Ahogy az előző 10 évben, úgy az idén is, augusztus utolsó hetét a csúszdás szezonzárás után már-már rituális jelleggel Gyékényesen töltöttük. Nagyon megszerettük ezt a vizet, a mesébe illő környezetét, a csodás tájat, a falu csendes lakóit, a tavak gondozóit, lelkes működtetőit. Bár a több mint 400 hektárnyi vízfelület a maga néhol 12 méteres vagy annál is mélyebb vizével nagyon kiismerhetetlen, nagyon rapszodikus, mégis látom benne a lehetőségeket arra, hogy bebizonyítsam, ott még talán nekem is sikerül jobb halakat fognom! Az alábbi kis szösszenetben elolvashatjátok az idei történéseket, természetesen a sorozathoz hűen pár recept kíséretében!
Az idei évünk több szempontból másképp sikerült, mint az tervezhető lett volna. Egyrészt az élet sorsszerűsége, másrészt mi tettük mássá. Horgászatilag és a civil életben is több tényező jött be a képbe, megváltoztathatatlanul. Egyrészt és főként ez, apám súlyos betegsége, melyben 24 órás ápolásra szorult, majd júniusi halála, ami sok tervet kettétört, majd életünkbe beleszólt az augusztusban elkezdett házépítési projektünk is. Most megfáradtan, de reményekkel teli élünk, dolgozunk, ám amiről nem muszáj, nem mondunk le! Ilyen a nyárvégi gyékényesi - mondjuk úgy - aktív nyaralás és intenzív horgászat ötvözete! Persze, ha már tavaly nyáron nem foglaltuk volna le a nyaralót és az idén januárban nem fizettünk volna előleget rá, meglehet, hogy gondolkodóba estünk volna, de ezek a motivációk - na és persze, a pihenésre és a halfogásra való vágyakozás - elegek voltak a kétkedés eloszlatására.
Mellékesen hozzáfűzöm, hogy a kőműveseink azon a tizenegy napon, amíg a Haldorádó Duna Feederkupa szervezésében segédkezve Ordason és ezen az egy héten Gyékényesen tartózkodva távol voltunk, körülbelül negyedét haladták, mint amikor otthon voltunk és mi is ott tevékenykedtünk, felügyeltük őket, de az ember már csak ilyen! Gyarló…
Magánvélemény, jó tanács: Nem tudom, más hogy van ezzel, szűk erre nézve a látóköröm, rálátásom, de engem a megnövekedett teendők, feladatok, gondok, problémák csak megedzenek és felgyorsítják a munkatempómat, erősítik bennem a cselekvésre fordítható energiát úgy szellemileg, mint fizikailag. Persze mostanra érzem és látom már a képzeletbeli horizonton ezek határait, de amíg lehet, addig feszegetem, hiszen ki más oldhatná meg azokat véglegesen, nekem tetszően, mint én magam?! Azonban nem kell magányos hősnek lennetek! Ha elfogadtok egy jó tanácsot, elmondom: ilyen - illetve közel hasonló - esetekben igyekezzetek reálisan, józan és tiszta fejjel gondolkodni, először is, hogy ki a barát és ki az, aki kerékkötője, netán haszonélvezője akar csak lenni a gondjaidnak? Miután sikerült elválasztani magatokban a hasznos és a haszontalan gondolatokat, embereket és dolgokat, következhet a szintén hideg fejjel, érzelmektől csak „vékonyan” befolyásolva a kivitelezés, a gödörből, a gondokból kikerülés megtervezése, kire számíthatsz és kire nem. Itt jön be a képbe az élet pár fontosabb meghatározója: az együttérzés, a szeretet, barátság, a segíteni akarás! Lehet, hogy üres frázis, de lehetsz gazdag, lehetsz szegény, ha magadra maradtál, nincs kontrollod, nincsenek segítő szándékú tanácsok, szükség esetén segítő kezek, amik motiválnak, rávilágítanak a hibákra, de óvnak is, megsegítenek, akkor mit sem ér a pénz, az akarat, a büszkeség, magadra maradtál a gondjaiddal és azok megoldásaival! El kell hát fogadni, sőt ha van, gőgöt levetkőzve, néha kérni sem szégyen mások segítségét, akár morális értelemben, akár fizikálisan! Persze a szeretetnek, tiszteletnek, barátságnak, segítségnek kölcsönösnek kell lennie, nekünk is figyelmesnek kell lennünk és ügyelnünk a környezetünkben élő szeretteinkre, barátainkra, mert csak így őszinte és működőképes igazán, arról nem beszélve, hogy csak így fair!
Szóval, úgy döntöttünk, hogy a gyékényesi pihenési terveinket nem változtatjuk meg, oda megyünk, ha fegyverrel próbálnak is megállítani! Bevallom, misztikusan vonz ez a hatalmas kavicsbánya-tó. Hittem és ma még inkább hiszem, hogy gigantikus halegyedek élnek a néhol 12-14 méter mély, kristálytiszta vizében. Persze, nyilván azt csak remélni merem, hogy rám várnak, sőt abban már reménykedni sem tudok, hogy valaha találkozunk is, de a remény hal meg utoljára, szokták volt mondani!
Tehát terveztünk, pakoltunk, mentünk és ott voltunk! Röviden tömören… persze, a részletek, ugye? Nem, nem maradnak el azok sem! Ha az megnyugtat, lesznek hamarosan halak is és nem is kicsik! Nem mondom, hogy dömping lesz, de ismét volt pár szereplőnek jelentkező ehhez a cikkhez, akik horgászbeszámolóvá teszik azt!
Mostanra sikerült annyira optimalizálnom a szállítandó felszerelés mennyiségét, hogy valósággal „pillekönnyű” járművel suhanhattunk, hátradőlve (igen, hátradőlve!) a célállomás felé. Kicsit részletezve: vittem 5 db bojlis botot (3 db Sh. Alivio CX és 2 db Spro Proton Carp, egyik tartaléknak), 4 db nagy tárolókapacitású orsót (3 db Sh. BB Long Cast és 1 db Nevis Legend), egy rod-podot, egy Minn Kota csónakmotort a hozzávaló akkumulátorral, töltővel, zsinórokat, szerelékeket és a csalikat. A csalikból, etetőanyagokból is kisebb mennyiségeket fuvaroztam, tanulva az előző évek tapasztalásaiból: az elengedhetetlen és általam favorizált SBS M1 bojli többféle változatát, hozzá dipet. SBS Fluo pop-upokat több ízben, saját készítésű bojlikat kb. 15 kg-nyit (3 ízből kb. 5-5 kg), áztatott-főzött kukoricát kb. 10 kg-ot (szárazat - pótlásnak - nem kaptam helyben, így Kefetét kértem meg, hogy hozzon még vagy 5 kg-nyit) és kb. 10 kg-nyi savanyított magkeveréket otthonról. Szintén áztatott-főzött tigrismogyorót kb. 3 kg-ot (szárazon még vittem 5 kg körülit, de milyen jól tettem!?), pelleteket pár kilónyit és még néhány apróságot, maradékokat otthonról. Vittem még bójákat, radart, pontymatracot, mellényt, merítőt, pontyzsákokat, szerelékes dobozokat, így elviselhető volt a cuccom súlya és térfogata is végre! Ja, és még valamit: vittem a pergető szettemet, egy Sportex botot, hozzávaló Sh. Nexave orsóval, amire fonott zsinórt csévéltem, meg pár műanyag és nyúlós gumiszerű kütyüt, amire - reményeim szerint - biztosan rettenetesen éhezhettek az ottani csukák, harcsák, süllők. Kefete rá akart venni, hogy kergessük meg a rablóhalakat is, hát rajtam és a felszerelésemen ne múljon!
Az odavezető út így probléma- és „tehermentes” lett, gyors helyfoglalás, a nőknek a benti pakolás, nekem a kinti felkészülés jutott osztályrészül. A bójázás nem sikerült hétfőn, mert olyan erős szél fújt, hogy a könnyű kis csónakot a benne lévő terebélyes utassal nem lehetett stabilan megállítani, ezért nem is próbálkoztam, inkább vártam Kefetére, hátha nem borulunk bele majd a tóba, ismerve a köréje épült balszerencsés nimbuszt.
Itt álljunk félre egy gondolat erejéig! Bizonyára feltűnt már, hogy több helyen is emlegetem Kefetééket… igen, jól látjátok, velük osztottuk meg ezt a hetünket, pontosabban a nyaralót és a nyaralásunkat. Nem voltak félelmeink, mert ismerjük már és nagyon kedveljük őket, így tudtuk, nem érhet kellemetlen meglepetés az összezártság okán. Nem is csalódtunk, mint már kiderülhetett több írásomból, velük egy hullámhosszon működünk és a régi, kezdeti ismeretlenségből igazi barátokra leltünk bennük!
Visszatérve a bójázásra: mivel nem tudtam volna biztonságosan és biztos helyre tenni új bóját, így a régebbről otthagyottakat vizsgáltam meg. Nagyon kecsegtető púpokat találtam ott is, így el is határoztam, hogy maradhatnak is, nekünk is jó lesz ott, ahol vannak! Be is jött a számításom… nem szerettem volna feltalálni a meleg vizet, már megtették ezt jóval előbb mások!
Javaslat: Ha van radarotok (de ha nincs, akkor „ősi” módszerekkel is), érdemes alaposan átvizsgálni a már előbb letett bójákat, mert jómagam is el szoktam olyat követni, főleg a kotnyeleskedő szomszédok elkerülése végett, hogy jobbra/balra egy-két csónakhosszal és a horgászhelyem mögé pár csónakhosszal teszek bóját. Keresgethetik napokig, hogy igazából hova is etetek, honnan is fogom a halat! Volt eset, hogy kb. harmadik szomszéd, se szó, se beszéd, vödörszám hordta a kukoricáját, a bojliját az én etetésemre és várta a csodát az én szerelékeimre húzott sajátjain! Az ilyen és hasonló problémák elkerülése végett szoktam néha ilyen cselekhez folyamodni…
Miután lealapoztam - persze nem eszetlen mennyiségeket - a várható halösvényeket, hamar szereltem és behordtam négy szereléket. Mielőtt bárki hibát keresne benne, jelzem, eddigre már ki volt állítva mindkettőnknek a heti területi jegy, így bátran horgászhattunk négy bottal, megtanultam már, hogy ezt le kell szögeznem idő előtt, mert vannak olyan kedves olvasók is - de egy biztosan van -, akik egy élménybeszámolóban csak azt keresik, mibe köthetnének bele…
Első cuccok behordva, első „áldozatokra” beélesített rádiós jelzővel várva végre hátradőlhettem és a kellemes nyárvégi időben kicsit azzal is foglalkozhattam, amiért részint jöttünk: a családdal és a pihenéssel. Jól átbeszéltük az építkezéssel, lányunk utolsó egyetemi évével és magánéletünk - úgy anyagi, mint érzelmi értelemben vett - ügyeivel kapcsolatos terveinket, reményeinket. Ettünk egy jót és vártuk a Tóth-Fekete családot és persze a kapitális halakat.
Egy nagyon csendes, nyugodt éjszaka következett, nem zavarta meg sem hal, sem álmatlanság, de nem is bántam! Kedden napközben is csak frissítgettem, a bójákat végre (igaz, egyedül) kihelyezhettem a tuti helyre, etettem, ettem-ittam, mire megjöttek a barátaink.
Érkezésük örömére hamarjában egy barbecue-partit rendeztünk sült csirkecombokkal, mellfilékkel és tarjákkal a saláták mellé. A sültek elé Hajni készítette el a már elmaradhatatlan húsgombóc-levesét. Miután feszültre zabáltuk magunkat, a lányokat magukra és a nagyon fontos témáik kibeszélésre hagytuk, mi pedig nekifutottunk a halfogásnak! A következő órákban Kefetét is beavattam a gyékényesi rejtelmekbe. Mintha én ismerője lennék… Ő koncepciózusan máris két olyan helyet szemelt ki, ahonnan én nem reméltem volna halat, de nem szóltam bele, hiszen a szarvasi fűzfa alóli váratlan és hatalmas pontya bebizonyította egyrészről, hogy néha neki is lehet szerencséje - ahogy nekem még ritkábban -, és hogy bejönnek a megérzései! Másrészről meg nem poénkodok előre, hiszen ki tudja, nem kell-e még nekem is majd oda fanyalodni, hogy helyet kérjek az ő bevetett horgai mellett, kuncsorogva pár szem csalijáért, hogy halat is foghassak, mint mondjuk ő!
Itt most pihenőt is tarthatunk a horgászélmények ecsetelésében, mert három csendes nap következett, ami kicsit letörte a halfogásra és főleg a kapitális, akár rekordokat döntögető halak megfogása iránt bennünk felerősödött vágyakat. Pedig megtettünk mindent, többféle kötéssel, csali-felkínálási módszerrel, lebegtetéssel, balanszírozással, csalikombinációval próbálkoztunk, de semmi jel nem utalt érdeklődésre odabentről, a bóják mellől.
Azért feltaláltuk magunkat, hiszen ettünk-ittunk, pihentünk, szórakoztunk és egy rövid túrát is tettünk. Igaz, ez a túra nem érte el a végcélját, de legalább nem mondhatja senki, hogy nem tettünk meg érte mindent! Nevezetesen már évek óta csiklandoz a gondolat, hogy miután minden nyár végén itt tartózkodok a Dráva - relatív - közelségében és még egyszer sem látogattam meg ezt a vadregényes és számomra izgalmasnak hitt folyót, de egyszer tuti megteszem! Nosza, rávettem Kefetééket, hogy tegyünk egy próbát. A navigációs műszerbe beütve a körülbelüli úti célt beültünk négyen Kefetéék autójába, hogy most egy jót kirándulunk! Nem kellett sokat a komforttal foglalkoznunk, mert az nem volt! Hogy miért? Hamarosan lenavigált a modern műholdas technika az utolsó járható útról is, így gyalogosan folytattuk az utunkat. Nekem voltak emlékeim és sejtéseim, hogy nem ide, nem így küldtek a helyiek, amikor szerettem volna megtenni ezt az utat, de a technika, az technika, nehogy már felülbíráljak egy műholdas rendszert, nem?
Szóval, a drávai túra úgy ért véget, hogy megismertük Zákány és Gyékényes határmelléki tájait, erdeit, de a folyónak nyomait sem leltük. Nem is lelhettük, mert azért odébb kellett volna mennünk Őrtilosig, vagy emitt átkelni az országhatáron (zöldhatáron), aminek viszont lehettek volna nem kívánt következményei is! Így egy alapos sétát követően dolgunk végezetlenül visszatértünk a bázisra. Sebaj, jövőre újra próbálkozunk!
Horgászatilag elég nagy csend uralkodott csütörtökig, talán Kefete pár befejezetlen kapását lehetne említeni, ami szerinte amur lehetett, vagy az én jelzőimen néha fel-felcsippanó rövid és cseppet sem intenzív érdeklődést, amiért - sajnos - még ugrani sem volt érdemes. Mivel időnk és a hozzávalók adottak voltak, nekiláttunk fagyizni. Na, nem a nyalakodásra gondolok ezzel, hanem a főtt, áztatott magok egy felcsalizott horog köré egy levágott flakonba merésével és lefagyasztásával elért speciális, sokszor rendkívül eredményes etetési-horgászati módra értettem ezt! Hamar kiszedettük a lányokkal a fagyasztóba tett ételeinket és helyébe 6-8 fagyit tettünk… hát nehogymáne?! Közben persze bőszen húzgáltuk a friss bojlikat, fűzött magokat is a horgászhelyeinkre, amiket intenzíven etettünk is. Két alternatíva lebegett a szemünk előtt: vagy van hal az etetésünkön és feleszegetik azt a mértékű etetést, csak valamiért nem találnak rá a sóderes aljzaton a csalijainkra, ezért kell folytatnunk a próbálkozást… vagy esetleg ritkábban látogatják ezt a részt a jó halak, de akkor is folytatni kell az etetést, hátha valamelyik félrehulló mag vagy bojli fogja a jó útra téríteni a várva várt halainkat.
Jó tanács: Tudom, okoskodásnak tűnhet, és sokan csak legyintenek egy közhelynek is felfogható jó tanácsra, de javaslom, ne csüggedjetek el, küzdjetek a végsőkig a halakért, mert annál kiábrándítóbb nincs, amikor félidőben vagy éppen a vég előtt feladják sokan - a kapástalanság okán - a próbálkozást, a küzdelmet a jó halak megfogásáért! Több helyen olvasom, hogy „á, üres a teknő”, „nincs itt telepítve!”, „ellopták a halakat!”, „eladták a sok szép halat”! Vannak esetek, helyek, ahol és amikor valóban ezek az okok, de vannak helyek, ahol szinte biztosan kizárható, hogy ne lennének a vízben jó halak! Ilyen Gyékényes is, ahol elképzelhetetlen, hogy ne lenne sok szép és kapitális hal a vízben! Szóval nem szabad feladni, Ha egyik módszer, másik csali, végszerelék, felkínálási mód nem működik, akkor helyet, módszert, horgot, csalit vagy mit tudom én, mit kell váltani, hátha az adja majd meg az esélyt! Persze aki feladja, sopánkodik, okokat keres, az nem is fogja megtudni sosem, hogy mit szalaszthat el azzal!
Pénteken délután megtartottuk a már hagyománnyá váló „gyekenyesihorgaszatponthu” fórumtalálkozót a maroknyi lelkes csapattal. Főztem ennek örömére egy bográcsos csirkepörköltet, a lányok tésztát és savanyúságot tettek mellé, volt pár csepp alkohol is, meg sztorizgatások, élmények cseréje, egymás cinkelése és jó kívánságok a jövőre nézve. Szeretem ezt a csapatot, mert mindenki hasonlóan érez az itteni víz iránt, kedveli, kutatja azt, akárcsak én! Jó volt ismét összeülni velük! Arról nem beszélve, hogy minden ilyen találkozó - legalábbis már több - alkalmával a halak megszánnak és mintegy bemutatónak szánt megjelenéssel jelentkeznek a találkozó ideje alatt. Volt már, hogy amurokat, volt, hogy pontyot fogtam, miközben a parton beszélgettünk és szürcsölgettük a hegyek leveit. Most azonban késtek… de ennek azért nem lettek tragikus következményei, szerencsére!
A találkozóról kicsit elkésett az első halam, amelyik mindjárt több rekordot is megdöntött a horgász pályafutásomban, hiszen az egyéni és az ottani rekordomat is jelentette egyben! De nézzük a részleteket!
A találkozó utolsó vendégei eltávoztak, mi pedig frissítettük a csalijainkat. három boton fagyit, ergo magokat kínáltunk fel, míg egyen a favoritomat, 2 szem SBS M1 süllyedő 14-es bojlit, kicsit megfaragva és összevágva hóembernek egy szem 14-es pop-up Rod Hutchinson Monster Crab with Shellfish Sense bojlival. Nos, ezt a bojli kompozíciót kedvelte meg e hatalmas tó egy tükörponty lakója, és mint egy tengeralattjáró, úgy vitte a horgomat magával. Kicsit nehezen reagáltam le a kapást, mert bár közel voltam a botokhoz, a délutáni pörkölt és az egyéb falánkságok kicsit elnyomtak és elég mélyen sikerült aludnom. Ráadásul a legérzéketlenebbre állítottam a jelzőimet, hagyva a szélnek és a hosszú zsinór nyúlásának is esélyt. Szóval csukott szemmel ugrottam a papucsomba és markoltam meg a bal szélső botom markolatát, majd emeltem rá, hogy megfeszüljön a zsinórom. Éreztem, hogy nem akváriumi hal küzd a létéért a túlsó végen! Azonnal átadtam hű élet- és horgásztársamnak a botot, amíg a csónakot elláttam árammal és a szükséges hozzávalókkal egy jobb hal fárasztásához. Ő is rendkívül izgatott volt, hiszen benne volt a félsz, mi van, ha miatta megy el a hal, még ha nem is konkrétan az ő hibájából, de mire átveszem, már nem lesz rajta senki!? Szerencsére nem így történt, nőm ügyesen adagolta a lefogott dobról a feltétlenül szükséges zsinórt, vagy éppen visszanyert pár métert, ha a helyzet lehetővé tette! Pár perc múlva már a vízen voltam és egy árva fejlámpa világítása mellett vágtam neki az ismeretlen hallal a láthatatlan víztömegnek. Próbáltam közelébe és a parttól minél messzebb kerülni, a biztonságosabb mély vízbe és védve a parti pecások szerelékeit. Persze úgy kellett a csónak irányát és sebességét megválasztani, hogy sose lazuljon a zsinór és ne is menjek keresztbe a hal haladási irányához képest. Szerencsémre minden körülmény kedvezett, nem volt rossz idő, nem kerültünk akadóba, csak egy szereléket szedtünk össze, igaz, annak gazdája harsányan felhívta a figyelmem, hogy belehúztam a zsinórjába, mire én jeleztem, hogy nem húzok, hanem fárasztok, legyen türelemmel, legyen szíves! Nagyjából 25-30 percig tartott az aktív küzdelem, amikor a szelidi-tavi nádi pontyozás alkalmával szerencsére felcsévélt, megközelítőleg, 20-25 méternyi, ha jól emlékszem, 40-es vastagságú monofil előtét zsinóromból kb. két tekerés felkerült a Long Cast dobjára. Ekkor kicsit megnyugodtam, mert feljött az emlék bennem, amikor ezzel a zsinórral vontattattam magam a nádban, hogy kibogozhassam a cuccost onnan. Ha akkor elbírt a facsónakkal engem, akkor most is reméltem, hogy nem lesz ebből probléma! Újabb 5-10 perc türelemjáték következett, amíg a halat sikerült a felszínre könyörögnöm és vagy háromszor is a víz fölé kényszerítettem a fejét. Gyönyörű látvány tárult a szemem elé! Sosem látott (legalábbis a saját felszerelésem végén) méretű ponty csillogott a lámpám fényében! Óvatosan megközelítettem és alámerítettem a szákot, majd kedvezve a panaszos szomszédnak, elvágtam a saját zsinóromat a leadcore felett és kiszabadítottam az övét, nehogy ez legyen a horgászata akadálya!
Ezután beemeltem a halat a pontymatracra és nagyot sóhajtottam! Méreteiből ítélve - amiben azért közrejátszottak és kicsit megzavartak az elmúlt jó fél óra fárasztásában elgémberedett tagjaim, érzékeim is - jóval 15 kg fölé becsültem, de megkockáztattam a 20 kg körüli súlyt is!
Kint már népes rajongótábor várt, mindenki ébren volt és drukkoltak nekem. Kefete azonnal pontyzsákot készített elő, bár jeleztem, nem fogjuk lezsákolni, csak mérünk, fotózunk és menjen vissza, nem szenvedtetjük nappalig. (Az adácsi sztoriban már kifejtettem erről a véleményem, miszerint inkább legyen egy kicsit rosszabb a fotó, mint órák hosszáig szenvedjen a hal a parti sárban, egy zsákban! Arról nem beszélve, hogy jelentős súlyveszteséggel is jár a zsákban tárolása! Persze ez versenykörülmények között indokolt lehet, de itt erről nem volt szó!) Még ki sem kötöttem, amikor a jobb szélső botomon is aktív kapás lett. Simon Csabi barátom ugyan nevetve, viccesen elégedetlenkedve, hogy ekkora mázlista hogy lehetek, hogy egyikkel még alig végeztem, már itt a másik is, ráemelt arra a botomra, majd átadta és indultam is vissza újabb fárasztásra…
Sajnos a másik hal, ami vélhetően egy magra éhes amur volt, nem került szákba, ugyanis menet közben leakadt. Hiába feszítettem folyamatosan a zsinórt, a horog engedett és jócskán ki is egyenesedett, így dolgom végezetlenül kellett kicsónakáznom. Nem voltam azért elégedetlen, de a kisördög motoszkált benne, hogy milyen nagy ováció lett volna és számomra is mekkora plusz öröm egy ilyen hirtelen duplázás. De azért ne legyek már elégedetlen! Hiszen megfogtam életem legnagyobb pontyát és ráadásul beért a gyümölcs, megérte a sok kitartás, próbálkozás ezen az általam nagyon kedvelt vízen! Mindenesetre fellelkesítettek és energiával töltöttek fel a lezajlott események, élmények, így a már bevált recept szerint csaliztam, szereltem és húztam újra. Kicsit még tudtam is aludni, amikor ismét síppal, dobbal, nádi hegedűvel jelzett egy újabb falánk hal, most ismét a jobb szélső, maggal szerelt botomon. Ismét, a hajnalban már begyakorolt mozdulatokkal csónakba be, vízre ki, és következett a fárasztás. Ott, Gyékényesen nagyon kicsi az esélye a hal partról fárasztásának, egyrészt mert a part közelében van egy hirtelen törés, másrészt annyian horgásztunk a környéken, hogy nem szerettem volna senki szerelékét összegabalyítani! Nem tartott hosszú ideig a küzdelem, igaz, nem is kapitális méretű volt az ellenfél. Kicsorogtam a partra vele és mérés, fotózás után ő is mehetett a fajtársaihoz újabb akciókat gerjeszteni!
Szombat volt, az utolsó 24 óra következett a horgászatunkban és az ott-tartózkodásunkban. Nekem már volt élményem, de szerettem volna, ha Kefetének is sikerül valami hasonló élményt szerezni. Sajnos ez végül nem jött össze, de határozottan kijelentem, ez nem az ő hibájából történt így, hiszen mindent tökéletesen csinált, az elképzelései is jók voltak, sőt kapásokig is eljutott, de egyetlen halat sem sikerült partra kényszerítenie. Lehet itt okokat keresni, okfejtésekbe belebonyolódni, legyen elég annyi, hogy most nem volt szerencséje, de remélem, ettől nem csüggedt és jövőre újra velünk tartanak Gyékényesre. továbbá remélem, akkor neki fognak kedvezni a körülmények és neki (is) lesznek hasonló élményei!
Nekem e napon, délelőtt volt még egy kapitális kapásom és ebből eredő élményem… Egy velőtrázó kapás, ami után a bevágás rendesen ült… a halat csónakból közelítettem meg, de nagyon agresszíven húzott, így inkább leállított motorral próbáltam kivárni, hogy fáradjon. Azonban vagy 20 percig nem akart fáradni! A magam súlyát csónakkal együtt vontatta, közben felszedtünk egy vödörbe betonból kiöntött bójasúlyt bójával együtt, a partról vagy 7 szereléket mindenestől és még mindig csak ment és ment! Magabiztos voltam, mert a fentebb már említett vastag monofilből pár méter mindig az orsó dobján volt, így mertem remélni, hogy vagy az előke tud elszakadni, vagy a botom bír csak eltörni, egyéb esélye nincs a halnak! Miután kicsit túlerőltettem, egyszer csak elszakad a hámozható Strategy előke a horognál… ennyi volt egy nem látott hallal történt küzdelmem. Élménynek óriási volt nekem is és a parton értünk izgulóknak is! Majd jövőre hátha másként végződik egy ehhez hasonló harc!
E napon Kefeténé Hajni egy finom babgulyással lepett meg bennünket, amit nagy elánnal és jó étvággyal faltunk fel. Igaz, ennek a kajának ismertek az utóhatásai, ami bennünket sem került el, de ez már barátok közt talán természetesnek is mondható…
Íme, a babgulyás (zeneleves) à la Hajni receptje:
„Babgulyás recept, ahogyan mindenki készíti”: Hozzávalók: 1 kg kockára vágott comb, 2 fej vöröshagyma, 1 zöldpaprika, Piros Arany csípős és édes, ízlés szerint, 1 kg szárazbab (min. 1 órára beáztatva), 1 zeller, 3-4 szál sárgarépa, 3-4 szál petrezselyem, 3/4 kg burgonya, só, bors, étolaj, őrölt paprika. Összeaprítom a vöröshagymát, a zöldpaprikát felkarikázom, olajon megpirítom a hússal együtt, majd hozzáadom a megfelelő mennyiségű őrölt paprikát, hogy szép színe legyen. Ezt követően felöntöm vízzel, és a babbal együtt (legalább 1 órán át) főzöm. Amikor a bab már félig megfőtt, hozzáadom az összedarabolt zöldségeket, sóval, borssal ízesítem, és készre főzöm. Aki igényli, készíthet hozzá csipetkét, ezzel még laktatósabbá válik. Jó étvágyat!
Szóval, hogy miért is írom ezt ilyen nyíltan? Mert ezen az estén Kefetével, engedve a nyomásnak, mármint a lelkinek, nem a gyomorban lévőnek, becsónakáztunk kicsit kurblizni. Hátha még valami siker vár ránk az akadókban, talán egy csuka vagy süllő, netán harcsa. Szóval, egy csónakban, két - babgulyással belakott - férfi, az nagyon gázos… de szó szerint! Azért jól elszórakoztunk! Igaz, kapásunk nem volt, de jót pergettünk, sztorizgattunk és egyebek…
Jó volt kicsit elszakadni a megszokott bojlis, vagy netán a finomszerelékes technikától. Sajnálom, hogy nem lett eredménye a próbálkozásnak, de ettől még szép sport a horgászat és a pergetés is, igaz, számomra nem annyira érdekfeszítő, de ez már legyen az én bajom! Kefete műhalára ugyan majdnem lett jelentkező, egy bakcsó a fák közül, amelyik többször lekövette a bedőlt fa környékén cikáztatott műcsalit, szinte már csak a végső rácsapás maradt el, aminek valljuk be, örültünk is!
Sötét volt már, amikor kicsoszogtunk a partra, ahol a közeli szomszédok mulatása fogadott. Nem jó előjelek az utolsó éjszakára, konstatáltuk, de ezen már nem tudunk változtatni, talán a remény maradt bennünk, hogy előbb-utóbb elfáradnak a legények és hazamennek szegények!
A legények elcsendesedtek, majd kisvártatva a jelzőm felüvöltött. Nem is reméltem, hogy még egy, mondjuk úgy, búcsúajándékkal kedveskedik a tó nekem! A már előző hajnalban begyakorolt (milyen nagyképű ez, nem?) mozdulatsort lekövetve pattantam a csónakba, be a nyílt vízre és rövid fárasztás utána csónakba emeltem egy pontyot. Odakint derült ki róla, hogy 4,3 kilós és a felfüggesztett büntetéséből azonnal szabadulhat! Ezután már, bevallom, lazábbra vettem a nadrágszíjamat, visszafeküdtem és aludtam egy jót! Nem akartam már több babért begyűjteni, nem voltam elégedetlen, hagyni kell a szerencséből máskorra is!
A vasárnap a pakolásról, a fogyó, de még mindig élő reményekről szól, majd azok is befejeződnek, elfogynak, és összepakolva, menetkészen jön a búcsúzkodás, a jóslatok, álmok, tervek és persze a békés utazásra vonatkozó kívánalmak! Útközben még meglátogattuk Fonyódon Willyéket, hogy el ne feledkezzenek rólunk és mi se róluk, ott is elidőztünk egy kicsit, azután szaporán igyekeztünk, ki-ki a saját otthonába, hiszen mindenkit várt az otthoni ügyes-bajos dolgok tömkelege. Mi azzal szembesültünk, hogy a kőműveseink fele annyit sem haladtak, mint amikor otthon vagyunk, de mit tehettünk, csendesen nyeltük a bosszúságainkat! Reméltük, hogy októberben már készen lesz mindenki és költözhetünk… de addig még sok víz lefolyik a Dunán!
Mert horgászni, halakat fogni mindenütt nagyon jó, hajrá Haldorádó!
Köszönjük, Gyékényes!
Írás, fotók: Jeszy
Photoshop: Jeszenszki Andi
