány viharosra sikeredett, mégis sikerült több szép halat fognia. Nagyon ügyes, kitartó horgász és az eredményeit látva lassan nekem kell tőle segítséget kérnem…
Lassan eljutok a jelen írás lényegéhez, az idei családi pihenést jelentő augusztusi héthez, amit rendíthetetlenül a már jól bevált helyen és a megszokott időben, a hónap utolsó hetében töltöttünk el. Nagy előkészületek előzték meg a turnét, volt gyúrás, pakolás, telefonálás, böngészés. Feltöltöttem az apróságokat a dobozomban, kellett már pár ólom, kisebbek, nagyobbak, klippek, forgók, fűzőtűk, süllyesztőólmok. Új zsinórokkal töltettem fel az orsóimat, mert megérdemelték már! Az új Haldorádó pontyozó zsinórokra tettem a voksom és eléjük 55-ös monofilt kértem bőven, hogy a kagylós, akadós terepen se érjen kellemetlen kaland.
Füleki Csabi barátommal megkínáltuk magunkat három különböző ízű-bűzű, 60 kilónál is több bojlival. Az idei évben szerencsések voltunk, mert nem kellett a rengeteg golyóbist kézzel szaggatnunk, hála Horváth Krisztiánnak, a Titan Baits tulajdonosa segítségének, aki felajánlotta gépesített hadosztályuk és emberi erőforrásainak szakavatott közreműködését. Így a hatvanpár kilónyi golyót alig 4 órahossza alatt készre főzve vihettük haza száradni. És még bele sem tört a fogunk, vagy a körmünk…
Csak úgy szőrmentén leírom, hogy az idei golyóink egy fő téma köré felépített különféle bástyákból állt össze, nevezetesen a balatoni túrából megmaradt fermentált magok (kukorica, tigrismogyoró, búza és kender) péppé zúzott változata, mintegy alapként szolgált. Ezt osztottuk szét háromfelé, majd ehhez adagoltuk a fűszeres, a májas és az édes összetevőket. Így alakult ki a 3 különböző ízvilágú, de alapjaiban mégis hasonlító „fermentixes” bojlicsaládunk.
A golyózást pár nappal az utazás előttre időzítettem, hogy ne kelljen sokáig szárítani, ne legyen esetlegesen túl kemény a golyóm, de ne kelljen fagyasztanom se, mert akkor a szállítás közben esetleg kienged, és valami állagromlás léphet fel. Az utazást személyautóval terveztük, ezért a fermentált magkeveréket egy jól záródó vödörben - amit még jól körbe is szigeteltem, összeraktam egy kartondobozban több egyéb cuccal, hogy meglegyen a felső limit 40 kg - feladtam magamnak Gyékényesre egy futárszolgálattal. Mondjuk, úgy érzem, nem lettünk a csomagot kiszállító futár kedvencei, egyrészt mert hamarabb odaért reggel a csomaggal a zárt épülethez, mint mi, másrészt a gondos csomagolás ellenére kifolyt a fermentált lé egy része, ezzel megadva a futárautó aznapi, de talán nem túlzok azzal sem, hogy az elkövetkező heti, de akár havi kellemetlen szagát. Végül sikerült leadatnom a nyaraló tulajdonosának a csomagot, de megkértem, hogy ő ne rakja be az autójába…
Végre ott voltunk Gyékényesen, a 450 hektáros bányató partján, ahova egész évben nagyon vágytunk és készültünk már! Gyors pakolás, szerelés és eligazítás után bevágódtam a csónakba és nekiláttam helyeket keresni. Szerencsére szinte tejesen néptelen volt a part. Ennek volt előnye is, lévén, hogy nem akadoztam senkinek és nekem sem akadozott senki, de volt veszélye is, hogy mi lesz, ha a nagy szabadságban olyan helyre bójázok, ahova majd később valaki odaférkőzik? A legjobb megoldásnak azt találtam, hogy a lehető legszűkebb helyen, inkább hosszban, magam előtt messzebbi részekre tettem le jelölő bójákat s etettem körbe azokat.
Kint a bárány, bent a farkas, vagyis bent a bója, bent a csali, kint a sóvárgó pecás, meg a reményei. Szóval, vártam a jó szerencsét, ami nem jött könnyen… sőt, így visszatekintve be kell vallanom, hogy sehogy sem!
A három bójám közül a legmesszebbre lerakott úgy 330 méterre lehetett, szinte a szemközti sziget előtt, ahol megtaláltam a tavalyi púpomat. Igaz, majd egy méterrel több víz volt rajta az idei sok csapadéknak köszönhetően, de attól még púp és körülötte törés az akkor is! A jobb oldali bóját kb. 200 méterre egy ígéretes púpsorozat közelébe helyeztem el, míg a bal oldalit az alig több mint 4 méter mélyen és tőlem is csak 130 méterre lévő púpra raktam és etettem. Csalinak mindegyikre lassan oldódó bojlikat és egy-egy pop-up golyót raktam annyira kiemelve, hogy a horog éppen csak elemelkedjen, mivel elég tiszta és kemény volt az aljzat a helyeken. Elég sokat tanakodtam, hogy ilyen mélységekben melyik oldalra helyezzem a csalit? A törés, a púp felém eső rézsűjére vagy a túlsó felére? Ha a túlsó felére teszem, nyilván nem tud legördülni, mert a púp tetején megfeszül a zsinórom, de így kapás esetén a hal végigdarálja a púpon a zsinóromat. Ha az innenső felére teszem, akkor a nagy súlyú körmös ólmok elvileg megakadályozzák a legördülést a törés mélyére, de mi van, ha mégse? És még a mélységi áramlásokról nem is teszek említést, ami azért meghatározza a halak mozgásterét! Nem tudom, ez csak nekem dilemma? Rutintalan, esetleg csak bizonytalan vagyok? Én már ebben sem vagyok biztos…
Ami viszont biztosan biztos: közben odabent komoly munka folyt. A nők nem hétköznapi vacsorát rendeztek. Flekkent sütöttek, elébe pedig egy karalábélevest főztek. Legalább a mi hasunk feszüljön…
Odakint a jelzők - esetemben nem szokatlanul - csendesek maradtak, többször le kellett tesztelnem, nem merültek-e le hirtelen és jelzés nélkül bennük az elemek Ennek a kapástalanságnak is megvolt persze az előnye, ezt az időt a családomnak szentelhettem. Jókat beszélgettünk a lányunkkal, sokat kártyáztunk, amiben persze mindig én vesztettem. De erre szoktam mondani, hogy aki szerencsétlen a kártyában és a horgászatban, az szerencsés a szerelemben és a szeretetben… nekem tényleg szerencsém van ezekben!
Tehát első két nap jót pihentünk, ettünk-ittunk, aludtunk meg persze horgásztunk, legalábbis annak a kapásig terjedő részleteit alaposan begyakorolhattuk. Végül is (majdnem) ezért is jöttünk!
Mondjuk, azt nem terveztem be, hogy négy napig csak a pihenés jut osztályrészül és a horgászatból is csak az első fázist kell gyakorolnom, történetesen, amíg a halnak nem jut a tevékenységben szerep. Volt közben mindenféle időjárás: viharos, esős, ködös, napsütéses (ez utóbbiból jutott a legkevesebb). Próbálkoztam bojlival fenéken, próbálkoztam műcsalival vízközt, hol ananász ízű főzöttel, hol gumi ízű (fröccs)öntöttel. De semmi… két kósza törpén kívül, amik a legtávolabbra, 330 méterre 210 grammos súllyal lecövekelt szerelékemre akadtak fel, de képtelenek voltak ekkora távolságból azt a terhet elmozdítani, így sajnos meg kellett várniuk a gyanúmat, hogy miért van odakint, a zsinórom végén ekkora csend és a szereléket kitekerve találkozhattunk egy rövid időre. De a bojlizás már csak ilyen…
Két délután is betekertem a bojlis cuccokat, felszedtem a csónakon a horgonyt és nekivágtam a végtelennek egy szál pergető bottal és több plasztikkal, hogy megdobáljam az ígéretes, bedőlt fás öblöket, de még a rablóbanda sem érdeklődött irántam. Kezdtem feladni a reményt…
Az ötödik nap éjszakáján azonban kilendített a kényszerű egyensúlyomból egy felsüvítő, éles hang egy kis tenyérnyi műanyagból. Félálomban mentem a pár lépésre lévő botjaim felé, hogy megtudakoljam a horgon lévő élőlényt, komolyan gondolja-e ezt az alakuló kapcsolatot közöttünk? Komolyan gondolta…
Nem rekorder, nem kapitális, de ponty és az én csalimra éhezett meg, és ez volt ott, akkor a lényeg!
Boldog voltam…
Végre átverekedte magát a tőlem balra bevetett boterdőn egy komolyabb hal. Történt ugyanis, hogy az ott tartózkodásunk második napján pár nyaralóval odébb egy komplett - észak-dunántúli - cég érkezett alkalmazottastul, családostul, vendégestül az előre kibérelt ikernyaralókba és közülük legalább hatan-nyolcan heves horgászatba is kezdtek. Ezt akkor nem éltem meg tragikusan, hiszen úgy láttam, komolyabb cuccokkal, jó bojlikkal horgásznak, így nem jutott eszembe, hogy ha a halak és közém húzzák azt a 12-16 darab felcsalizott horgot és alaposan fel is etetik a helyeiket, akkor azok a halak hozzám már nem fognak sem éhgyomorral, sem jóllakva eljutni. Napokig néztem, ahogy fárasztanak és újrahúznak majd ismét ugyanezeket… de türelmes és megértő vagyok, így nem hisztériáztam. Most így jártam!
Gyanúmat meg is erősítette a pergetés közben körbejárt nagy sziget, ahol a radaron rengeteg jó halat láttam az említett boterdőn túli öblökben. Sajnos elég csekély esélye volt, hogy találkozzak velük…
Sebaj, nézzük a dolgok jó oldalát, miért ne pont most lennék optimista, nem igaz? Elcsépelt közhely, hogy legalább friss levegőn voltunk és a hangulat jó volt. De ez tényleg igaz is volt! A hétvégén még megejtettük az aktuális „gyékényesihorgászatos” fórumos találkozót a szokásos sütés-főzéssel egybekötött élménycserével. Kevesen voltuk, de annál lelkesebbek, jó volt ismét látni a tavalyi arcokat! Bár az ekkor szokásossá vált kapásom, ennek következtében „bemutató horgászatom” sajnos idén elmaradt, de ezt is túléltük, jövőre dupla kárpótlást ígértem meg! Remélem, a halak is hallották és segítenek betartani az ígéretemet…
Vasárnap sajnos lejárt a mi időnk is, és a halak lehetősége is a találkozásra. Picit csalódott voltam miattuk, de hozzászoktam már, hogy ahova járok, ott halözön nem terem, legalábbis számomra nem. Majd jövőre…
Pakolás közben már a következő túrát terveztük és a megmaradt golyókat és magokat látva, gyorsan el is döntöttem azok sorsát: hamarosan a Desedán kerülne bevetésre! De az már egy új sztori… lehet, hogy hamarosan írásba is foglalom!
A nyaralót persze ismét lefoglaltuk jövő évre, ha élünk, akkor jövünk! Mert szeretjük ezt a helyet… és mert horgászva nyaralni, közben a családdal pihenni jó!
S az írás végén még egy gondolat a családról, a szeretetről, ami - bár személyes ügyünk, mégis - jelentős értékkel bír az életünkben, ezért megosztom veletek: olvashattátok, megszokhattátok már tőlem, hogy számomra a család és a családtagok iránt érzett szeretet mindennél fontosabb, még a horgászat szeretetétnél is erősebb, értelemszerűen. Az idén augusztusban a házasságunk egy ünnepélyes dátumát éltük meg, nevezetesen annak 25. évfordulóját. Igen, kedves horgásztársaim, már 25 éve taposom a papucsom, de bátran vállalom és újabb negyedszázadra merem vállalni, akár jóban, akár rosszban, de azért inkább az előbbiben! Nagyon sok mindent köszönhetek Nejemnek, többek között lányunkat s a nagy türelmet, ami sokszor kell hozzám…
A mostani cikk képei között többeknek feltűnik biztosan a „rendezetlen” külsőm. Nos, ne gondoljatok rosszra, nem lettem ápolatlanná, igénytelenné, csak egy önkéntes vállalásom volt, hogy felveszem a 25 évvel ezelőtti (esküvői) külsőmet a szeptember második hétvégéjén megrendezett kerti parti és annak vendégei kedvéért. Nyilván a testsúlyommal nem jártam sikerrel, hiszen a 25 évvel ezelőtti 75 kilót felülmúltam 45 kilóval… de itt már nem a méret a lényeg! Így csak a bajuszom s a hajam növesztettem a buliig, amikor a boldogító igen kimondása után otthagytam csapot-papot és visszakértem régi, megszokott külsőmet.
Köszönöm életem párjának, hogy megszépíti és megkönnyíti az életemet, partner a hobbimban, sőt sokszor felül is múl abban, és végezetül kitartást kívánok neki a jövőnkre nézve is!
S, ha már a köszöngetéseknél járok, nektek is köszönöm a türelmet s megértést, hogy eltér(het)tem az eredeti témától…
Írta: Jeszy
Fotók: Jeszy, Keresztes Péter
