Nem is olyan rég unalmamban a tévét bámulva, a lényeges és lényegtelen témák közt szelektálva egy érdekes címre kaptam fel álmosságtól le-lebukó fejemet. A cím valami olyasmiről szólt, amilyet az enyém sejtet. A riportban a megkérdezettek közül tízből kilencen azt hitték, hogy a hekket a mi kedvenc tengerünk vizéből halásszák, illetve horgásszák. És ha már sokan állítják ugyanazt, akkor az szinte legendává válik. Mi pedig amolyan Mythbuster-módra utánajártunk ennek a „mítosznak”.
A helyszín Balatonmáriafürdő és a Nyugati-övcsatorna, amely számos ismert verseny helyszíne - én egy eddig talán be nem mutatott arcát, illetve inkább álla csücskét szeretném megmutatni, méghozzá csodás csatornánk Balatonba nyúló, kikötőként is működő részét. Az itt tóba nyúló két kövezett kikötőkar nagyon jó lehetőségeket nyújt azon horgászok számára, akik csónak hiányában - és a vízben gázolást mellőzve - a szárazföldről keresgélik a víz alattiakat. Itt lehetőségük nyílik a mélyebb vízben portyázó dévérek, pontyok, a kövezések szélében ficánkoló küszök hadára rárabló ragadozók megfogására. Szóval ide szoktam leruccanni nyaralásunk során egy-két alkalommal, és ha nagyon háborog a Balaton vize, akkor még mindig ott van a mindig csendes, barátságos csatorna. Biztos szórakozás vagy így, vagy úgy.
Az idén apummal mentem a mólóra. Amolyan szárazföldi patkányok módjára szerettük volna szárazon megúszni a pecát. Bárhogyan is néztük, a kövezett kikötő tűnt a legjobb megoldásnak. Nem kell gázolnunk az épp akkor hideg Balcsi nedűjében, itt a hattyúk sem dézsmálják etetésünket. Mi az, hogy! Még az sem kellett, mert ez a part amolyan non-stop versenypálya jellegű. Folyamatos a kajaeső. Továbbá, nem zavarnak lármás Zimmer Ferik, van éjjel némi világítás, és még a szél sem tombolt annyira. A déli parton az északi, északnyugati szél fontossága meghatározó, hiszen még a legkisebb olyan fuvallat is, aminek a nevében benne van az észak, azonnal hullámokat emel a part felé. Ebből még a nyáron lezajlott H3 találkozó résztvevői is ízelítőt kaptak.
Először is vízmérés az erre a célra tartott botommal. Ezen a pályán árkok és dombok ismétlődnek befelé, a mélyebb víz felé. Mindig árkot keresek. Mikor találtam egyet, otthagytam a jelzőúszót. Hozzáláttam a kaja bekeveréséhez. Nem bontottam sok zacsit, csak kettő Nagy Pontyot és kettő Nagy Dévért. A pontyos keverék kemény kukoricát, tigrismogyorót, a keszeges pedig búzát kapott. Mindkettőt a hozzá illő Aroma Tuninggal ízesítettem. A hullámok által generált esetleges és az eleve meglévő áramlatok ellen a pontyosnál kaviccsal, a keszegesnél pedig löszös agyaggal védekeztem.
Finom fenekező pálcákat választottam… A keszegeket egy, a T_Peti jóvoltából, az oldalon is bemutatott Catana Multi-feeder bottal (ami számomra inkább picker) vettem üldözőbe, a pontyokat pedig egy ajándék Pellet Feederrel, 390-es hosszban, amit a PV TV-s közös szereplésünk után kaptam Döme Gábortól. Etettem, és már dobtam is a horgokat a helyükre. A pontyost messzebbre, a dévérest közelebbre. Szereléseimet nem akartam túlbonyolítani, de egész jól sikerült. A pontyoson nem követtem el semmi szentségtörést, a jól bevált távdobó kosaras végszereléket kötöttem. A pici pálcán egy Cralusso újdonságot próbáltam ki: egy forgókkal sarkított, kis fém háromszöget húztam a főzsinóromra, kosártartóként.
Közben már be is sötétedett. Felszereltem a világításokat, és persze csak a mi hátunk mögötti lámpa nem kapcsolódott fel. Sebaj, így legalább a szúnyogok kevésbé maceráltak minket. Csak úgy vágni lehetett őket a levegőben. Gilisztavágó ollóval. Lábunk előtt folyamatos volt a rablás, így Apum süllőre hajtott egész éjszaka. Mikor leértünk, még akkor csípett ki a vízből pár darab megfelelő méretű snecit, egy szál csontit húzva a horogra. A küszök csak úgy tobzódtak előttünk, nem volt így túl meglepő a ragadozók jelenléte sem. Egy spori még angolnát is húzott ki mellettünk a hajó kihajtóból.
Nekem meg egy perc nyugtom sem volt egész éjjel a fehérhalaktól. Nemesek viszont nagyon nem akartak jönni. (De még a hekkek sem… :)) A potykás botomon először tuningolt kemény kukorica és tigrismogyoró páros volt, majd azt váltottam az oldódó Nagy Pontyossal. Sokszor próbáltam egy plusz szem, lebegő hybriddel kiküszöbölni a csalim iszapba süppedését, ám sehogy sem tudtam megtáncoltatni a nagyobbik feederem. No, nem is volt rá sok időm. Egymás után jöttek a keszegek. Valóságosan vívtam a kis 330-as pickerrel. Szerintem a partról nem tudták elképzelni, ki szórakozik egy piros LED-es lámpával hajnalok hajnalán. Csontit, gilisztát és Nagy Dévér oldódót csaliztam nekik felváltva és egymással kombinálva. A kosárba is raktam egyszer-egyszer egy keveset valamelyikből. A Nagy Dévér oldódót a már jól ismert módon raktam a horogra. Mindig egy számmal nagyobb, de ugyanolyan típusú maggot horgos előkét használtam. Még mielőtt cseréltem volna az előkét, arra húztam fel a pelletet. Az nem mindegy, milyen fűzőtűvel; a 8 mm-es pelletszemnek hosszanti irányban a szélét szúrtam át, majd a horog szárára húztam úgy, hogy a csali nagyobb terjedelme ne akadályozza a biztos akadást.
Kellett a merítő majdnem mindig, annak ellenére, hogy meglepően sokat bír a kis Catana. A tenyeres keszegeket zokszó nélkül reptette. Hihetetlen, hol tart a technológia!
Kezdett világosodni. Jött fel a Nap, lemosta sziklákról az éjszaka fekete tintáját, majd kezdte felszárítani róluk a hajnali harmatot. Amikor is… a frissen dobott pontyos horgomat valaki igencsak a magáévá tette, mindezt nagy féksikítás közepette derékba hajlott bottal tudatta velem. A másodperc töredéke alatt raktam le a másik botot a kezemből. Hajoltam a megháborodott bot után, amikor az hirtelen megállt, mintha semmi sem történt volna. Na, ez mi volt? Csak nem akar megérkezni a várva várt bajszos… (Lehet, hogy kekk volt… :)) Nem akart megtörni a nem is tudom, hány éves jég. Vártam tíz percet, majd megnéztem a 16 mm-es Nagy Ponty oldódó + Nagy Ponty Hybrid lebegőt. Úgy találtam, ahogy felraktam. Semmi sem történt vele, úgyhogy csak újratöltöttem és dobtam is vissza ugyanoda. De indulás előtt már nem akart többet megmozdulni. Kár.
Egy jó óra alatt kezdtünk odakozmálni. Lassan tojást lehetett volna sütni a köveken. Nem volt más hátra, mint mérlegelés, terítékfotó, pakolás és indulás haza. Végül is szép volt a fogás. De megint csak az aprókba kapaszkodhattam, ismét elmaradt az áhított bajszos…!
Másnap nem bírtam magammal. Vissza kellett mennem, visszadobni ugyanoda. Kimentünk hát, hogy megpróbáljam ugyanazt. Végül is a taktika nem volt teljesen rossz, még mozdítás is volt, nem is beszélve a gyönyörű dévérekről… Már sötét volt, mikor odaértünk, de a „helyünk” megvolt. Csak egy-egy kiló szárazat kevertem be a kedvenceinknek, azután besuhintottam ugyanoda a szerelékeket. Más volt valahogy az az éjszaka. Apummal ugyanarra gondoltunk. Előttem volt Nagypapám, ahogy azt mondja: „Túl nagy a csend!”… Szerinte az sosem volt jó. Hát, egyhamar nem is érkezett jelentkező. Se küszök, se rablás, se kapás. Apum ezúttal egy wagglerrel ügyeskedett, és egyszer csak kihúzott egy szép keszeget. Kukoricázott. Egy szem kukoricát tűzött a horogra és folyamatosan lőtte pár szemenként az úszóját. Átcsaliztam Nagy Dévér oldódóra, majd én is fogtam egy szép, darabos dévért. Érdekes, hogy az élő csali nem kellett nekik akkor, de legalább tudatták velünk, hogy itt vannak a környéken valahol. Így frissítettem a nagyobb horgomat is, majd leültem és koncentráltam. Bevallom, egy kicsit örültem, hogy a keszegek nem rohamoznak annyira minket, mert egy nappal előtte eléggé lefárasztottak. Egy kicsit már haloványak lettek a LED-es spiccvilágítóim, no meg a fejlámpám is a második éjjel közepére… de ami a nagy spiccemmel történt, azt igen jól lehetett látni.
Egyszer csak elindult lassan, kicsit visszahajlott, majd megint elnyúlt, méghozzá gyorsabban. Nem kellett több, bevágtam. Megvolt! Éreztem, ahogy csapott. Arcomra végre boldogság és elégedettség ült, és ez alkalommal nem történt semmi gikszer. Szépen jött a part felé. Régen fárasztottam már annyira óvatosan, mint akkor. Apum segített megmeríteni és már a parton is volt. Végre megtört a jég, pontyot fogtam a Balatonból!
Beraktuk a haltartóba a reggeli fotózásig, és mivel maradt még egy pár óránk addig, gyorsan visszadobtam a horgokat. A kisebbre két szem Nagy Pontyos tengerit tűztem, a másikon maradt a nyerő páros. Jött a keszeg, nem is akármilyen. Egyértelmű volt, hogy számukra a csemegekukorica volt aznap a menő. Érdekes kapások jelentkeztek a feederen, előbb egy jó nagy keszeg kívánta meg a nagy szem oldódót, majd a lebegő Hybriddel kiegészített 16-os pelletet is egy keszeg vitte el, sőt később még a kemény kukorica és tigrismogyoró párosát is elvitték! Én meg mindegyik kapásra pontyot hittem… annyira pontyéhoz hasonló kapásokat produkáltak a keszegek. Persze néhány bevágás nem is akadt meg - nem fért be teljesen a szájukba a nagyméretű fűzött csali. Ránk virradt a reggel, és nem volt más hátra megint, mint a fotózás és a pakolás. Kis potykánkkal lefotózott apám jobbról, balról is. Nagyon szépek lettek a képek (köszönöm, Édesapám!).
Elbúcsúztunk a halaktól, a víztől, a kövektől, a naplementénél mindig szebb napfelkeltétől, a kacsáktól, az éjszakákon keresztül alattunk lebzselő patkányoktól és az addigra megérkező reggeli váltásunktól.
Írta: Horváth Tibor (Ti13i)
Fotók: Horváth Tibor (Ti13i), Horváth Tibor (Apu)
