Ez a hatalmas tó nekem mindig egyenlő a kihívással, az egyszerűnek tűnő, mégis kiismerhetetlen misztikummal, az ijesztő mélységekkel és a varázslatos szépséggel! Nem véletlenül látogatom meg minden évben. Az idén volt kilencedik alkalmam arra, hogy megdöntsem az egyéni, a gyékényesi, valamint az országos, netán a világrekordot pontyban, amurban és úgy általában mindenben. Nos, ez csak félig, de talán még addig sem sikerült. Maradjunk annyiban előzetesen, hogy megfogtam életem legnagyobb gyékényesi pontyát! Egy - főként - kánikulai, majd a legvégén viharos hét eseményeiről, receptjeiről olvashattok itt alább.
Előre szólok! Aki nem kedveli az olyan cikkeket, amiből nem potyognak ki mázsaszám a kapitálisnál is nagyobb halak, az ebben az irományban csalódni fog, ha tovább olvassa! Nincs benne, sem sok, sem nagy hal, csak amennyit sikerült egy nyaralós, kánikulai héten egy több mint 400 hektáros, átlagosan 8-10 méteres mélységű vízből kivarázsolnom. Valljuk be, nem is annyira intenzíven pecáztam, tehát ha nem koncentráltam volna annyira a családiasságra, valamint a halaknál a kánikula okozta sokkot is sikerült volna valami fondorlattal csökkentenem, akkor ez a mennyiség (sokkal) több is lehetett volna! De nekünk ez volt a nyarat lezáró pihenésünk is, ami után mindenki beleveti majd magát a munkájába, lányom ismét az egyetem kapuját nyitogatja egy újabb évig, tehát ez volt az utolsó nyári esélyünk egy közös pihenésre. Így aztán nem is törődtünk mással, csak egymással…
A kavicsbánya tó itt, Gyékényesen, az országhatár közvetlen közelében, Somogy és Zala megye határán egy olyan fogalom, ami beívódott már szinte minden (horgász)ember tudatába. Ebből a tóból merítették a hivatalos magyar pontyrekordot, innen igyekeznek sokan hatalmas amurokat, pontyokat és harcsákat beszákolni. Nagyon sokan járnak ide pihenni a kiépített üdülőfaluba, jönnek ide búvárkodni a hatalmas mélységek miatt, jönnek az évente itt megrendezendő Iron Man versenyre, és sokan jönnek nomád körülmények közötti horgászatra is. Sajnos vannak, akik rossz szándékkal jönnek, őket igyekeznek - a tó jó hírének megőrzése érdekében is - az itteni vezetők, őrök, jó érzésű horgászok nyakon csípni és jobb útra téríteni.
Mi az elmúlt két évben a nomád körülményeket preferáltuk, idén nyaralót béreltünk. És milyen jól tettük! Egyrészt egy rendkívül nívós épületet sikerült elfogadható áron kivennünk, másrészt a hírek szerint „nomádiában” sem jöttek a halak, ráadásul ott nem volt hűvös szoba, hűtő, áram és így tovább, szóval oda vinni kellett volna még legalább dupla ennyi cuccot, hogy megközelítőleg feleekkora komfortot élvezhessünk. Ráadásul „nomádiába” lányom el sem jönne semmi pénzért sem…
Hétfőn hajnalban indultunk egyrészt a gyérebb forgalom miatt, másrészt, hogy minél hamarabb átadhassuk magunkat a hátradőlős semmittevés áldozatos tevékenységének!
Javaslat: Tudom, nem én fogom feltalálni a spanyolviaszt, de a gyakorlatlanabbaknak mint rutinos „vidékre járó” javaslom, hogy - főleg szezonban - ha el szeretnétek kerülni a zsúfolt utakat, a tolongást, a forró aszfalton ácsorgást, akkor korán induljatok útnak és előre kutakodjatok a várható útlezárásokról, terelésekről, ne a helyszínen kelljen ezzel szembesülni! Talán a hajnali közlekedésnek egy picivel nagyobb a baleseti kockázata, ha bekalkuláljuk az egész éjszaka kormány mögött ülő vendégmunkásokat, kamionosokat, akik sajnos néha hajlamosak elaludni, de ezt kiküszöbölhetjük azzal, hogy a lehetőségeinkhez mérten a lehető leghosszabb szakaszt tesszük meg autópályán. Talán költségekben kicsit több a kis kerülő a pályák felé, de egyrészt gyorsabb a haladás, másrészt kisebb a veszély! Azt hiszem, nem azonos a településekről külterületekre tartó mezőgazdasági gépektől zavarva, minden faluban legalább 50 km/h-ra lelassítani kényszerülő, de azokon kívül is „csak” 90-nel vánszorgás és a kényelmesen hátradőlős, 130-cal haladó, kevés zavaró hatással terhelt utazás!
Problémamentesen megérkeztünk, talán még időben is, és mint a hangyák, céltudatosan és szorgosan rámoltuk be a vackainkat, kinek milyen szerep jutott és jut majd az elkövetkező héten. Nekem természetesen csak a horgászatra kellett koncentrálnom, így hamarjában az újdonsült Minn Kota Endura C2-es csónakmotoromat a hozzá vásárolt munkaakkumulátorral - meg persze a radaromat - szereltem a csónakba. Előkészítettem a bójáimat, bekapcsoltam a világítást rajtuk és nekivágtam a végtelen víztömegnek.
Nem ért meglepetés a hatalmas mélységeket látva, volt már módom megtapasztalni az itteni pokoli mély vizeket. Találtam is egy nagy púpot, mely a környező 8-10 méteres közegből a maga 4,2-6,2 méteres „magasságával” jó célpontnak látszott. Igaz, tartott vagy másfél órát, míg pontosan lebójáztam… abban a rekkenő napsütésben sikerült is ráerősítenem a barnaságomra, igaz, hasi részen fakóbb maradtam, így kicsit „agrárszolis” kinézetű lettem.
Helykeresésem közepette ismét találkozhattam a már majdnem elfeledett helyi büszkeségek egyikével, aki a partról próbált „segíteni”, bár erre senki sem kérte. Történt ugyanis, hogy az általunk bérelt nyaraló tulajdonosával megegyeztem, hogy az ő bójáit kiszedem, pontosabban kicserélem az én dőlőimre, majd a távozásom előtt visszateszem az övéit. Természetesen letisztáztuk, melyik bójákról van szó, véletlenül sem szerettem volna másét piszkálni. Nos, emberünk a parton mérgelődött, hogy a szomszéd bójáit miért bántom? Kiabált, hogy ne bántsd, ez itt nem divat… majd látva, hogy nem nagyon hatott meg, csónakba ült és betekert hozzám. Bent is előadta, hogy ez itt nem divat! Mondom, nem is divatozni jöttem ismét több mint 330 km-t. Aztán jött azzal, hogy miért piszkálom azt a bóját, 20 éve van ott, szerinte jó helyen. Erre mondom, nem is árultak ilyen PET palackban ásványvizet 20 éve, sőt talán még 5 éve sem! Végül bepróbálkozott azzal, hogy az ő bójáját is odébb raktam, mondom, hozzá sem nyúltam, nyugodjon meg! De ő nem nyugodott bele, szitkozódva rakosgatta odébb… na, erre már próbáltam határozottan ránézni, amiből kiolvasta, hogy a csónakban, vízen nem vagyok jó közelharcban, de a parton még rejthet pár virtuális pofont a képzeletbeli pofonládám, aminek a kulcsát már az ujjaimon pergetem! Nem is folytatta a diskurzust, visszatette a bójáját az általa tökéletes(ebb)nek vélt helyre és kioldalgott a partra. Mellékesen megjegyzem, hogy a héten még háromszor ment be és cserélte ki a bójáit és változtatta meg a helyeiket annak ellenére, hogy egyszer sem horgászott rajtuk! Megállapításom szerint egy bójafetisisztával kerültem rövid kapcsolatba…
Jó tanács: jómagam a békés megoldások híve és hirdetője vagyok, most is azt mondom, hogy nem érdemes tettlegességig hagyni fajulni a vitákat, de sajnos vannak, akik „kérik”… és néha meg is kell adni nekik! Legalábbis verbálisan… de azért mindenkit higgadtságra intek, nem érdemes tönkretenni a hangulatunkat egy-egy okostojással! Előbb-utóbb úgyis megnyugszanak, ha látják, hogy eltökélt és magabiztos vagy! Persze, ehhez kell, hogy az is legyél!
A kis affér nem vette el a jó hangulatomat, így nekiálltam a koncepcióm kiépítéséhez. Mivel két hetijegyet vettem, nőmnek és magamnak, négy bottal terveztem a horgászatot, melyekből kettővel bojlival, kettővel pedig magokkal szerettem volna a halakat kiterelni. A házban lévő fagyasztó okán a magokat fagyasztva használtam, a fagyasztás előtt a felcsalizott horgot belerejtve a kisvödörnyi, saját levével felöntött és úgy csonttá fagyasztott magmixbe. Ez épült be „fagyizás” néven a horgásztudatomba. Jó, elismerem, nőm inspirált annak idején erre, mielőtt még… szóval, értitek?
Recept: a magmixem a következő összetevőkből állt: 1/2 rész, 3 napig áztatott, majd lassú tűzön főzött egészszemű kukorica, 1/4 rész 3 napig áztatott, lassú tűzön főzött tigrismogyoró, 1/4 rész 2 napig áztatott, majd megfőzött szárított borsó. Ehhez a mixhez még tettem egy kevés aprómagot, amit egy napig áztattam, majd megfőztem. Ezenfelül vittem egy 10 literes vödörnyit a réges-régi savanyított, erjesztett magmixemből is. Ezeket kevergettem ott a helyszínen össze, inkább találomra, mint méregetve. A levekre kínosan vigyáztam, mert az a fagyi fontos kötőeleme! Meg amíg a lé ellepi a magokat, addig nem penészedik, nem romlik. Mondjuk, a nagy kánikulai melegben néha kellett kevergetni és eleve hűvös, árnyékos helyen kellett tárolni…
Bojlinak vittem gyáriakat és készítettem sajátot is. Elsősorban az SBS M1-ét szerettem volna az egyik boton használni, ehhez bevásároltam a Long Life minőségű 18-asból, a Pop Up 8-12-esből és egy dobozzal a Fluro Pop Up kagylós-tintahalasból. Ezeket variáltam, és mint kiderült, meg is tetszett a halaknak… de erről majd hamarosan bővebben!
Másik botra a saját készítésű halas-májas, illetve a halas-banános bojlijaimat szerettem volna a horog elé felfűzögetve a halak szájába bejuttatni! Érdekességképpen leírom, hogy ezekkel a saját készítésű bojlijaimmal egészen addig voltak sikereik más pecásoknak, akiknek adtam belőle, amíg én nem kezdtem velük horgászni! Adtam Nenónak egy dobozkával, ő a keszthelyi kukaságból több szép pontyot vett ki (főként a halas-májassal), egyik meghaladta a 7 kilót is. Willy is kipróbálta és a cimborájával több szép halat vettek ki kis időre a Balatonból, volt 5 kiló feletti is köztük, nekik elsősorban a halas-banános működött. Kefete is fogott vele nagy pontyot, vecsési Zsolt barátom pedig egy 6 felettit, valamint egy 9,30-ast fogott a banánossal. Nekem viszont csak apró fehérhalakat sikerült vele fognom… no comment!
Készítettem még vagy 4 kilónyi bojlit savanyított magokból Sanyamester receptjét kicsit átdolgozva, ami nagyon alkalmas volt etetési célokra! (Receptjeiket engedelmetekkel majd később írom le, hamarosan megyek Adácsra bojlizni, ha ott (is) működnek, akkor az ottani eseményekről készülő Recept(t)úrában részletes receptet írok!)
Tehát az első napnál járunk, délután van, rekkenő hőség, a fagyik még nem fagytak le, így hát elsőre két magos csalit és két bojlist készítettem, és kicsit bátrabban etettem pelletekkel, magokkal, bojlikkal vegyesen. Persze az első behúzás némasággal zárult, az esti behúzásra három boton magokat vittem be, egy boton kipróbáltam az SBS Fluro és az M1 Pop Up bojlik legkisebb változatait, egy-egy szemet egy 8-as Fox ArmaPoint SSBP D-rigen. Este 11-kor húztam be, majd lefeküdtem pihenni és hagytam a halakat elmélkedni az ízek és formák, na meg a színek orgiáján! Negyed egykor felsírt a rádióm, első pillanatban el sem akartam hinni, hogy ez velem történik… első nap, második húzásra? Na, ne már! Pedig de! Szerencsére csak pár méterre voltam a cuccaimtól, így hamar lereagáltam a kapást, ami érezhetően komoly halra utalt. Átadtam nőmnek a botot, hogy próbálja meg megtartani a halat, amíg a csónakba applikálom a merítő szákot, a paplant, és persze, az akkumulátort. Nem telt bele kb. 2 percbe, már nekilendültem a sötét végtelennek, kezemben a bot, amelyen egy méltó ellenfél védekezik, én meg a csónak tatja felé fordulva vontattattam magam vele! Sajnos a tőlem jobbra elhelyezkedő horgászoknak némi kellemetlenséget okozhatott, amikor a halam beleúszott a behúzott szerelékeikbe, erről a vízen meggyőződhettem, amint sorra sikítottak fel a jelzők. Viszont nagyon korrektek voltak (mint kiderült, osztrákok voltak), inkább segítettek, mint hőbörögtek volna! Körülbelül negyedóráig tartott a vontatás, nagyjából 130-150 métert húzott a hal csónakostól, kis testem súlyával együtt. Sajnos nem sikerült jó irányokba terelgetnem, így el tudott bújni valami törés mögé, ahol leakasztotta a fenékre a zsinóromat. Néha biccentett, akkor megkapaszkodtam, nehogy a vízbe rántson, aztán ismét „csendben” maradt. Ez ismét tartott vagy tíz percig, kicsit türelmetlenné is váltam (hiányzik sajnos az ilyen estekből szerezhető rutinom), ezért elkezdtem feszegetni. Nem akartam vele túl durva sem lenni, de a szerelékemet ismertem, ezért annak határait próbáltam a feszegetni… Sajnos, túlságosan is feszegettem, mert egyszer csak elpattant a 0,16”-os Yo-Zuri fluorocarbon előke, így a kapitális halam szabadságot kapott. Sajnáltam, de élménynek első osztályú volt!
Természetesen kiérve a partra, voltak már érdeklődők - mi volt, hogy volt, mire jött, hogy nem jött ki satöbbi. Úsztam a dicsfényben és a fejlámpák fényében is. Volt, aki az „em egyes” bojlit meggyesnek értette, és volt, aki megbánva, hogy ilyet nem hozott, kérte, pár szemmel járuljak hozzá a sikereihez…
Érdekességképpen megjegyzem, hogy a szomszédjaim - akik nem feltétlen ismerték az SBS M1 bojlicsaládot - értették meggyesnek, viszont miután elmagyaráztam nekik, hogy ez egy frankfurti kolbászos, fűszeres ízű csali, kreatívan kombináltak és sikert is értek el a kombinációjukkal! De még milyet?!
Kiagyalták, hogy van náluk valami noname bojli és kolbászos ízű Haldorádó Magyar Betyár etetőanyag. Az etetőanyagból bekevertek egy kis adagot és abba beletették a bojlikat (mintegy bedipelve, bepanírozva ezzel), majd az egészet (gilisztás dobozban) betették a fagyóba. Este fel is csalizták vele az egyik horgukat és bevetették a nagy hal reményében. Szerda hajnalban az ő (némának egyáltalán nem nevezhető) jelzőjük üvöltésére ébredtem, hamarabb, mint ők. Láttam, hogy jó hal lesz, amikor bevágott a bot gazdája, ezért csónakkal siettem a segítségére, hogy biztosan meglegyen a zsákmány, nehogy a part menti törésben lemaradjon!
Meg is lett… egy gyönyörű süllő, 5,45 kg-os. Magyar Betyár etetőanyagban dipelt bojlira… érdekes, nem? Vannak ilyenek is…
Szerdán - nem váratlanul - vendégeket kaptunk, nagy örömünkre a horvátországi nyaralásukból hazafelé tartó Kefete család tagajai egy nap erejéig megszakították útjukat Gyékényesen, nálunk. Ennek örömére már előtte bepácoltam egy vödörnyi csirkehúst és tarját, felkészültem a grillezésre, nehogy éhezzenek vendégeink… na, meg mi sem! Amíg én a sütéssel (pontosabban félóráig a tűzgyújtással) vesződtem, kedvesem egy fantasztikus (hamis)majonézes krumplisalátát kreált, Ennek receptjét már - tudtommal - a kákafoki túra beszámolójában leírtam, ezért nem ismétlem magam. A húsokat bazsalikomos, szitált Vegetás, sós-fokhagymás pácban tettem el, közéjük kevés mustárt csöppentettem.
Kajálás után Kefetével behúztunk. Két botomat rendelkezésére bocsátottam, kezdjen vele valamit. Rendkívül tudományosan megmagyarázta, mivel fog halat fogni, amire természetesen bőszen és megértően bólogattam, felismerve magamat a kezdeti gyékényesi ittléteimkor. Akkor még nekem is voltak illúzióim, hogy csak rám várnak a kapitális amurok és pontyok… aztán felébredtem, hogy egy ekkora területű vízen ennyi horgász között azért nehéz érvényesülni. Mellékesen megjegyzem, Kefetével nem biztonságos egy csónakban evezni, de még motorral sem sokkal megnyugtatóbb, valahogy vonzza a bajt, vagy a baj vonzza őt, nem is tudom?
Summa-summarum, nem húzom az időtöket - röviden, tömören annyit a horgászatunkról, hogy volt alkalmunk nagyon sok Hajni-féle kártyajáték partit lejátszani anélkül, hogy a botjainkkal kellett volna bármit is csinálnunk! Sőt, még a következő húzásokkor sem volt nagyobb mozgás, így maradt a kaja és a kártya mint kellemes időtöltés, ami persze rendkívül szórakoztató volt úgy hatosban, Kefetéék lányával, Klárival és a mi lányunkkal, Andival.
Csütörtökön Kefetééknek menniük kellett Klári vizsgája okán, ami - mint mostanra kiderült - hibátlanra sikeredett, ezúton is gratulálok neki és büszkék vagyunk rá, sejtésünk szerint az anyjára ütött tehetsége terén!
Mi délutánra ismét egy strandolást iktattunk be a 37 fokos forróságban itt, a közeli szabad strandon. Tudni kell, hogy a strand fogalom itt egészen mást jelent, mint egy normál természetes vízen. Itt annyival szolidabb, mint a többi partszakaszon, hogy nem rögtön 3 méteres mélységgel nyit a víz, hanem itt egy méteren, kb. egy métert mélyül csak! Találtunk egy olyan részt, ahol a parttól kb. 5-6 méterre is csak közel 2 méter mély, csodaszép, tiszta víz volt. Itt gyakorolhattuk úszás (nem)tudásunkat és próbálhattuk leküzdeni a mélységtől való félelmünket. Bevallom, amilyen rossz úszó vagyok (horgász szakkifejezéssel élve egy önsúlyos úszó), annyira félek is a mélységektől (érdekes, csak a vízben, a levegőben például mindenféle repülőeszközön biztonságban érzem magam, lehet, hogy madár voltam előző életemben… talán erre utalhat, hogy nem szeretem a macskákat…), és ettől a fóbiámtól ez a három gyékényesi strandolási alkalom sem tántorított el!
Estefelé, mielőtt behúztam volna a friss fagyikat, bojlikat, a fullra töltött akksit felkapcsolva az újdonsült csónakmotoromra, tettünk egy „csónakkirándulást” a tavon. A tó egészen új, eddig rengeteg szépséget rejtő arca tárult elénk. Hatalmas, 400 hektárt is meghaladó nagyságával és helyenként 15 méteres mélységével a tó nem az „elenyésző”, nem a „szóra sem érdemes” kategóriába tartozik! Meggyőződésem, hogy ebben a hatalmas víztömegben rengeteg nagyméretű hal rejtőzik. Ahogy a tó hátulsó részén, a friss kotrás közelében voltunk, a radarom megzavarodott a rengeteg nagytestű hal jelzésétől. Nagy valószínűséggel egyrészt itt a horgászoktól védve vannak, másrészt a friss kotrás okozta táplálékbőség hajtja ide őket, harmadrészt, és ez is nagyon valószínűnek tűnik, az itteni nagyobb mélységek hidegebb vizében jobban el tudnak rejtőzni az elmúlt napok kánikulai időjárásában alaposan felmelegedett tóban.
Jó kis kirándulás volt, a motorom végig full gázon, ötös fokozaton működött, és a 75 Ah-s munkaakksim is jelesre vizsgázott a három személlyel (a hölgyek miatt nem firtatom, hány kilóig) leterhelt csónak hajtásában.
Pénteken délután egy kis társasággal megünnepeltük, hogy találkoztunk ismét és megtarthattuk - immár ötödször - a „gyékényesihorgászatponthu” fórumtalálkozót. Erre az alkalomra főztem egy jó kis kakaspörköltet, amit tanyasi kakasból készítettem bográcsban, fatűzön. Volt lakoma…
A kakaspörkölt receptje: kell hozzá személyenként kb. 4 darab, súlyra kb. 30-40 dkg hús, amiben lehet csontos is, mint például lábak, szárnyak, hát vagy püspökfalat, de a combokat, mellet is - értelemszerűen - több darabra, lehetőleg minden húst egyforma méretűre vágok. A hús súlyának 10-15%-át kitevő vöröshagymát, pár gerezd fokhagymát, egy üveg teszkós lecsót, esetleg még egy kis paradicsomsűrítményt, sót, borsot, rostált Vegetát használok fel. A bográcsban a lábakkal, szárnyakkal, csontosakkal kezdem a rétegezést, majd az első szint húsra szórom a darabolt hagymát, a lecsót, a fűszereket, majd ismét hús és ismét az egyéb hozzávalók maradéka következik. Ennek az ételnek az a titka, hogy nem szabad kevergetni, csak pörgetni a bográcsban, hogy az alulról jövő, forrás következtében felszabaduló buborékok mozgassák át és főzzék össze a húsokat a hagymával és a fűszerekkel! Fatűzön (főleg akácon) kell főzni, nem baj, ha a füst és a hamu néha belecsap a pörköltbe, egyedi ízt ad neki!
Szokássá vált már, hogy ezeken a találkozókon, a vége felé kapással és hallal büszkélkedhetek, most is vártuk, de sajnos elmaradt, így fáradtan, de hal nélkül kellett elbúcsúznunk a többiektől. Érdekességképpen mesélem csak el, hogy tavaly és tavalyelőtt egy-egy amurt sikerült a találkozón kiszednem, 3 éve pedig egy pontyot. Most meg csak cserél(het)tem csalikat…
A szombati nap hajnala hozta meg azt a várva várt eseményt, amiért valójában mentem, a nagy halat. Éjszakára nagyon precízen húztam be, bal szélre két szem 18-as, összevágott M1-est, mellé két szem 14-es saját halas-májast, míg a jobb belső és a szélsőre, ahol a mélyebb víz volt, két fagyis megoldást süllyesztettem el.
Azt azért mindenekelőtt elmondanám, hogy egészen odáig 2, azaz kettő darab halat sikerült fognom azon a héten. Ráadásul az a kettő is keszeg volt… bojlira! Nem kedvelem a keszegeket…
Szóval itt volt már éppen az ideje, hogy valami eredményt is produkáljak, hiszen terveztem ezt az élménybeszámolót is, amibe azért illenék valami komolyabb halat is bemutatnom mint saját fogást!
Tehát ott tartunk, hogy éktelenül, féktelenül viszi valami vízi lény a horgomat, reméltem, hogy a szájában! Rohanás, szerény megfékezés, tartás, csónak-előkészítés és jöhetett a fárasztás. Nem törődve a víz veszélyeivel egy szál rövidnadrágban, pólóban, mezítláb szálltam a csónakba és vettem át Andimtól a botot, amivel azonnal el is indult a csónak befelé. Vagy 150 métert haladtam a hallal befelé, már a bójáimon is túl voltunk, amikor éreztem, hogy kezd fáradni. Óvatosnak kellett lennem, mert ezen az orsómon (Nevis Legend) csak 28-as Fox Barbuster zsinór volt, ráadásul dobóelőtét nélkül, ami így azért nem hajókötél, tehát finoman kellett vele bánnom!
Vagy félórámba és jó pár kanyarba, méterbe tellett, mire a fejlámpám fényében feltűnt vízközt az ezüstös test. Feldobódtam a látványtól… „Jó hal lesz!”, konstatáltam. Igyekeztem vízközt tartani és vártam, hogy a felszínre jöjjön „levegőt venni”. Kisvártatva ez is megtörtént, és újabb két perc múlva, a következő pipálásnál sikerült is megszákolnom! Bevallom, ekkor egy káromkodás csúszott ki elég hangosan és érthetően a számon, de szerencsére csak nőm hallotta…
Kicsónakáztunk a partra, ahol a szokásos tortúrán kellett szerencsétlennek átesnie azok után, hogy becsaptam egy ízletes finomsággal, megszúrtam a horoggal, majd még villogtattuk is a vakut a szemébe!
Mérés és fotózás után ment vissza regenerálódni a tóba, remélem, még találkozunk!
Súlya 7,08 kg volt… ennél még nem fogtam itt nagyobb pontyot!
Természetesen mit csinál ilyenkor a mezei horgász?! Hát persze… amint kiderül, hogy mi volt a szerencsés csali, azonnal minden botra ugyanaz a csali kerül fel! Én is mind a négy horgom elé azonnal felszereltem két-két szem M1-es bojlit. Persze, hogy délig néztem a csendet…
Nem lehet nekem kétszer egymás után szerencsém! Főleg nem négyszeresen…
Ebéd után ismét strandolni mentünk, főleg azért, mert estére lehűlést, frontot, sőt még viharokat is jeleztek. Este nyolcra jósolták a viharos szél és a velejárók odaérkezését, ami majdnem percre pontosan meg is történt. Jóval előtte már elkezdtem pakolászni, egyrészt, hogy ne legyen semmi elöl, másrészt, mert másnap amúgy is utazunk haza, legyen végre rend a cuccaimban. A jelzőimet a legalacsonyabb érzékenységre állítottam, mert a délután már erősödő szél hasat csinált a zsinórokban és a jelzők ettől rendre megcsippantak. Aztán, ahogy tovább erősödött a szél, a swingerek spannoló rugóját is átállítottam kettesre, és a súlyokat is feljebb húztam. Ezzel elértem, hogy a zsinórok feszesek voltak, és nem csipogtak a jelzők sem olyan szorgosan! (Valahogy ki nem állhatom a felesleges csipogást, a jelzőimet legtöbbször teljesen csendesre állítom és a rádiómat is csak halkra tekerem!)
Nem is lett volna semmi baj, ha ez a feszesség nem hintáztatja be az egész rod-podomat. Főleg akkor nem lett volna semmi baj, ha ezt a behintáztatást észrevettem volna, de nem vettem észre…
Andi kijött az erkélyre és kérdezi, hogy beszedtem tán a botokat? Mondom, „hogy szedtem volna be, amikor itt a hidegfront, most kezdenek jönni majd a nagy halak?!”. „Akkor baj van”, mondta, „mert ha hátrafordulsz, meg fogsz rémülni!”…
Mivel háttal voltam a stégnek, úgy pakoltam, egészen eddig oda sem figyeltem, mi történt… Hát igen, a stég üres volt…
Rohantam oda, de már csak a tóban láttam világítani a jelzőim éjszakai fényét és a botjaim végzáró fémkupakjait! A csónak is eloldozódott és már nem tudom, hányadik stéghez verődött oda… a csónakmotor rajta, csak egy csavaron fityegett, a radart is csak a lehelet tartotta! Atyavilág, mi van itt? Reméltem, hogy csak álmodom… de nem!
Dacolva víziszonyommal, ahogy voltam, bevetettem magam a vízbe. Először a botjaimat sikerült a háromméteres vízből kivarázsolni, ne kérdezzétek, hogy sikerült, de - csak arra emlékszem, hogy - összemarkoltam a három botot, húztam őket kifelé és szerencsére jött vele a rod-pod is. Feladtam a stégre, ahol már a csajaim várták azokat, majd kimásztam és rohantam a csónak után! Azzal is szerencsém volt, mert egy távolabbi stégről kinyúlva el tudtam kapni a csónak madzagját, onnan kivontattam a partig, ahol aztán elején-hátulján, egyenként vagy 20 csomóval kötöttem ki az ottani stéghez, majd kidobáltam a benne levő cuccokat, levettem a motort, a radart, mindent.
És még az életem is megmaradt…
Tanulság: az esetből alaposan tanultam, soha többé nem spannolom meg annyira a zsinórokat, hagyok nekik belógást, mert a rod-podom - bár nagyon stabil, lám mégis - képes beborulni a vízbe, ha kellően belendül a viharos szélben! A csónakot sem szabad csak úgy - a kánikula és a rekkenő hőség, a rezzenéstelen levegő miatt - hanyagul kikötni, igenis mindig érdemes fél perccel több időt rászánni! Ráadásul minden felszerelését a lehető legstabilabban kell rögzíteni, hogy ne tudjon a motor és a radar sem kilazulni! Megtanultam, az ördög sohasem alszik…
A hatalmas (szél)viharban közben megjelentek a villámok is, ezért csak óvatosan, a föld és a víz fölé lógatott spiccel mertem kitekerni a cuccokat, nehogy a végén még áramot is kelljen vezetnem…
Pontosítok, csak tekertem volna, ha az orsóim nem lettem volna csurig finom sóderrel! Tehát először letekertem a fékcsillagot, levettem a dobot, egy vödör vízben kimostam, majd visszaszereltem és kezdődhetett a kitekerés! Mellesleg most szervizben vannak a Long Castok, és ha a hírek igazak, komplett csapágycserékkel megúsztam a dolgot! Reménykedem, hogy életben maradnak és még sokáig kiszolgálnak, mert nagyon megszerettem ezeket a műszereket!
A vihar csak nagyon lassan akart elülni, egész éjszaka óránként kértem ébresztőt a telefonomtól, de egészen reggel 5-ig értelmetlen lett volna vízre szállni. Hajnal 5-kor még tettünk egy kísérletet a behúzással nagy - vagy akármekkora - hal fogására, de mint kiderült, kár volt, nem történt már semmi szóra érdemes esemény! Vasárnap délelőtt az összepakolás hálátlan feladata jutott osztályrészül, majd a hazatérés és az álmok újraszületése, hogy jövőre jövünk majd és ismét tele leszünk vágyakkal és bizakodással!
Köszönjük neked, Gyékényes, az élményeket!
Írás, fotók: Jeszy
Photoshop: Jeszy Andi
