Régen egy gimis tanárom mindig azt mondta, az nem baj, ha az ember nem tud, mert tanulni lehet és így jobbá válik a dolog, a gond akkor van, ha nem is akar tanulni. Nos, az idei év kimondottan a nagy leckék éve számomra. Az embernek sok minden feladja a leckét, az élet, egy adott helyzet, különböző körülmények, de egy a fontos, hogy nem szabad csüggedni, mert ott van vége mindennek, és még a horgászattól is eltántoríthat a „feladom filozófia”.
Eddigi néhány írásom mind arról szólt, hogy milyen jó elmenni horgászni és több szép halat horogra keríteni. Persze mindezekkel szeretünk dicsekedni, mert mi is lenne abban érdekes, ha arról számolnánk be, hogy voltam négyszer egymás után horgászni, és tök jó volt, behajigáltam a vízbe minden alkalommal három kiló kaját, beszakadt 6 etetőkosaram, cserélnem kellett több méter dobóelőkét, mert persze azt is téptem, esett az eső, hogy nyakig lucskos és sáros voltam és így tovább. Pedig ez mind része a horgászatnak és ezt is szeretni kell.
Idén nagyon nehezen indult meg a horgászat. A tél kíméletlen volt, sokkal később kezdtük a pecát, mint tavaly, és nem is úgy ment minden, mint akkor. Amint kiolvadt a kis tó, ahol tél után legelőször szoktunk próbálkozni, rögtön mentünk. A tulajjal napi szinten tartottuk a kapcsolatot, hogy mikor lehet már bedobni. Ugyanazt a receptet használtam, ugyanazt a csalit és ugyanazon a helyen, mint máskor, amivel butára fogtam magam, míg többen csak a vizet bámulták, de most semmi se jött. Ennek oka szerintem a nagy hideg volt: elég mély itt a víz, ami csak lassan melegedett, lassan ébredeztek a halak. De nem kell föladni! Lesz ez még így se!
Első horgászatomra úgy mentem, hogy most nekem mennem kell, ha törik, ha szakad, mert hamarosan műtétem lesz és egy hosszabb kimaradás jön, jó ideig nem lesz bot a kezemben. Így is történt, beszorítottam két pecát a kórház előtt, persze csak egy-két kárász jött, nem pedig az annyira áhított ponty. A műtét megvolt, sikeres volt, elég gyorsan lábra is álltam. A legjobb gyógyszer az volt, hogy a Haldorádó meghirdette a 4 évszak nevezetű method feeder verseny első fordulóját. Nagyon rágtam a kefét, hogy most mi legyen. A család minden tagja azt mondta, hát te nem vagy normális! Nem szabad, legyen ott még bajod, repedjen fel a hasfalad… De hiába! Néztem a jelentkezők névsorát, rajta szerepeltek olyan nevek, hogy Döme, meg Papp, hát már csak azért is elmegyek, hogy élesben lássam őket.
Hiába volt mindenki ellene, hiába is éreztem még a műtét helyét, ott volt a helyem és mentem. Nagy öröm új vízzel találkozni, vízparton látni azokat az embereket, akiktől valójában kedvet is kaptam a feederezéshez, ettől még nagyobb az izgalom. Megvolt a sorsolás, és hát a véletlen úgy hozta, közvetlen mellém került Papp József neves horgász, mellé pedig sokunk példaképe, Döme Gábor. Na, itt az izgalom a csúcsra tört! Alig tudtam bedobni, mintha még sosem horgásztam volna. Etetésnél nagy ügyesen sikerült átdobnom a kis tavat, koppant a túlsó parton a kosár és oldalról, mintha azt hallottam volna „Ez meg kit etet? Mit tudom én, talán a kacsákat?”. Nos, itt akkor letettem a botot és gondoltam, ennyi volt az etetés.
Az első napom nem volt valami sikeres. Jobbról-balról húzták a halat. Bal oldalamon ment a kárász egymás után, jobb oldalon a profik fogták a pontyokat, én meg vakartam a fejem, hogy ez így nem jó, valamit rosszul csinálok. Észrevettem, hogy mindenki a túlsó part alá dob, én is elég közel dobtam, de semmi. Kaptam egy fülest, hogy teljesen hallisztmentes kaja kell, mert csak a kukorica alapúra jön a ponty. Ilyen is volt az etetőanyagom. Annyira emlékszem, hogy Haldorádó Ponty Piros volt az alap, és még egy kevés valamit tettem hozzá, de semmi halliszt. Egész verseny alatt fogtam két kárászt és két kicsi pontyot. Katasztrófa! Másnap reggel odamentem köszönni Döme Gábornak. Annyit mondott, „Dani nem csináltad jól! Távol dobáltál a parttól!”. Vettem az adást, elmentem a helyemre, a tegnapi alapra rákevertem még egy jó adag Pelletes Feketét, így már bebüdösítettem a finom kaját, és ezután elkezdtem bemérni a túlsó partot. Amikor úgy éreztem, elég közel vagyok, beklipszeltem a zsinórt és új reményekkel indultam a második fordulónak. Ez a nap sokkal jobban is sikerült, 16 kg körül gyűjtöttem össze pontyból. Nem értem el nagy eredményt, de sokat láttam és tanultam. Nekem megérte! Figyelni kell, mit csinálnak a helyiek, akik nem először horgásznak ott.
Ez az év valahogy a versenyek éve lett számomra. Hamarosan egy újabb versenyen találtam magam, azzal a különbséggel, hogy bojlis versenyen. Sok közöm nincs hozzá, de a pecatársaim bojlisok, és ki kellett segíteni őket. Kétfős csapatok voltak a kis bojlis találkozón, amit egymás közt szerveztek meg az ide járó horgászok, a gond az volt, hogy az egyik barátom dolgozott, ezért nem tudott elmenni a versenyre rögtön első nap, és én voltam a váltás. Mire kis késéssel odaértünk a versenyre, már nem kellett helyet húznunk, mert már mindet kisorsolták, és nekünk maradt a hely a tó kellős közepén. Nem szoktunk ezen a helyen horgászni, de azt az infót kaptunk, hogy 80 méterre klipsz, és ott a jó. Itt a Kék Fúzióra alapoztam: bojli etetésre és horgászatra, kukorica Carp Syruppal locsolva – minden minőségi Haldorádó cucc. Sikerült is fogni kb. három halat ezeknek köszönhetően. Egyszerűen tovább nem ment, hiába a jó cucc! Verseny után beszélgettünk a nyertesekkel. Tapasztalt fickók, rengeteg versenyt nyertek már meg. Elmondásuk szerint, ha csak 10 méterrel távolabbra dobunk és etetünk, elzárjuk őket és ők egy halat nem kaptak volna többet. Ezen a távolságon van valamilyen törés a tó fenekén, és itt közlekednek a halak. Jó tudni, megint tanultunk valamit: ha nem megy hosszú ideig egy helyen, akkor változtatni kell, kijjebb nyúlni, de még fontosabb lett volna a helyismeret vagy legalább kitapogatni az aljzatot és megkeresni a jónak ígérkező helyet.
Következő horgászat már a kedvenc vizemen esett meg, a Grabovo Kaiševac nevű tavon, amelyről már írtam egy tavalyi beszámolómban. Itt halat kell fogni, mert itt olyan nem létezik, hogy nincs hal! Kivéve ez alkalommal, május elsején. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fogtam semmit. Elsőre jött egy szép torpedó, amiről ez a tó egyébként is ismert – itt hatalmas és sok amur van. Ezenkívül fogtam még legalább 20 darab kiló fölötti kárászt. De két nap alatt nem erre számítottam, nem erre készültem. A pontyok és az amurok voltak a célhalak. Esett az eső folyamatosan, nyakig ért a sár, dühös és kedvetlen voltam, nem csináltam semmit úgy, ahogy kellett volna, valószínűleg ezért is maradt el a várt eredmény. Nem tudtam igazából próbára tenni az idén beszerzett By Döme Long Cast botjaimat. A „kereső” – jobb néven lusta – horgászat, az alapozás nélküli ide-oda dobálás nem jött be.
Nem tettem érte, így nem is kaptam semmit. Számomra egy újabb kudarc. Itt az volt a megtanult lecke, hogy a halért meg is kell dolgozni. Bojlis barátaim etettek, dolgoztak és a nehéz körülmények ellenére is horogra csaltak néhány szép halat. Összesen 12 hal jött össze, ebből csak egy volt az enyém, tehát megint alulteljesítettem. Akkor most többet ne is menjek horgászni, mert nem pottyantak a hatalmas pontyok az ölembe? A holnapi rész talán megadja a választ erre a kérdésre.
Daniel Stojanović
