Leng a kezem, jelentkezem! Ismét egy új helyszín, megint új élmények, de most nem a megszokott mederben folynak az események, hanem a Szelidi-tó medrében. Előre megfontoltan, de spontán is eltér a mostani túránk a sablonostól, a már megszokottól (de remélem, nem unottól!). Az előre eldöntött változások, a véletlenek és a sorsszerűségek egymásutánjai jellemezték ezt a majdnem három napot. Volt, ami jóra fordult, volt, amit elfogadtunk úgy, és voltak helyzetek, amit előre tudtuk, hogy nem lehet jó! Nem csigázlak tovább benneteket, lássátok hát, mi történt ott velünk pünkösdkor!
Valamikor régen, nagyon régen - ti még sokan meg sem voltatok, amikor én még kissrác voltam - misztikumnak számított erre felénk a Szelidi-tó. Közel akkora névnek számított, mint a Balaton, a Velencei-tó, de legalábbis megközelítette azokat. Persze, ahogy az előbbiekre sem sűrűn jutottunk el a szüleimmel, így ide szinte nem is emlékszem, hogy elvittek volna. Mikor felcseperedtem, ilyen szép nagyra, na meg eszembe jutott, hogy horgászni jó, meg persze, az a tény, hogy házas és társas életet éltünk, eszembe jutott, hogy közel ez a gyerekkori misztikus tó, a lehetőségeink megengedik, hogy meglátogassuk, hát akkor miért is ne?! Többször voltunk is itt, nomád körülmények között, amiből nem születtek túl nagy élmények: kukoricával egy arasznyi süllőt sikerült csak fognunk, miközben a szomszédok tömegével fogták a szebbnél szebb halakat (persze az akkori értékítélet szerinti szépeket, na meg az elmúlt hosszú idő szebbé is tette az akkori halakat), mi meg csak ültünk és néztük őket, mint a faszentek! Aztán egyik ilyen alkalomkor, miután nejeink hazamentek az autóval, hárman maradtunk barátok a parton, az engedélyemet meg az autóban hagytam. Persze, hogy jöttek a halőrök… életemben nem magyarázkodtam még ennyit a becsületemért! De hittek nekem, plusz megegyeztünk, hogy pótlólagosan bemutatom majd. Szerencsére megoldódott minden…
Észrevétel, javaslat: Sokszor fogant már meg bennem a kérdés, lehet, hogy van is rá írott válasz, én mégsem vettem még észre, hogy egészen pontosan hol kell tartanom az engedélyt? Mert jó, magamnál, oké, de ha, mondjuk egy kövezésen csak minimál cuccot (ami sok esetben rengeteg) viszek le, miközben az autóm közvetlenül a horgászhely mellett vagy annak közelében van, ha a horgászládám éppen nem kell a parton, hanem jó a sátor mellett is, vagy az autónál, akkor abban nem lehet? Vagy ha rövidnadrágban hűsölök a parton és nem szeretném, hogy a farzsebben összetörjön az engedély kemény tokja, nincs zseb a ruhámon, akkor kézben kellene tartanom? Vagy ha zuhog az eső és örülünk, hogy elférünk az ernyő alatt, és egyébként sem kellene, hogy ronggyá ázzon a papírunk, akkor hol kellene tartanunk? Örök talány…
Én ezt úgy oldom meg, hogy amennyiben nem tudom az autót a közelben „állomásoztatni”, akkor a legbiztonságosabbnak, vízhatlannak vélt helyre rejtem el (ilyenkor szoktam elfelejteni, hova is tettem), egyébként meg az autó ajtó-oldalzsebében várja az ellenőröket! Már, ha az autó és benne az engedélyeink nem éppen a csajokkal kirándulnak valahol…
Aztán hat éve barátokkal és nejeikkel szerveztünk egy hétvégét a Szelidi-tóra, de ezúttal nyaralóban, talán az egyetlen közvetlen vízpartiban. Volt sütés-főzés, ereszd el a hajamat és persze páran a horgászat oltárán is áldoztunk a kedvenc időtöltéseinknek! Sok élmény megmaradt ebből a túrából bennem, többek között, hogy a bedobált, behúzott hat szerelékünket ötször-hatszor kellett újrakötni a nádfal előtt csónakázó turisták miatt. Már állandó őrséget kellett tartanunk a szomszédságban és üvöltözve jelezni a közeledő csónakosoknak, hogy menjenek beljebb! Így utólag elég mókás volt, de akkor nem tudtunk rajta végig röhögni. Fogtunk pár átlagos pontyot, így ebből a szempontból is szép emlékek maradtak meg bennünk. Plusz volt egy emlékezetes összezördülés is az akkori társaság és köztem, mivel az egyik beeső barátunk annyira bemókázott vörösborból, hogy haza már nem engedtük ilyen állapotban, hagytuk, hogy itt aludja ki sok „élményét”, másrészről mi erre - az utolsó - éjszakára továbbutaztunk, így kézenfekvő lett volna, hogy én hagyjam ott az akkor vadi új bojlis ágyamat a srácnak. Nos, ezt én megtagadtam, ami nem esett jól többeknek, mondván, hogy irigy vagyok. Hát elmesélem, hogy miért nem: a srácra jellemző volt, hogy ha „benyákolt”, nem a természetes úton hagyta el gyomrát annak tartalma, így a sok vörösbor a vacsorájával és az én új ágyam, amit a nőmtől kaptam nem sokkal előtte (mellesleg, az akkori legdrágább Pelzer ágy volt) nekem nem volt összeegyeztethető. Többen nem értették meg, hogy miért vagyok olyan irigy és miért nem akarok utána évekig más gyomorsavától átáztatott ágyon feküdni…
No de szóljatok rám, ne sztorizgassak már ennyit a régmúltról, hiszen a mostani túránkról ígértem a beszámolót! Még talán annyit a múltról, mert szervesen hozzátartozik ehhez az íráshoz, hogy a tavalyi Flúgos Futamot itt rendeztük meg, melyek során a vezetőségtől, Katona József egyesületi elnöktől és Csókás Andris barátunktól kisírtam, vagy nevezzük inkább kimosolygásnak, egy itteni horgászattal töltött hétvégét. Természetesen első szóra beleegyeztek és felajánlották a lehetőséget, akkor ezt érvényesítettük is.
A korábban megszokott túráktól eltérően most erősen a halfogásra szerettem volna koncentrálni, hiszen még sosem estem halbőség esetébe (talán a tavalyi adácsi túrát kivéve, ahol érdekes módon rontásom elszállt egy kis időre), így most erőnek erejével ki szerettem volna „seggelni” pár szebb halat! Vagy, ahogy Misó barátom szokta volt mondani, „elparittyázgatni”…
Arról a már tavalyról ismert tényről persze elfeledkeztem, hogy a helyiek szerint itt bojlizni nem érdemes, a jobb halak túlnyomó többsége a magokra érkezik. Nem, én ezzel nem foglalkoztam még annak a ténynek a tudatában sem, hogy a tavalyi Flúgost szinte a magos etetési és csalizási lehetőség behozatala - úgymond - mentette meg! Én makacs voltam és elterveztem, hogy szembemegyek a logikával! Volt itthon rengeteg régről megmaradt gyári és saját bojlim, amiket most szerettem volna elszórni és nyilván reméltem, hogy értelme lesz!
Voltak itthon SBS fluo pop-upok, Jet Fish biocrab, Mivardi cherry-s, szilvás, Zadravec fűszeres, füstölt kolbászos, Gigant Five, Carp Friend Baits-es monsterfish, birdfood, Red Army, Berkley májas és fehér csokis, valamint a saját, tavalyi májasomból és a halas-gyümölcsösömből is. Így összességében talán volt vagy 15 kg pellet és bojli vegyesen és a kis tégelyekbe rakott apróságokat nem is számoltam ide. Persze, jöttek is velem mind… meg vagy 10 kiló frissen áztatott és roppantott kukorica, főtt tigrismogyoró és savanyított vegyes magokból is hasonlóan kb. 8-10 kiló. Volt pakkunk rendesen megint!
Arra azért gondoltam (és milyen jól tettem!), hogy a magokra is szükség lesz, ha máskor nem, az etetéseknél, ezért is vittem, egyébként meg akartam mutatni, hogy én még a szélmalmokat is legyőzöm!
A hely, ahova sikerült letelepednünk, kicsit szűkös volt, de ahhoz képest, hogy ekkorra már csak három-négy hely volt szabad a parton, még örültünk is. Elfért a sátrunk, a magasra állított rod-pod alatt még a csónakkal is kifértem a nyílt vízre, árnyas, csendes, valamennyire szélvédett és nyugodt hely volt, így még örültünk is annak, hogy ez jutott! Rutinosan állítottuk fel a sátrunkat, rendeztük be minden kényelemre - és viszontagságra - felkészülve, aztán nekivágtam a nagy víznek és „kitapogattam” (radarral természetesen) a gigantikus halak által leginkább látogatott helyeket. Ezeket megjelöltem a múltkor már emlegetett, „lidlis” villogó csuklópántból készült bójákkal és alaposan megetettem. Utána partra szálltam és összeszereltem, felcsaliztam, behordtunk, majd vártuk a csodát. Megkezdődött a halseggelés, a görcsölés, a vértizzadás… bevallom, nem szoktam görcsösen halat fogni, de most azért nagy volt bennem az akarat, hogy finoman fejezzem ki magam! Szerettem volna szép, de legalább is szebb eredményekkel hazatérni innen.
Négy helyből, amiket megjelöltem a négy botunkhoz, két fő kategória köré építettem fel a koncepciómat, történetesen a magos és a bojlis etetés-csalizás témakör alapján. Azon belül pedig sorrendben, jobbról balra haladva, az egyes helyet friss, napokkal azelőtt áztatott és főzött magokkal, főleg kukoricával és tigrismogyoróval etettem, csaliztam, a másodikat büdös, CSL-ben, halolajos dipben áztatott vegyes bojlival etettem, csaliztam. A harmadik helyre több éves, savanyított vegyes magok, főleg kukorica, borsó, tigrismogyoró és aprómagok, míg a negyedik helyre vegyes, inkább fűszeres és édes bojlik kerültek.
Délután négy óra volt, mire minden a helyére került, már csak a halak hiányoztak az idilli képhez. Na meg a gyomorba valami emberi kaja, ugyanis a gyomromban lévő bóját még nem etettem meg, sem alapozó etetéssel, sem helyben tartóval! Nosza, hát, essünk neki! De minek is? Hát igen… itt következik ennek a túrának a következő és nagyon is meghatározó jelentőségű mássága, tudniillik, ezen a túrán nem a magunk által főzött-sütött kajákat ettük, hanem csupa boltit és közülük is több konzervest. Már jó ideje idegesítettem a páromat, hogy egyszer próbáljuk ki! Vásárlásaink során be is csempésztem egy-két konzerves készételt, hogy majd egyszer csak ebből lesz egy nagy zabálás. Most elérkezettnek láttam az időt erre a nagy áldozatra. Igen, mint utólag kiderült, áldozatokat kellett hoznunk a cél érdekében, mert a mi házi, otthoni kajákhoz szokott gyomrunk erősen tiltakozott ezen ételek ellen. Sebaj, egyszer ezt is ki lehet bírni és ki kell próbálni!
Csak a poén kedvéért egy kajarecept két személyre: végy 2 darab kb. 400 g töltőtömegű, a boltok polcain különféle ízekben feltalálható készétel-konzervet, vegyél elő egy konzervnyitót, vagy próbáld meg ép kézzel megúszni a dobozon lévő füllel való nyitást. Vegyél elő egy kemping gáztűzhelyt, egy kemping alumínium edényt, öntsd bele a doboz tartalmát, gyújtsd meg a tüzet és melegítsd fel! Ha már elég meleg, ízlés szerint vágj hozzá kenyeret vagy - ha nem ízlik - jópofát! Ha lehetőséged van rá, akkor főzzetek köretnek száraztésztából egy marékkal, az alaposan feljavítja a gyári ízeket!
Arról már nem is beszélve, hogy biztos, ami biztos alapon a száraz kajának otthon előkészítettünk jó kis Tápos Miska-féle házi sonkát és házi kolbászt, ami végül otthon maradt, így aztán nőm visszakocsikázott a legközelebbi boltba és bevásárolt az ott kapható „legjobb” gyári kolbászból, császárszalonnából, sonkakrémből, sajtokból. Még jó, hogy paradicsomból, retekből, paprikából nincs gyári, maximum ízetlen import, ezért aztán azzal kiegészítve már megvolt a szárazkajánk is, igaz, az is bolti cuccokból és a nálunk már megszokott kóserséghez semmi köze nem volt. De mi még ezt is kibírtuk, mert baromi kemény, szívós bojlisok voltunk - három napig!
Kora este volt, mire jóllakottan hátradőlhettünk végre és mostantól már tényleg nem kellett másra koncentrálnunk, csak a halakat kellett várnunk tárt karokkal és nagyra nyitott merítő szákkal. Meg hatalmas türelemmel…
A péntek este nagy nyugalomban telt, így nőmnek tévénézési igénye támadt, mert mint kiderült, aznap volt a „megasztár” vagy a másik, a „csillag születik” döntője, és az rettenetesen érdekelte! Vittem az aggregátorunkat és a tévét is, így - bízva abban, hogy az aggregátor hangja nem zavarja sem a halakat, sem a szomszédokat - nekiláttam a technika összeszerelésének. Az aggregátor négyütemű, ezért elég halk, a közvetlen szomszéd is vagy 200 méterre van tőlünk, a halak meg amúgy is a túloldalon kellene, hogy legyenek, a horgaink közelében, így az aggályokat hamar elhessegettem és rutinosan folytattam a mozi beüzemelését. Azonban - bár az aggregátor hibátlanul beindult - valami gebasz történhetett, ugyanis az indítás után kisvártatva az „overload alarm” kontroll lámpa kivillant és többé nem adott áramot semmihez sem. Na, csak ez hiányzott, mit kapok én ezért?! Izzadtra rángattam magam, minden újrapróbálkozásnál remélve, hátha egyszer csak helyreáll a dolog, de nem sikerült áramot csiholni többé! Tettem még egy kényszeredett próbálkozást a nálam lévő szerszámokkal és a csekély műszaki tudásommal a helyszínen szerelni, de miután pár csavartól megszabadítottam a szerkezetet és sikerült bambán belebámulnom a belsejébe, majd látva, hogy semmi rendellenességre utaló jel nincs, sőt egy apró alkatrész sincs, amiről tudnám, hogy mire való és hogy kell normál esetben állnia, kinéznie, nekiláttam az összeszerelésnek. Azonban a horgászcélokra használt és itt csőfogónak átnevezett érfogóm eltört, így már az összeszerelést sem tudtam befejezni. Dobozba kerültek a kimaradt csavarok és az aggregátor is. Nincs áram…
Nőmet egy újabb szerelék-behúzással és egy éjszakai kártyázással - snapszerezéssel - próbáltam kárpótolni, de abban meg rövid idő alatt 6:2-re vezettem, így nem akartam tovább rontani az amúgy is pattanásig feszült helyzetet. Javasoltam, feküdjünk le, hátha éjszaka sokat kell majd fárasztanunk, pihenjünk neki a halfogásnak!
A kétszemélyes snapszer szabályai, aki nem ismerné: a magyar kártya VII-es, VIII-as, IX-es lapjait kiszedjük, ezek lesznek a nyereménylapok, a maradék 20 lappal játsszuk a játékot. A keverés után elsőre három lapot a partnernek, hármat magunknak, majd a következő lapot adunak középre, pofával felfelé letesszük. Utána még két lapot a partnernek, kettőt magunknak leosztunk, a maradékot az adura tesszük, értelemszerűen pofával lefelé! A partner kezdi a játékot egy neki ideális lap középre tételével, amit értékének megfelelően vagy elütünk, vagy egy alacsonyabb értékűvel hagyjuk elütni. Mindig az hív, aki az ütést viszi. Az ütés után középről vesz mindenki egy-egy lapot és kiegészíti a kezében lévőt öt darab lapra. Az adut ki lehet cserélni a neki megfelelő színű alsóval, kivéve, ha már csak egy lap van az adura borítva (na, meg persze, ha az adu már eleve az alsó). Utolsó lapnál már sem takarni, sem cserélni nem lehet! A játék közben be lehet mondani a húszat (egy nem adu színű felső és egy király együtt), negyvenet (egy felső és egy király az adu színében). A cél, hogy az ütések pontértéke elérje a 66-ot. Ha ezt úgy sikerül, hogy a partnernek nincs meg az ún. „maccs”, ami 32 pont, akkor kettő nyereménylapot, ha annál több van már neki, akkor csak egy nyereménylapot kapunk. Takarásnál, ha sikeres, akkor három nyereménylap jár. A takarás lényege, hogy a kézben lévő lapjainkkal a partner minden kézben lévő lapját elüssük, ha nem sikerül, akkor értelemszerűen a partner kapja a három nyereménylapot! Ha elfogy, egy kézbe kerül mind a 12 darab nyereménylap, akkor új játékot kell kezdeni.
Hajnali három körül három boton is volt egy-két csippanás, de mivel nem „füstölt” semmi, abbamaradt a csipogás is, így nem rohangáltam, nem bújtam ki a finom meleg hálózsákomból. Kora reggel azonban váratlan felismerés ért ezért a lustaságomért… de lássuk csak sorjában!
Hajnali fél ötkor gyanús jövés-menés hallatszott a sátrunk előttről, ahova csak úgy nem jöhetett volna senki, mivel egy keskeny ösvényen lehetett letérni ide az útról és innen már tovább csak a vízen lehetett volna akárhova is menni! Felöltöztem hát és nagy lendülettel mentem ki a szabadba, hogy majd kiosztok pár keresetlen szót, ne adj isten pár taslit, ám ekkor kellemes meglepetés ért. Két régi ismerősre leltem odakint, akik a csónakjukat szerették volna itt vízre tenni, hogy horgászhassanak belőle. Bán Pityu és Rácz Józsi volt ott, akik rendszeres résztvevői a Flúgos Futamoknak, így a baráti üdvözlés után készségesen segítettem nekik, főleg hogy ezt a csónakot én tettem fel a nádra tegnap a halőr segítségével. A helyszűke miatt és egyébként is időszerű volt már a szerelékeim felnézése, felajánlottam, hogy kiszedem a botjaimat és úgy sokkal kényelmesebb lesz! Ekkor szembesültem az éjszakai csippanások következményeivel, ugyanis egy horgon törpeharcsa, egyen pedig egy keszeg csüngött, gallérba akadva. Nagy öröm volt, mondhatom! A harmadik pálcát - amin hajnalban csippanások voltak - felemelve gyanúsan görbült az idei évben (számomra) újnak és újdonságnak számító, Shimano Alivio CX Specimen 3,60 3 librás botom. „Ezen van egy amur!”, mondta Bán Pityu és máris ugrott a csónakomba arra biztatva, hogy menjünk csak be érte! Nekem sem kellett több, hiszen ezért jöttem! Kicsit forgolódtunk, mire megtalálta Pityu az egyenest, én meg igyekeztem a kanyargásait követve spannolni a zsinórt. Ment is a dolog egy ideig, de mikor már egész közel voltunk a halhoz és már láttuk is a sziluettjét a víz felszíne közelében, Pityu egy jobbos-balos kanyart vett, ki tudja, miért, így a zsinór alaposan meglazult és a hal egyszerűen kirázta a horgot a szájából… ez elment! Nem hibáztatom érte Pityut, hiszen, ha nincs itt, még nagyobb eséllyel bénázom el a dolgot. Sebaj, hal volt és megtetszett neki a csalim, akkor majd megtetszik neki máskor is, vagy másiknak is!
A Pityu-Józsi páros elevezett horgászni, mi pedig nekiláttunk egy újabb húzásnak: csalizás, behúzás, majd jöhetett némi reggeli kaja magunknak is! A jó kis boltiból…
A szerelékeket kicsit megvariáltam és kettőre a hagyományos fix ólmos, leadcore-ost szereltem, míg kettőre chod riget csináltam, igaz, nem teljesen szabályosan, de abból, ami a rendelkezésemre állt, a lehető legjobban arra hajazót szereltem össze. Reméltem, hogy ha kicsit szabadabbra hagyom a csalit a mozgásában, az esetleg ad valami pluszt a halak kapókedvének.
Mivel az aggregátorra nem számíthattam és csak egy aksit vittem, amiről tudtam, hogy előbb-utóbb le fog merülni, nem volt lehetőségem feleslegesen csónakázni, takarékoskodni kellett az energiával: dupla botos behordásra álltunk rá, aminél egy menettel az egyiket befelé húzom, a másikat kifelé. Kellő odafigyeléssel és persze egy profi segítőtárssal nagyon rugalmas módszer ez. Nekem mindkettő rendelkezésemre állt, így ment is a dolog, mint a karikacsapás!
A reggeli behúzásnak kora délelőtt meg is jött az eredménye egy irgalmatlan heves, füstölős kapásban az egyes helyen, amit a friss magokkal etettem, csaliztam. Mire beértem csónakkal, a hal már messze a nádban volt, abszolút reménytelennek tűnt, hogy egyáltalán bejussak oda, nemhogy kiszedjem a nádrengetegből. Egy szerencsétlen mozdulat még rá is segített, hogy sikertelen legyen a hal megszákolása, ugyanis a csónak elején lévő rozsdás lemezdarabba beakadva elpattant a főzsinórom. Mérgemben majdnem eldobtam minden kezemben lévő cuccot, de nyugalmat erőltettem magamra és kifordultam a part felé. Alig tettem meg pár métert, amikor eszembe jutott, pontosabban bevillant egy kép, hogy ezen a botomon volt egy dobóelőtét zsinór, egy vastagabb monofil, aminek mintha láttam volna egy darabját a nádban a víz felszínén. Hamar megfordultam és legalább a szerelékemért visszamentem! Az előtét zsinór még mindig ott volt a nádszálakon, így hamarjában elkaptam és annyit húztam rajta, hogy rá tudjam hurkolni a radar tartócsavarjára. Ezután leszereltem a csónakmotort, gondosan elhelyeztem a csónakban, levettem a botom spicctagját és a nyéltag egyetlen gyűrűjén átfűzve a főzsinórt, összehurkoltam a csavarra tekert előtéttel. Lett egy jó nagy bumszli csomó, aminek felesleges végeit alig tudtam elharapni. Ezek után elkezdtem az előtét zsinórt óvatosan feltekerni az orsóra, hogy minél több tekerésnyi legyen rajta, ha megindul a hal. Közben a horgon lévő hal megérezte a közeledésemet és elindult. Szerencsére belátta, hogy az az irány rossz, amerre elindult, így inkább visszafordult és felém araszolt, kifelé a nádból. Pár perc múlva a feszítésnek köszönhetően megjelent a nyíltabb részen, ahol végre sikerült oldalra fordítva aládugnom a merítőt. Megvagy! Igazából se tőpontynak, se nyurgának nem merném nevezni, döntsétek majd el ti a képek alapján, de valójában mindegy is, akkor és ott ő volt a legszebb hal! A motort hamar visszaszerkesztettem és büszkén utaztam kifelé a bázisra az első halunkkal!
Tanulva a nádas esetből minden botomat kirendeltem és amelyiken nem volt erős monofil előtét, azokra azonnal tekertem vagy 20-25 métert. Mint később kiderül, érdemes volt, mert a 28-as főzsinórokkal esélyem nem lett volna egy komolyabb halat kicibálni a nádból, de még a szerelékemet sem tudtam volna megmenteni.
Újracsaliztam és újra behúztunk. Ezután az események lelassultak, minek következtében a történet innen átmenetileg felgyorsul, ugyanis nagyobb időbeli ugrásokat tehetünk, mert feltételezem, nem vagytok kíváncsiak, mennyit deleltünk, várva a halakat?! Két alvás között kóboroltam a környéken és fényképeztem a természetet, az élőlényeket, és ahogy már megszokhattátok ebben a sorozatban, lányom által „összeszerelve”, bemutatom nektek, íme:
A parti árnyas út meglepően jó minőségű, néhányan ki is használják ezt és száguldoznak, de a többség ismeri a rendet és normálisan közlekedik. Városi embereknek felüdülést jelenthetnek ezek a paradicsomi állapotok a rengeteg madár énekével, a természet érintetlenségével, nyugalmával. Természetvédelem alatt álló táj lévén tilos abba beavatkozni, valójában sátorozni is csak az erre a célra kialakított helyeken lehet. A tó morotva jellegű, még valamikor az utolsó jégkorszak idején alakult ki. Területe 75 ha, hossza körülbelül 5 km, átlagos szélessége 150-200 méter, átlagos mélysége 3-5 méter, de a nád előtt is még 1-1,5 méteres vizek vannak. Persze, ehhez hozzá kell rögtön tennem, hogy vagy 15 ha nádas is övezi a tavat! A nádat, pontosabban a nádban lévő vizet pedig sok szép hal lakja. Amurok, pontyok, harcsák és egyebek.
Visszatérve a bázisra ismét kirendeltem a botokat és újracsalizva visszaküldtem. Így leírva, olvasva persze csak pár másodperc, de ezt végigcsinálva körülbelül egy óra időt vett igénybe, de ez egyáltalán nem volt akadály, hiszen pont ezért voltunk ott, szívesen csináltuk. Amint végeztünk a csalik cseréjével, bementem a túlparti horgásztanyára, ahol feltöltött akkumulátort ígértek a helyi vezetők, plusz mindjárt le is zuhanyoztam az ottani nagyon kulturált körülmények között. A horgásztanya stégén bele is csöppentem egy komoly hal fárasztásába, igaz, ez szakított, de az ottani vendégek elmondták, volt már egy hatkilós pontyfogásuk, emellett jó pár egyéb halat is beszákoltak és persze engedtek szabadon. A körutazás alkalmat adott, hogy végigkérdezzek a parton több horgászt, hogy mi a helyzet náluk. Senki sem dicsekedett, két kis amurról, egy szebb pontyról és egy öt kiló körüli, bojlival becsapott harcsáról hallottam. Voltak kósza hírek, hogy itt hétkilós, amott tízkilós pontyot fogtak, de ez már nem volt ellenőrizhető, így vagy igaz volt, vagy nem.
Az este ismét kártyázással, vacsorával, beszélgetéssel telt. Nem húztam újakat, mert nem tartottam érdemesnek, hiszen egy csippanás nem volt, így nem feltételeztem, hogy még a horgokon lévő csali alkalmatlan lenne a halak odacsalogatására. Hajnalban ismét pár rövid csipogás jelezte, hogy valami érdeklődik a csalik iránt, de mivel nem folytatódott, ismét kényelmesre vettem a formulát.
Reggel ötkor felkeltem és láttam, hogy a négyes boton a főzsinór teljesen be van ejtve. Kiszedtem az egyest, a kettest, a hármast, amik makulátlanok voltak, semmi változás nem volt tapasztalható rajtuk. Majd nekiláttam a négyesnek, ami be volt ejtve. Mikor sikerült feszesre tekernem, éreztem, hogy hal van rajta, talán nem is rossz! Mivel a többi botot már - direkt ezért - előtte kiszedtem, zavartalanul tudtam a csónakkal kihajtani a nyílt vízre fárasztani. Pár perc után megláttuk egymást… egy szép amur volt. Párszor nekilódult a végtelennek, de mindig visszarendeltem. Mikor úgy éreztem, hogy lassan ideje lesz a merítésnek, vízre tettem a bojlis merítőt, aminek a nyél és fej találkozásánál egy lebegtető polifoam van. Ez a polifoam azonban minduntalan haladni akart a csónak mozgásával ellentétes irányba (egészen pontosan a polifoam maradt egy helyben, a csónak haladt csak). Nos, mikor végre sikerült úgy összehoznom a merítő fejét és az amurfejet, hogy egymással kapcsolatba léphettek, a polifoam ismét megindult, én korrigálni próbáltam, mire az amur megriadt és kiugrott a merítőből, amiből az lett, hogy a horog kiakadt és a szép halacskám eltávozott. Nagyon dühös voltam, hogy ismét nem sikerült a hajnali amurt beterelnem, kivinnem és lefotóznom! Azt sem igazán értettem és értem ma sem, hogy a fél négykor ejtegetett kapás után másfél óráig miért nem tudta kirázni a horgot és ötkor mitől tudta mégis? Érthetetlen…
Bánatosan mentem ki a partra, ahol nőm már ébren volt és várt, forró kávéval és biztatással, hogy a következő már meglesz! Hat órakor újracsaliztam és újrahúztunk.
Vasárnap délelőtt, a reggeli után nem volt mit tenni, kicsit beszélgettünk, majd egy kicsit lepihentünk, hátha majd jól jön ez a pihenés, mondjuk éjszaka. Talán fél, maximum egy órát pihentünk, amikor füstölős kapásunk volt az egyes boton, amire 2 szem régóta dipben ázó tigrismogyorót és egy szem friss kukoricát tettem egy kis polifoammal balanszírozva. Nagy szerencsém volt, mert ez a hal nem akarta a nádfalat átúszni keresztbe, kicsit befészkelte magát, de kisvártatva kifarolt és a nád előtt virgonckodott. Nem is kellett vele sokat küzdenem, kimentünk együtt a túlpartra, lefényképezkedtünk és mehetett is vissza a helyére!
Recept: évek óta gyűltek a maradék dipek mindenféle gyártótól, mindenféle ízekben. Egy kósza ötlettől vezérelve, körülbelül két éve folyamatosan öntögettem össze ezeket, édeseket az édesekhez, fűszeres-büdöseket a fűszeres-büdösekhez. A megmaradt tigrismogyorókból is rendszeresen tettem bele ezekbe a löttyökbe pár szemet. Egy idő után annyira átitatódtak a szemek, hogy szinte zselés lett a belsejük, átszíneződtek a dip színére és nagyon kellemes, átható illatuk lett. Sokáig nem is érdekelt a dolog, de most a maradékokat szerettem volna mindenből elhasználni, így kerültek be a cuccok közé. Nem bántam meg… javaslom nektek is, hogy ne öntsétek ki, ne dobjátok ki ezeket a maradékokat, van értelme kísérletezgetni!
Miután felfrissítettük az arzenált, nekifogtunk a „finom” ebédnek, amit nőm pár perc alatt „megfőzött”. Ebéd után kis pilledés, majd ismét egy kis delelés következett. Megint nem tudtunk mély álomba szenderedni, mert a hármas helyen lévő boton eszeveszett rohanásba kezdett valami a csalival. Két szem savanyított kukoricát és egy szem régi dipes (fokhagymás-kagylós) tigrismogyorót fűztem fel és egy kis polifoammal lebegtettem meg. Szóval, felriadtunk a sikító rádióra, én kómásan igyekeztem észhez térni, a szerelésemet rendbe szedni és beugrani a csónakba, menni a kapitális halamért. Természetesen berongyolt a nádba, nem is akármennyire! Nem mertem erőltetni, amíg nem értem el a vastag monofil előtétig, de nagy csodálkozásomra a 20-25 méteres monofil a nádfalnál kezdődött… hajjaj, mi lesz itt?
Már-már rutinosan cselekedtem, hiszen az utóbbi napokban itt megtanultam, hogy nem lehet csak úgy a nádba menni! Motor le, evező elő és irány a nád! Az igazat megvallva, elvágni nem szerettem volna a zsinórt, ezért megpróbáltam megközelíteni a végszereléket, és reméltem, hogy a horgon még ott lesz az áhított megaponty. Mondjuk, körülbelül negyed óráig törtem a nádat, amikor már sejtettem, hogy a halam már nem vár rám ott a kampó végén. Ráadásul, amikor beértem vagy tíz méterre, akkor jöttem rá, hogy a hal is rájött, hogy rossz irányba tart és megfordult majdnem 180 fokkal és elindult az ellenkező irányba. Én is elkezdtem hátrálni a másik útvonalon, amikor megleltem a horgot, ami ki volt egyenesedve. Szegény hal, biztosan alaposan megsérült ettől a horogegyenesítéstől, de csak ő tehet róla, miért nem maradt a nyílt vízen, hamarabb és kisebb fájdalmakkal szabadulhatott volna! Persze, nincs ráírva a horgokra, hogy a másik végen egy C&R horgász ül, vagy éppen egy húshorgász. Na meg a halak sem tudnak olvasni… pedig olvashatnák a cikkeimet is akár… akkor rájönnének, hogy érdemesebb nálam jelentkezni egy fotóra, mint valamelyik rabsicnál a bográcsba kerülni!
Délután kaptunk egy halőri ellenőrzést, ami során Szabó Laci halőr megnyugtatott, hogy nem mi vagyunk a legpechesebb és pillanatnyilag a legsikertelenebb horgászok. Valamiért nem evett a hal, szerinte… és valljuk be, ennek csalhatatlan bizonyítékait láthattuk mi is! Talán a légnyomás okozta ezt, ami fél nap alatt 1019 hPa-ról 1013-ra esett vissza és a levegő is megállt, befülledt az addigi szeles, hűvös idő után. Az ellenőrzés mindent rendben talált, így Laci sietve továbbrohant, hogy más is szabályosan horgásszon. A magam részéről csak maximális elégedettséggel nyilatkozhatok az itteni rendről, ellenőrzésről. A halőr is maximálisan készséges, segítőkész, minden problémát meghallgat és igyekszik is segíteni, mindemellett kulturált hangnemben és higgadtan, magabiztosan, a szabályokat, a helyi viszonyokat jól ismerve ad tájékoztatást és figyelmeztet, ha valami nem stimmel.
Én meg felhívtam Kefetét és segítséget kértem, hogy valahogy halat kellene fognom, ha mást nem, hát egy jó harcsát, de nem a törpe változatból. Ő ellátott jó tanácsokkal, én pedig elővettem a szarvasi harcsát fogó szerkómat, meg a Csókás horgászboltban vásárolt 20 darab kövér, életképes nadályt és összehoztam őket egy nagy horoggal. Precízen behúztam a kettes helyre, mert elmondásom alapján Kefete azt látta erre ideálisnak. Letettem, az úszót beállítottam, áthajókáztam erre a partra és egy süllyesztő ólmot tettem a főzsinórra, majd vártam a csodát. Kefete szerint a szürkület környéki állapotok kedveznek a harcsának és azok a helyek, ahol ilyenkor a fehérhalak mozognak. Nos, most nem kedveztek, nem kedvezhettem nekik, mert körülbelül 4 óra feszült várakozás után sem jelentkezett egyikük sem erre a csodafalatra, sőt, már a szerelés is túlélt több keresztbe, hosszába csónakázót, így kitekertem a szereléket. Nagy csodálkozásomra a horog vegytiszta volt, mert nagy valószínűséggel a törpeharcsák megelőzték a szürke rokonaikat. Pedig a közel kétméteres vízben a vízfelszín alatt körülbelül 30 centivel kínálgatták magukat a nagy férgek, de ezek a mai törpék már nem elégszenek meg a fenék közelében lévő ennivalók dézsmálásával.
Mivel volt egy pótaksink és miután már csak alig párszor kellett becsónakáznom (sajnos) a túlpartra - tehát előreláthatólag már nem kellett túl sok energia - a tévét beizzítottam az inverterünk segítségével és párom megnézhette az Indiana Jonest! Dagadtam a férfiúi büszkeségtől, hogy lám, én még ezt is meg tudtam oldani neked, drágám! Mire ő: „Apa, te egy isten vagy!” Látjátok, kedves férfitársaim, ennyi kell a boldogsághoz!
Utolsó éjszakánk volt ez, így emelkedett az adrenalin-szint, a feszültség bennem, mert fogyott az időnk arra, hogy sok szép halat fotózhassunk! Pár szereléket újrakötöttem, új szisztéma szerint csaliztam és hordtam be mindet az általam legjobbnak vélt helyekre. Ekkor már fél éjfél volt, így ledőltünk aludni, hogy ezzel is eltereljük a halak éberségét, higgyék csak azt, hogy feladtuk és azért fekszünk le!
A következő kapásra szerencsére nem is kellett sokáig várnunk, mert hajnali fél kettőkor egy határozott húzós kapásra ébredtünk. Gyors ébredés és rohanás a négyes helyre! A hal ismét a nádban, megint nem kicsit benne! Sötétben még körülményesebb volt, de nem volt mit tennem, kellett a halas élmény, kellett a szerelékem, így nekifogtam kibogozni a fentebb már többször is vázolt módszerrel. Motor le, evező elő és kezdődhet a bányászkodás a nádban! Jó félóra alatt jutottam el a halig, szegény már nagyon el volt fáradva, de én is! A nagy merítővel esélyem nem volt alányúlni, ezért botomat a lábaim közé szorítottam és két kézzel nyúltam a pihegő ponty kopoltyúfedői alá. Sajnos másképp nem tudtam kivenni a nádrengetegből. Az Alivo CX ismét bebizonyította, hogy nagyon jó pálca, hiszen egy óvatlan pillanatban felnézve a spiccre, azt a hihetetlen képet láttam, amint az utolsó 3 gyűrű hosszban szinte vissza volt fordulva! Örülök, hogy megvettem ezeket a botokat!
Óvatosan beletettem a fáradtan pihegő pontyot a merítő fejbe, visszaszereltem a technikát és elcsigázottan, a nádtól sok helyen összevagdalva távoztam a táborhelyünkre. Öröm és boldogság töltött el, hogy sikerült még egy halat lefotóznom. 4,14 kilót nyomott a 3 szem régi, édes dipes tigrismogyoróra megéhező pikkelyes. Természetesen ment is vissza a vízbe, ugyanúgy, ahogy a frissen felcsalizott szerelék is.
A hajnali behúzás után nagy csend következett, reggel, ébredés után vettem észre, hogy hajnalban közvetlen egy csónakos horgászpáros közelében zöröghettem, így csónakba ültem, hogy elnézést kérjek tőlük és egyébként is beszélni szerettem volna velük, hiszen már két estével ezelőtt is feltűntek nekem, ugyanis ott aludtak a csónakban, ha éppen nem horgásztak!
Közelebb érve vettem észre, hogy egy fiatal páros volt a szomszédom, egy ifjú horgászhölgy és fiú párja. Miután bemutatkoztam és elismerésemet fejeztem ki a kitartásukért, nem elhallgatva azt a tényt, hogy én személy szerint egy, maximum két óránál többet nem bírnék ki csónakban, ők csak mosolyogtak. Elmeséltem, hogy Willyvel a Balatonon már félóra ücsörgés után feszengtem, Willy rám is szólt, hogy így nem lesz a közelünkben hal! Pedig akkor még alig ültem egy helyben fél, maximum egy órát! Ezek a fiatalok meg két éjszakát is, kis megszakítással közben, itt töltöttek a csónakban, a deszkákon aludtak és kibírták. Elmondták, hogy nem először tették és ők már megedződtek erre. Név szerint Dóri és Balázs pestiek lévén még nagyobb elismerést érdemeltek, érdemelnek, hiszen a nagyvárosi lét és ez a mostani szituáció homlokegyenest ellentétesek, számomra össze sem egyeztethetők! Dóri egy feederbottal próbált - nem is rosszul, sőt kifejezetten rutinosan - a nádszélben halat fogni, míg Balázs egy pergető bottal úszózva igyekezett párja nyomában. Még egyszer kinyilvánítottam legőszintébb elismerésemet és hatalmas görbületet kívánva hagytam magukra őket.
Sajnos reményeink délelőttre sokat fogyatkoztak, sőt mi több, mondhatnám, teljesen elfogytak, ugyanis egyetlen kapásunk sem volt. Elterveztük hát az összepakolást és belőttük a kora délutánt a hazamenetelre. Volt időnk szépen kitakarítani a sátrat, a horgászcuccokat elmosni, összepakolni. Utoljára hagytuk a botokat, hátha valami „remény hal meg utoljára”… de nem történt már semmi halas sztori. Kora délután még egy utolsó útra indultam a bójáimat leszedni a nádról, közben még bent voltak a szerelékek, hátha! Éppen kihátráltam alattuk és éppen azon morfondíroztam, hogy be kell szereznem tartalék főzsinórokat, mert ezek a nádi horgászatok alaposan igénybe veszik őket, amikor az erős oldalszélben és persze a figyelmetlenségem okán ráhajókáztam az egyes szerelésem főzsinórjára. A csónakmotorom bezabálta a damilt, amitől kicsit ideges lettem. Felfordítottam a motort és elszakítottam a zsinórt. Nőmnek szóltam, hogy kitekerheti, én pedig a másik csonknak álltam neki kézzel betekerni a maradék kb. 60-80 méternyit. Közben nem vettem észre, hogy a szél tovább sodort és már csak arra eszméltem, hogy a négyes szerelésemen is túl vagyok, de hamarosan azt is észlelhettem, hogy a mederfenéken kézzel vonszolt ólom szépen összeszedte a másik három főzsinóromat is. Ez már nem lehet igaz! Pedig az… Szerencsémre sikerült úgy felemelnem a fenékről a zsinórokat, hogy nem kellett bogozni, csak egyszerűen kiakasztani a ráakadt végszereléket, így azokat párom egyesével ki tudta tekergetni. Ezt megúsztam!
A bójákat leszedve kicsónakáztam, a maradék cuccainkat is összepakoltuk és betermeltük az autóba, majd érzékeny búcsút vettünk ettől a gyönyörű víztől! Ha tehetjük, jövünk még! Köszönjük, Szelidi-tó, köszönjük Katona Józsefnek, Csókás Andrásnak és Szabó Lászlónak a segítséget, hogy ilyen páratlan élményekkel gazdagodhattunk! A halak pedig kapják be… a felkínált csalikat!
Mert szép helyeken, gyönyörű környezetben horgászni mindig nagyon jó!
Írás, fotók: Jeszy
Photoshop: Jeszy Andi
