A tettes mindig visszatér a tetthelyre, szokás mondani… és bár nem sikerült még Csépán semmi komoly tettet elkövetnem - annak ellenére, hogy már többször is voltam ott, több ottani holtágon is -, valami megmagyarázhatatlan erő mégis visszahúz ezekhez a vizekhez. Talán a szíves vendéglátás, talán a páratlan környezet, talán valami megmagyarázhatatlan mentális kényszer, nem tudom, de megyünk, és jól érezzük magunkat ott. Igyekszem átadni ezt a kellemes érzést most nektek is. A mostani részben ismét egy izgalmas, érdekes túráról adok hírt, ígérem, lesznek benne receptek ismét bőven!
Mikor e sorokat írom, még egyetlen Recept(t)úra írásom sem jelent meg (azt sem tudom, lesz-e egyáltalán olvasója), mi mégis serényen járjuk az országot, túrázunk, írom róluk az élménybeszámolókat, hátha valakinek megfogja majd egyszer a fantáziáját! Ha már bóklászunk… és mivel társas lények vagyunk, egyedül nem szívesen megyünk sehova sem! Bár vendéglátóink az Indul a bakterházból ismert csépai lókupec (tudjátok, a „szereti a tik a meggyet…” Patás Sanyi, aki maga a megtestesült ördög és a párja, Csámpás Rozi) földijei, pótolhatatlan társaság, de Sanyi betegsége és Rozika elfoglaltsága megakadályozza őket abban, hogy minden időt kint töltsenek velünk, na meg sok horgászbaráthoz kötődő barátság is arra sarkallt, hogy társaságot szerezzünk erre a hétvégére is. Kézenfekvő volt a Kefete család meginvitálása, egyrészt miután Cibakházán ő tanítgatott a vízben állós pergetés fortélyaira (nem is eredménytelenül), most a bojlizásban szerettem volna viszonozni (már amit az én tudásomból át lehet ugye adni) ugyanezt! Másrészt az utóbbi időben felcsapott pergetős-bojlis horgásszá, sőt egy bojlis versenyen a 6. helyet sikerült elérniük KBalooval csapatban, kíváncsi voltam az ő tudására is! Ráadásul felesége, Hajni államvizsgára készült, ami társasházban, a hétköznapi élet minden zavaró velejárója mellett nehezebb, mint az árnyékos vízparton félrevonulva, néha bekapcsolódva a társaság témáiba, programjaiba! Meg, persze, nem utolsó szempont, hogy rendkívül szimpatikusnak találjuk őket, de nem szeretném, hogy elbízzák magukat, így ezt a témát le is zártam!
Június másodikát írtunk, amikor elindultunk Csépára, keletre a déli nagy hőségben. Az időjárás-előrejelzéseket nézve nem kellett meleg ruhákkal terhelnünk az autónkat, maximum szárazcsere miatt az esetleges esők utánra. Mi ugyanis Csépán még úgy nem voltunk, hogy ne esett volna az eső…
Jó szolgálatot tett viszont legújabb szerzeményünk, egy 41 literes hűtőbox - ami hálózatról, szivargyújtóról és PB gázról egyaránt működik -, de még mennyire jót! Bátran vihettünk nyers húsokat, zöldségeket, és az italainkat sem kellett langymelegen innunk! Nyári időben, többnapos turnékon elengedhetetlen a hűtés, azt pedig sok helyen nem lehet másképp megoldani, csak egy ilyen berendezéssel! Szóval, kellett nagyon!
Eddig mindig Kecskemét felé, a forgalmas 44-es úton mentünk Csépára, de most, hogy kissé vadregényesebbé tegyük, és feltételezésem szerint rövidítsünk is a távolságon, Csongrád felé vettük az irányt, ott keltünk át a Tiszán a kinézetre nem túl bizalomgerjesztő pontonhídon. De ami jó másnak, az miért ne lenne jó nekünk, hétköznapi horgászoknak?! Az amarra 94 kilométeres távolság erre majd 11 kilométerrel lett rövidebb, így megérte erre jönnünk, az útközben látott csodákról nem is beszélve!
A híd után rákanyarodtunk a töltésre, a közeli gátőrházban megvettem ide is a gáthajtásit, nehogy ebből legyen valami kellemetlenségünk! Én már csak ilyen elővigyázatos lettem az utóbbi időben… de azt hiszem és vallom is, hogy ha egy 5.000 forintos papír megmenthet akár 30-40.000 forintos bírságtól, akkor nem kérdéses a dolog! A töltésen csak ámultunk a gyönyörű táj láttán, ez mesébe illő! A békésen legelésző birkáktól engedélyt kellett kérni - még érvényes gáthajtásival is - a továbbhaladásra, mókásak voltak, amint meg voltak zavarodva a járműtől… tényleg birkák voltak!
A bojlis pályának titulált holtágnál már vártak Barta Sanyiék, a gyors üdvözlés és kipakolás után nekifogtam - a dolgom közben Sanyi nem egyszerű sztorijait hallgatva - kötözgetni és behordani a horgászat és a halfogás kellékeit, mert csúnya felhők közeledtek Szelevény felől. Miután Sanyi azzal próbált megnyugtatni, hogy arról egy százalék az esélye a vihar érkezésének - ismerve a magabiztos stílusát -, még nagyobb iramra kapcsoltam, mert tudtam, itt hatalmas zuhé lehet! Be is jött a számításom, mikor az utolsó csalit is behúztam, megetettem a helyet és kieveztem a zsírkeverőből előlépett evezővel, már fényesen villogott az ég alja és dörgedelmes hangokat eregetett magából a sok hatalmas sötét felhő.
A közös vacsorára szánt, otthonról hozott, régebben megfőzött és lefagyasztott pörköltet (ezekről most, engedelmetekkel nem írok receptet) így elosztottuk, hogy ők majd otthon, mi meg a lakókocsiban esszük meg. Rozika és Sanyi menekülőre fogta, mert a kijutásuk is veszélybe került! Itt ugyanis az eső hatására olyan vendégmarasztaló sár képződik pillanatok alatt, hogy annak még traktorral sem érdemes nekivágni!
Miután kipakoltuk a ruháinkat, belaktuk a lakókocsit, melyet Sanyi néha 10 személyesnek, néha 10 méteresnek, de volt rá precedens, hogy 10 négyzetméteresnek mond (valójában egy 4 személyes NDK-s lakó), csajom megmelegítette a kakaspörköltünket és jó étvággyal elfogyasztottuk. Jólesett… csakúgy, mint az eső után lehűlt parti klímában nyugodtan aludni reggelig… bár hajnalban többször is megcsippantak a jelzőim, sorban és összevissza is mindegyik, de kapásig nem jutottak el. Hajnali 5-kor aztán határozottabban jelzett, így mennem kellett! Egy szép kárász kívánta meg a fűzött kukoricáimat.
Nem mellesleg, túlnyomórészt - az előző részekben már taglalt - roppantott (száraz kukorica 2 egész napig vízben áztatva, majd felforralva, főzve, saját levében hagyva) kukoricával, Barta Sanyi által itt istenített tigrismogyoróval készültem, plusz pár újfajta bojlit vittem, hogy 3 bottal magozzunk, eggyel pedig bojlizzak. Itt jegyzem meg, hogy a napokban egy fantasztikusan szimpatikus bojlit sikerült beszereznem, a Mivardi nevű cég kagylós-szilvását, aminek nagyon kellemes, átható illata van és az állaga is pont szimpatikus. 5 óra alatt oldódik fel… igaz, most csak kárászokat sikerült vele fognom, de a későbbiekben biztosan nagyobb figyelmet szentelek rá! Vettem még ugyanebből a márkájúból - nem mellesleg rendkívül pénztárcabarát áron - kolbászos-cseresznyést, halibutos-rákost és fűszerest is, így a maradékok a következő bojlis túránkon minden bizonnyal komoly szerepet kapnak!
Tehát a kárász megvolt, újra behúztam a frissített magokat, majd hamar visszafeküdtem, hátha még sikerül aludnom egy kicsikét. Nem sikerült túl sokat, de nem bántam, ugyanis 7 óra körül keményebb ellenfél jelentkezett a szemközti „bokorba” süllyesztett csalimra. Egy gyönyörű nyurgaponty, melynek akkora farkúszója volt, mint a két lapát tenyerem együtt! Persze berongyolt a gyökerek közé, aminek nem örültem, de csónakból sikerült kiterelgetnem őkelmét. Nagyon szép, fekete testű sodrófa ponty volt, nagyon örültem az érkezésének. Fiú volt a szentem, még mindig csorgott belőle a tej, ennek okán elnézését is kértem, hiszen én sem szeretném, ha „közben” horgokat akasztgatnának a számba! Súlya 5,08 kg volt… ment is vissza, amnesztiával, hogy folytathassa a pontylányok hajkurászását! Mindenesetre ekkor már örültem, hogy nem kell haltalanul, halas fotók, élmények nélkül hazamennünk.
A nyurgás esetet követően már nem feküdtünk vissza, hiszen intenzív pecára jöttünk, hát tegyük is a dolgunkat! A megérdemelt kávé és szerény reggeli után nekifogtam teljesen új végszerelékeket kötni, megadva a módját és a halaknak az esélyt, hogy becsapódjanak.
Szerelék javaslat, ahogy én csinálom: A főzsinór (Fox Warrior, Barbuster és Sufix Ultra Knot színes bojlis zsinórokat használok 0,30 mm-es közeli méretekben) után kb. 8-10 méter dobóelőtétet (Yo-zuri fluorocarbont vagy Sufix Giro fonottat) szoktam kötni. Majd kb. 0,8 méteres Pelzer leadcore-ra fűzött Carp Academy ólomrögzítő klip következik, arra a megfelelő méretű ólmot (többnyire Fox 75-93 grammig), a leadcore végére, a klipbe pedig Carp Academy „kvikcséndzset” rakok. Ebbe csatlakozik a horogelőke (Strategy Intense, Stamina vagy Rigid, a hámozhatókat preferálom), amire csomómentes kötéssel kötött (melyet egy PB kötésvédővel, „horogbefordítóval” rögzítek) - jelen esetben - Hayabusa K1 horog kerül 6-os méretben. A végszerelék kötését általában, sőt szinte mindig a csali felől kezdem: Először levágom a szerintem megfelelő méretű előkezsinórt, meghámozom a szerintem megfelelő mértékig, rakok rá egy Cralusso gumistoppert, kötök rá egy véghurkot és felfűzöm a már előkészített csalit. Ha lebegtetni, balanszírozni szeretnék, akkor értelem szerint a fűzőtűre a lebegtető szivaccsal, pop-up cuccal kezdem, hogy a felfűzés után az legyen a legvégén, így emelve a csalit! A csali alá egy (általában Fox pellet-) stoppert teszek, majd az előke másik végéről felfűzöm a horgot. Rátekerem a kívánt mértékben a horogra a meghámozott előkét, majd visszafűzöm, megszorítom, ráfűzöm a kötésvédő „manusznégert” (mouth snagger, horogbefordító), a „kvikcséndzs” (quick change) gumisapkáját és hurkot kötök a szintén meghámozott felső végére. Kész is vagyunk… ugye, milyen egyszerű?! Mert leírni nem volt annyira…
Miután újrahúztam mindent, előkészítettem csajomnak a spiccbotot, hogy ő is áldozhasson a horgászat oltárán. Ugyanis megbeszéltük, hogy most nagyhalazunk ugyan, ő kiválasztotta a négy bot közül a két közbensőt, de hogy intenzívebb legyen az élménye, és hogy biztosan legyenek is élményei, Sanyitól engedélyt kaptunk, hogy a csónakja hátuljából spiccbottal horgásszon apróságokra. Kis etetés után beült a csónak végébe és sorban szedegette ki a kisebb-nagyobb apróságokat, majd jöttek a nagyobbak, a darabos kárászok! Élvezte, ahogy az 5 méteres botból több méterre vitte egy-egy jobb kárász a gumit, kicsit bajlódott a bojlis merítővel, meg a pontymatracon a horogszabadítással, de végül is jól szórakozott!
Pokolian fülledt idő volt egész nap, a nyárfák és a fűzfák ezerrel ontották magukból a szöszt, láttam előre a balsorsomat, ha ez megáll a vízen, nem lesz ember, aki kitekeri a cuccot! Be is következett, amitől rettegtem… sajnos rontott a szórakozásunkon ez a tény, de igyekeztünk rugalmasan kezelni, hiszen a természetet még mi sem tudjuk befolyásolni, hiába is szeretnénk. A nagy csendben alkalmam volt körbejárni a környéket és kicsit szomszédolni, fotózgatni. A természet ezer színét csodálhattam meg, virágok nyíltak, rovarok repkedtek, csend volt és nyugalom, ez mindennél többet ért a városi zajhoz szokott fejemnek!
Erre a délutánra kértem Rozikától, hogy készítse el kedvenc csépai kajánkat, amit pásztortarhonya néven ismertünk meg náluk. Minden hozzávalót (kivéve persze a tüzet) vittünk, előkészítettük, a séfasszonynak „csak” az elkészítése volt a feladata. De nem mindegy ám, hogy hogyan készítik el, mert egy ilyen egytálételben benne van a készítője névjegye! Higgyétek el, ezt is el lehetne rontani, ehetetlenné tenni kontár hozzá nem értéssel! De Rozika nem szokott hibázni, most sem tette! Mire Kefetéék megérkeztek, forró kajával vártuk őket.
Pásztortarhonya Rozika módra hozzávalói és receptje: zsiradéknak füstölt szalonna és sonka apróra kockázva (kb. 20-30 dkg), amin, ha kiolvad, a bőséges vöröshagymát (kb. 30-40 dkg), pár gerezd fokhagymát, egy-két paradicsomot és zöldpaprikát meg lehet pirítani, dinsztelni, fonnyasztani. Ha az alap már kellően lepirul, az előzetesen megpucolt, megmosott, durvára darabolt krumplit (kb. 2,5-3 kg) rádobjuk, fűszerezzük sóval, borssal, Vegetával, beledobunk pár füstölt kolbász darabot és főzzük. Mikor már csak félkemény a krumpli, ráöntjük az apró szemű tarhonyát (kb. 60 dkg) és folyamatosan kevergetjük, nehogy odakapjon, egészen addig, amíg a tarhonya és a krumpli kellően meg nem puhul. Forrón tálaljuk, mellé savanyú uborkát rakhatunk.
Megérkeztek Putyuék (Kefete család), és mindenféle pakolás helyett asztalhoz invitáltuk őket, hiszen mi éhesek voltunk, a kaja forró volt még, így kézenfekvő volt, hogy azonnal ennünk kell! Amikor rettenetesen bezabáltunk, eldöntöttük, hogy másnap reggelig semmit sem csinálunk… na jó, maximum még egy kicsit pecázunk. A Kefete család ekkor vette elő a meglepetésnek szánt fagylaltot, amit nagy ímmel-ámmal, de elnyaltunk!
A nyalás után Kefete is összeszerelt, beetetett, behúzgáltunk mindkettőnknek és vártuk a csodát! Na, azért annyira nem tétlenkedtünk, közben kártyáztunk. Megint a „Hajni-féle” játékot játszottuk, ami rendkívül izgalmas, elgondolkodtató, de ahhoz még mindig túl bonyolult, hogy ide leírjam… időt kérek, hamarosan meg fogom tudni fogalmazni úgy, hogy mindenki megérthesse! Kártya közben beköszöntött egy nagyobbacska kárász fűzött magokra, egy szembeakadt vörösszárnyú bojlira és egy törpe is hasba szúrta magát lebegtetett kukoricás horoggal.
Azonban az időközben feltámadt szél az összes nyárfaszöszt elénk, az öbölbe sodorta, ahova be voltunk húzgálva, így közel 3 centiméteres egybefüggő szőnyeg alakult ki előttünk. Ez annyira megnehezítette a szerelések kitekerését, hogy csak ketten, négy kézzel tudtuk egyenként kiszedni azokat. Ráadásul nem úsztuk meg újrakötözés nélkül, mert kilószám állt össze a „gyapot” a zsinórokon, a gyűrűkben.
Nem is húztunk hajnalban újat, bár tettem pár halálraítélt próbálkozást csónakkal, evezővel összébb terelni az egybefüggő leplet, de nem sikerült, ezért úgy döntöttünk, megvárjuk a hajnalt, reggelt, hátha kisöpri a szél a nyavalyás szöszt. Lényeg az, hogy nem unatkoztunk, viszont elfáradtunk, így álomba szenderedtünk.
Az való igaz, hogy sokkal nyugalmasabban sikerült aludni így, hogy nem kellett a rádiókra figyelni, ugyanakkor bántott a dolog, hogy elvesztettünk egy halfogásra szánt éjszakát, hajnalt. Reggel szerencsére tisztult a pálya, így hamar újracsaliztunk, sietősen behordtuk a helyeikre, beetettünk és vártuk a jelentkezőket. Közben megbeszéltük - egy friss, forró kávé mellett - a napi terveket. Erre a napra egy finom csirkebecsinált levest és rántott csirkehúst terveztünk. Hogy ne kelljen a délutánra időzített ebédig éhen halnunk, hamar reggeliztünk egyet a szárazakból.
Nem sikerült nyugodtan megreggeliznünk, mert Kefetének egy szép, sőt a hétvége legszebb kárásza érkezett meg, nekem meg a jobb szélső botomon egy agresszív jelentkező törte meg a csendet. Míg én fárasztani próbáltam a - több mint 10 éves, az utóbbi időben újra előszedett és rendkívülien megszeretett - 2 librás Spro Silver Carp botommal, addig Kefete csónakkal érkezett a segítségemre, mert egyrészt a vízbe merült szösztől kezdett elakadni a zsinór a gyűrűkben, másrészt a halam berongyolt a parti sásba. Én nem láttam a partról, hogy nem kellene tovább magam felé húzni a halat, mert be fog menni a bokrokba, de Kefete kiabált, hogy várjam meg, mert nem lesz jó vége, ha így folytatom! Beszálltam mellé a csónakba és ketten próbáltunk fárasztani. Ő a zsinóron tologatta mindig lejjebb a szöszcsomót, én tekertem be az így visszanyert zsinórt… egészen addig, míg elértük a merítővel a halat.
Így olvasva nem tűnhet bonyolultnak, de ott a helyszínen eléggé bizarr volt, hogy a hal rongyol a bokorba, a zsinór tele szösszel és mi ott szerencsétlenkedünk kézzel-lábbal! De minden jó, ha a vége jó, a hal szákba, majd partra, a matracra került. Igazi sátáni hal lett, a maga 666 dekagrammos súlyával! Szerencsétlennek azonban valami emberi vadállat megcsonkította a farkúszóját, amiért megérdemelné, hogy az ő farkával is hasonlót tegyen valaki!
Öntelten dőltem hátra, miután újracsaliztunk és behordtunk a helyére minden szereléket, mert az már tuti volt, hogy innen nem megyek haza halas sztorik nélkül! Gyorsan el is kezdtem nagyra törő terveket szövögetni a hátralévő idővel kapcsolatban. Honnan és mekkora amurokat, pontyokat fogunk még fogni, bátorítottam Kefetét is, hogy ne adja fel, eljön hamarosan az ő ideje is!
Míg az árnyékban ücsörögve álmodoztam, egy távoli bokros, gazos, fás részen, az egyik fán piroslani láttam valamit, mondom, az nyilván cseresznye lesz, nézzük meg. Elsétáltunk és egy elbitangolt kertet találtunk, benne ezt a cseresznyefát, rajta gyönyörű biocseresznyével. Nosza, hamar megszedtünk egy kisvödröt, hogy délután ezzel a desszerttel kedveskedjünk a csajainknak! Hiába, no, pont úgy, mint az ősidőkben a gyűjtögető életmódot élő elődeink, a teremtés koronái manapság sem hagyják éhen halni a családot… persze, azért mi is kivettük a részünket a finom gyümölcsből!
A fő étkezést délután négyre terveztük, így jutott idő egy régóta dédelgetett tervemre, tudniillik, hogy lesétálok a szőkének titulált Tiszára. A tervet gondolat, a gondolatot a tett követte, magamhoz vettem egy zsákot és egy kézifűrészt - mondván, hogy visszafelé jövet hozok tűzifát -, sebtében elbúcsúztam a kaland előtt a többiektől és nekivágtam az ismeretlennek. Nem is sejtettem, hogy mekkora jellemerősítő, önkontrollépítő tréningre adtam ezzel a döntésemmel a fejem!
Gyönyörű környezetben barangoltam, fényképezgettem, ráleltem a szőke folyóra, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve nem visszafelé vettem az irányt, hanem a parttal párhuzamosan délre fordultam. Már közel egy órája barangoltam járatlan utakon, ösvényeken, amikor kicsit szomjasan, fáradtan az jutott eszembe, mi lenne velem, ha most elesnék, rosszul lennék, kibicsaklana a bokám, szóval járóképtelen lennék? Ki találna meg, hogy jutnék vissza? Körülbelül sehogy… jutott el a következtetés az agyamig, így gondolkodtam a „hogyan tovább?”-on. Ha most még tovább megyek befelé, ki tudja, lesz-e másik kijárata ennek a járhatatlan ösvénynek, ha visszafordulok, vajon sikerül-e ugyanazon a csapáson ugyanoda visszajutnom? Próbáltam a jellemem, önkontrollom racionálisan üzemeltetni, ami részint sikerült is, de akkor mégis a legrosszabb döntést hoztam! Se előre, se vissza, hanem élesen balra, kifelé, a töltés felé! Nem tettem meg többet 2-300 méternél, amikor már szanaszét vágták a lábszáraimat a vadszeder és akáccserje tüskéi, az ikeás papucsomat (mert ugye abban kell barangolni, nem a Quechua túraszandálomban) átszúrta valami hegyes faág, de szerencsére a lábamon nem okozott sérülést! Ott viszont leküzdhetetlen akadályként egy mocsaras, iszapos kubik következett, tele piócával, aminek a leküzdését végképp feladtam! Ekkor ért meg a jellemem annyira, hogy a visszafordulás mellett döntöttem. Szerencsémre odafelé fényképezgettem, így hirtelen ötlettől vezérelve visszanéztem a képeket és felismertem a tereptárgyakat visszafelé.
Újabb 1 óra 10 perc erőltetett menetbe került, mikor már biztos voltam benne, hogy jó úton járok! Végre traktor és láncfűrész hangot, emberi beszélgetés hangját hallottam a távolból és megnyugodtam, nem vesztem el, nem kell a csellengők műsorában keresnie a családomnak! Mindenesetre a helyzet erősítette a jellememet, mert nem hagytam eluralkodni magamon a pánikhangulatot, még akkor sem, amikor kényszerképzeteim támadtak, hogy mi lenne, ha például egy vaddisznócsorda kerülne elém egy feldühödött anyakocával, vagy vadászok kereszttüzébe keverednék, akkor vajon mit tennék?
Javaslat: „Járt utat a járatlanért el ne hagyj!”, tartja az ősi mondás, ami manapság is érvényes, hiszen semmiképpen nem ajánlom a barangolást anélkül, hogy tájékozódnánk a lehetséges és járható utakról. Emellett valakivel, aki nem tart velünk, ismertetni kell a célunkat, hogy merre, meddig szeretnénk menni és mikor érkezünk vissza! Ha tényleg bajba kerülünk, jó, ha van olyan, aki tudja, merre induljanak a keresésünkre. Végül, de nem utolsósorban túrázáskor a felszerelésre, elsősorban az öltözetre kiemelten figyeljünk: zárt lábbeli, hosszú nadrág, felsőruházat, napos idő esetén fejfedő nélkülözhetetlen, szomjoltásra italt vigyünk magunkkal, zsebünkben legyen telefon, hogy tudjuk értesíteni esetleges problémáinkról a segítségünkre sietőket. Ha - mondjuk - egy fa tetején ücsörögve várjuk a segítséget, míg alattunk egy falka vaddisznó várja a leesésünket, nem baj, ha a telefonunkkal tudunk egy kicsit például tetrisezni… Amennyiben van GPS, az sem fogja elrontani a túrát!
Szóval, visszaértem egy zsáknyi száraz fával, önfeledten, magabiztosan, mintha csak száz méterre barangoltam volna el…
Mivel már javában benne voltunk a délutánban, hamar nekiálltunk a kaják elkészítésének. Tüzet szítottam és elkészítettem a csirkebecsinált levest, ahogy megboldogult, szeretett nagymamám csinálta gyerekkoromban. Közben csajom a rántott csirkével foglalatoskodott.
Csirkebecsinált leves Jeszy nagymamája módra:
Hozzávalók: fiatal, gyenge, ún. rántanivaló csirke aprólékai, úgymint feje, nyaka, lábai, háta, püspöke, szárnyvégei, belsőségei. Zöldség, sárgarépa, zeller, karalábé apróra darabolva, hüvelyes zöldborsó lecsumázva, leszálkázva, só bors, Vegeta. Az apróra darabolt zöldségeket (a zöldborsó kivételével) forró olajon megkapatjuk, közben sózzuk, borsozzuk, majd rátesszük a húsokat és kicsit összedinszteljük, majd - ha már felforrósodott - felöntjük vízzel, és ha kell, még fűszerezzük. Nagy lángon főzzük, a keletkező habot belefőzzük, véletlenül sem habozzuk le! Borsot lehet bővebben adagolni, mert nagyon markáns ízt ad a levesnek. Mikor kezd puhulni a hús és a zöldség, akkor csipetkét szaggatunk bele és beledobjuk a zsenge zöldborsót is. Azzal még egy 10 percet főzzük, és kész is a fenséges kaja!
Rántott csirke Jeszyné módra:
Hozzávalók: a rántanivaló csirke vastagabb húsai, úgymint melle, combjai, szárnyai. A sütés előtt kb. egy órával átdörzsöljük sóval és állni hagyjuk. Nem szabad sokáig a sóban hagyni, mert a só kiszárítja, és a hús elveszti a szaftos jellegét. Közben a panírhoz előkészítjük a zsemlemorzsát (házi zsemlemorzsa: szárított zsemléből, kenyérből durvára reszelve, hozzá egy csipetnyi szezámmagot rakni, attól nagyon látványos, gusztusos), a lisztet és a tojást. A panírozás sorrendje: először a lisztbe forgatjuk meg a húst, aztán a tojásba mártjuk, majd a zsemlemorzsába, és mehet is a forró olajba. Nem kell sokáig sütni, mert a zsenge hús hamar átsül! Jó étvágyat hozzá!
Rettenetesen bezabáltunk, megint nem volt kedvünk semmihez se… maximum a beszélgetéshez, amit Sanyi sztorijai színesítettek. Jókat mosolyogtunk, jókat hallgattuk egymást, így a jó társaságban gyorsan telt az idő. Sanyiék hazatértek, mi pedig frissítettük a csalikat és felkészültünk az utolsó éjszakára. A szösz ismét kezdett elénk kúszni, de sikerült időben behúzni, ezért reménykedtünk, hogy megúsztuk a zsinórra rakódását. Süllyesztő ólmot is tettünk fel, hátha ez megakadályozza, hogy nagy felületen szűrje meg a víz felszínét a főzsinór.
A bojlis szerelésemre kísérletképpen SBS M1 oldódó golyókat tettem 14-es méretben, ami kevéssel a behúzás után már dolgozott is! Mindig megmosolygom ezt a fajta bojlit, mert akárhol, akármilyen körülmények között próbálom használni, a halak mindig megkülönböztetett figyelmet szentelnek neki. Nem tudom, Kovács Zoliék mit tesznek bele, de valamit biztosan nagyon tudhatnak, hogy ez a bojli favorittá vált szinte minden horgászvízen! Szóval, megakasztani nem sikerült vele semmit, de mégis élveztem, hogy megmozgattam a vízi világot ezzel a finom ízzel…
Ezen az estén mindenki fáradtabb volt, bennem is élt még a délutáni túlélő túra, így rövidebbre sikeredett a kártyaparti és előbbre hoztuk a hálóhelyeinkre való elvonulás terveit. Előbb azonban még friss csemegéket tálaltunk az éjszaka a környékünkön megéhező halaknak.
Miután újracsaliztam és csajom segítségével éjfél után újakat húzgáltam, lefeküdtünk pihenni, de nagy reményeket fűztem az utolsó éjszakához. Ám a hajnal szinte hangtalanul telt el, csak reggel volt ismét egy komolyabb, futtatós kapásom, de végül elmaradt a végeredmény. Mikor újrahúztam, vettem észre, hogy egészen másképp áll a csónak, ahogy éjszaka hagytam, gondoltam, hogy Putyu csónakázott vele hajnalban, így elsétáltam feléjük, hogy látszik-e valami esemény következménye, de látszólag semmi nyoma nem volt semmi történésnek. Amikor próbáltam nesztelenül visszatérni, a bojlis sátrukból egy „állj, ki vagy és mit akarsz?” felszólítást kaptam. Felfedtem magam és a jövetelem célját, mire megtudtam, hogy hajnal 3 körül volt egy gyönyörű amur kapása, amit egy kis ideig le is tudott reagálni, de mikor komollyá vált volna a dolog, az amur búcsút intett a felkínált csalinak és a horognak, ami a kemény szájjal való találkozástól alaposan átalakultan jött ki a partra. Sajnáltam, hogy nem sikerült behalazni Kefete horgát, főleg egy szebb amurral, de majd a következő alkalommal duplán fog és még nagyobbat - legalább is ezzel vigasztaltam!
A vasárnap reggeli kávé után kénytelen-kelletlen a pakolásról, távozásról beszélgettünk. Hajni hétfői államvizsgája, Kefete délutáni munkahelyi feladata, a mi fáradságunk egyaránt arra kényszerített, hogy még dél előtt távozzunk erről a gyönyörű helyről. A kapitális kárászokból 5-5 darabot vittünk haza, miután én szinte csak a kárászt eszem meg sütve, rábeszéltem barátainkat is, hogy kóstolják meg, egészséges és nagyon finom!
Utoljára hagytuk a botokat, rod-podokat, hátha még egy bónuszhal beesik a pontymatracunkra, de e vágyaink nem teljesültek. Vágyakozással a mihamarabbi visszatérésre, örömökkel, élményekkel telve távoztunk lakhelyeink felé. Szerencsére nem volt eső az utóbbi órákban, így - számunkra szokatlanul - szinte makulátlan úton tudtunk távozni Csépáról! Köszönjük a lehetőségeket Rozikának, Sanyinak, a csépai bojlis pályának pedig ezt a csodálatos hétvégét! Amint tehetjük, jövünk ismét…
Lapzártakor érkezett a hír, hogy Hajni kitűnő eredménnyel zárta a vizsgáit, gratulálunk neki! Tudtam én…
Írás, fotók: Jeszy
Photoshop: Jeszy Andi
