Megint csak úgy kezdődött a történet, hogy ültem valahol, valamikor egy messzi-messzi tájon karfás fotelemben tán, vagy épp nem abban, merengtem hosszú perceket, órákat, hogyan fogjak nagy halat?! Mivel az első részekben lebegtetett fincsi pálcákkal nem igazán vághattam a nagyobb halba a horgom, így hát valahonnan egy heavy felszerelést kellett szereznem. Akkoriban épp itt, az oldalon ugrott rá a figyelmem egy pályázatra, miszerint lehetőségem nyílna arra, hogy hozzájussak álmaim „nagyhalas” fegyveréhez. Első körben szükségem volt ugye egy nagyobb orsóra, éltem hát a lehetőséggel… megmutatom hát a 8 NEVIS egyikét :)…
Igen ám, de egy orsóval mit tud kezdeni az ember, lemegy vele a tóra és hadonászik vele, tekergeti, nézegeti? Magában ezzel még nem lehet ugye halat fogni, nemhogy nagyot, semmilyet sem… Kell hát hozzá egy megfelelő pálca is, figyelve arra, hogy milyen halat, honnan és milyen erőnléttel akarunk a magunkénak tudni egy-egy kép erejéig. Azt már megtanultam, hogy igazán nagy halat nem igazán (de ez már szóismétlés) lehet kihúzni biztonságosan pickerbotokkal, de azért nem kell mindjárt a leghosszabb és legnehezebb extra heavy paradicsomkarót választani, főleg úgy, hogy az én kis tesztalanyom sem igazán egy nagy bojlis mákdaráló. Megnövelt méretű (60-as), mégis finom feederes mivolta megdobbantotta szívem, mikor kivettem dobozából. Kikérte hát magának a 390 heavy méretet. Nagyon kecsegtetőek voltak Gábor új botjának könnyedségi adatai, a megnövelt méretű gyűrűsor és a tudat, hogy fényezésével a „Nagy Világban” is lehet dicsekedni vele, hogy én is magyar horgász vagyok! :) Majdan egy szép napon Haldorádós dobozból téphettem kifelé az áhított blankot és a mellé csomagolt etetőanyagot, zsinórt és egyéb kis kütyüt, ami csak kellhet egy termetes ponty megfogásához. Megvolt tehát minden, de hogy lesz ebből mese? A tó is megvolt már, amiből majd a „bálnát” kihúzom, a szépséges Szavanna személyében Alsónémedi és Bugyi között valahol félúton, ahol kis Duna-Tisza-csatornánk is „csörgedezik”. Na, ott voltunk már egy szép reggelen még 6 óra előtt, dobtuk be a pénzt a jegyre a halőrnek az ablakon és már vágtuk is a ködöt tovább körbe a parton kedvenc helyünkre. Odaérve kiültünk Gáborral a partra elszívni egy nikotinrudacskát, és meginni a reggeli kis teánkat, kávénkat, közben fürkészni a vizet, amit inkább füllel tettünk, mert igen tejfeles volt még a köd a tó felszíne felett. Nem láttuk, csak hallottuk a néhány halmozdulást, igaz, nem arról jöttek a hangok, amerről kellett volna, de legalább megnyugodtunk, hogy mozognak… Gábor barátom ez alkalommal csak segédkezni kísért el teszthorgászatomra. Nem aggodalmaskodtunk azon, hogy nem látjuk, hova fogok majd dobni, mert hát elég sok dolgunk volt még a csalizott horog megpihentetésére a megfelelőnek tartott helyen. Mindenekelőtt Gábor a kaját kezdte bekeverni. A keverék az én fejemből ugrott ki, de - az idők során - majdnem mesteremmé vált tanítványom, Gábor tette tökéletessé… Egész egyszerűen egy halas-cseresznyés elegyet szerettem volna, a recept így nézett ki eredetileg:
- 1 kg Pelletes Fekete
- 1 kg Junior Carp Mézes Cseresznye
- 0,5 kg Junior Carp Halibut & Tonhal
- 1 flakon Junior Carp Flavor Mézes Cseresznye
- 2 marék mindenféle pellet, amit kollégám még beledobott
Én közben kiraktam a háromlábút és a leszúrókat, hogy legyen hova rakni a botot, és majd a halat… úgyhogy kiraktam a merítőt és a matracot is a helyére. Majd végre jöhetett az orsó, ki a dobozából. Na, ne higgye senki, hogy most kibelezett fogaskerekeket, feltehetőleg filckorongokat, csapágyakat fog szemügyre venni hosszú-hosszú sorokon és képeken át… nem ezért jöttünk a partra, és különben is minden adatot össze lehet szedni az orsóról a neten. Inkább azt nézzük meg, hogyan működik éles bevetésen…
Tesztalanyunkat a dobozból kicsomagolva, első látásra szép, metálfényben pompázó, és tényleg megnagyobbított dobbal rendelkező peremfutó… Még rá sem néztem, meg sem tekertem, de már egyértelműen érezhető volt rajta, hogy 60-as mérete ellenére elég könnyű szerkezet. Na, nem azért, mert tiszta műanyag lenne mindenhol… ahova kellett, raktak bele anyagot. Az orsóház a mostanában elég divatos, könnyű és strapabíró grafit-hybrid anyagból készült. A ház rejteget magában 5 minőségi csapágyat, aminél - valljuk be - nem igazán kell több. Jó, nem azt mondom, hogy egy profi versenyhorgász ezt fogja választani, de előnyös árát nézve közel sem lehet rá azt mondani, hogy beugró kategória lenne. Meg van benne minden, amit egy középkategóriás orsóba bele kell pakolni. Ezt különben a doboza is szépen - kis ikonok formájában - jelzi számunkra. Szép kis felsorolás olvasható rajta. Ja, és nemcsak maga az orsó lapul ám a dobozkában, hanem egy egyszerű fekete kis bugyelláris is van hozzá, ami szállítás közben - főleg ha előre felszerelve hordozzuk botjainkat - elég jól tud jönni, mert óvja a szerkezetet a káros szennyeződésektől. Elég, ha használat közben megy tele etetőanyaggal, sárral, vízzel. Továbbá a gyártó egy pótdobot is mellékel a vásárlóknak és a szerencsés tesztelőnek, igaz itt egy kicsit spóroltak, mert sajna karbon a pótdob, de hát inkább itt spóroljanak azzal az anyaggal, mint pl. a rotornál… Mellesleg a pótdob nem egy feederes, kevés zsinórt befogadó változat, így jó lehet vastagabb zsinórral egy etetőbothoz vagy behordani róla az akár 300 métert.
Az orsóhoz illő Nevis Espirit zsinórt választottam 20-as méretben. Úgy ahogy kell, vízbe dobva a spulnit kezdtem rátekerni a gépre. Itt máris kicsit gondban voltam majdnem, mert csak igen lassan tekerhettem a szinte monumentális kart, mivel csak úgy pörgött a zsinórtár a vízben, ami viszont arra utal, hogy jó nagy adag madzagot nyel magára az orsó a kar egy teljes fordulatára.
A gyakorlatban igen látványos volt, hogy ezzel az orsóval sokkal kevesebbet kellett tekernem, mint a másik 40-essel, ráadásul sokkal messzebbről kihúzott szereléknél.
Készen állt minden a csalizáshoz és az élesített cájg besuhintásához. A pofás zsinórkép kapott kb. 8 méter 15-ös Power Pro fonott dobóelőkét, Haldorádós Feeder távdobós kosarat, gumigyöngyöt, gumiütközőt, a már jól bevált Haldorádós Feeder gyorskapcsot, majd egy 6-os Gamakatsuval megspékelt 15 centi hosszú, 12-es fonott előkét. Na de a felcsalizott horogelőkét nem raktam fel egyből, ugyanis az új botot először jól meg akartam suhintgatni, hogy lássam, mire képes a cájg. Mindjárt az első dobásra elég nagyot sikerült dobnom vele, úgyhogy már akaszthattam is a monofilt a hoppá… kerek, rugós, fém, és igényes fülecskébe. Úgy szoktam mindig, hogy a dobás után ráhagyok egy jó métert, és úgy akasztok, hogy a következő dobásoknál rá tudjak tekerni kettőt. Úgy engedem szerelékemet süllyedni, hogy mikor várom a kapást és nem igazán ülök mögötte lesben, akkor is vihesse az ellenfelem a csalit plusz egy-két métert. Ne kelljen az engedett zsinórt egyből kiakasztani. Persze így nem is szakadhat a hirtelen rántott, elemi erővel húzott zsineg. De igen kevés az ilyen eset, nem nagy probléma a hirtelen kiakasztás, inkább a rosszul beállított fék szokta megviccelni a horgászt. 10-15 etető dobást követően, amikor is már kezdtem érezni a könnyed, mégis bitang erős pálcámat, végre a felcsatolt előkémmel juttathattam be összeállításom. Leültünk a fárasztó meló után végre. Én a dobásoktól, Gábor pedig a kosárba gyúrástól lihegett.
Jöhetett a reggeli. Aztán pont ezt vártuk a pontyoktól is… de mintha nem lettek volna éhesek. Vagy inkább lehet, hogy nem arra a Kék Villám Red Tuning pelletre, amit egy szem Nagy Ponty Hybrid pop-uppal egyensúlyoztam ki az aljzatra nekik. Mivel nem nagyon bántották, három szem mézes cseresznyés aromában ázó keménykukoricára váltottam. Hamarosan megérkezett az első jelentkező. Az is a kisebbik botomra, amelyik épp most nem főszereplő, na de legalább valaki… Egy kisebb pontyocska került elő majd a matracra a vízből. A közelebbi helyre dobtam hát vissza mindkét szereléket, de semmi. Egy apró mozdítás sem volt. Begurultam picit, így visszasuhintottam a tesztbotom a kiakasztott, eredeti helyre vagy négyszer. Utoljára csalival hagytam nyugodni a botot. Mindjárt megjött az úgy áhított bajszos. Kicsit már nagyobbacska is volt. Majdnem 5 kiló. Na de mivel terelgethettem a partra? Hát persze, hogy a frissen felavatott új blankkal. Végre kipróbálhattam az orsót, és azt kell mondanom, kellemesen csalódtam a kis játékszerben. Tette a dolgát. Finomra állítva, pont a főzsinór szakítószilárdság plafonját súrolva is óvatosan, csak egyet-egyet kattan picit engedve a horgon küzdőnek. Nem kellett sokat várni, hogy feltűnjön előttünk a ponty. A bot kellő érzékenysége, a hal után nyúlásai és a benne rejlő mégiscsak heavy keménység gyorsan felőrölte az ellenfelem erejét.
Feljebb emeltem a tétet. A hajszálelőkére 5 szem édes ananászos édes csemegekukoricát és egy szem édes ananászos fluo pop-upot fűztem. Teljesen kiengedtem a féket. Hadd vigye! Különben a satufék és a szabadon futó között jó két teljes kör van. Ebből is látszik, mennyire finoman és pontosan lehet beállítani a ráadásul nagyméretű filckorongokkal a féket. Kapásnál - bevallom - kicsit nehézkes a gyors ráhúzás, de senkinek sem ajánlom, hogy satufékkel rántson be, főleg egy akkora halnak, mint ami akkor megkívánta a kukoricafüzéremet. Hihetetlen volt fárasztani az új párossal egy kapitális halat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyáltalán felavatom a felszerelést. Nagyon nagy valakivel akadtam össze. És minden adott volt a sikerhez.
Összegezve csak ajánlani tudom a hozzám hasonló pecásoknak eme orsót. Nem mindegy ugye a bot sem, hogy kedvünket tudjuk lelni a horgászatban. A legjobban az tetszik benne, hogy tényleg könnyű. Nem szakad le a kezünk mindjárt az elején pár degeszre tömött kosár bejuttatása után. Nincs is mindig szükségünk a plusz súlyra, egy valójában talán felesleges nyeletőfék-szerkezetre.
Viszont, hogy rosszat is írjak róla és, hogy azért nem fenékig tejfel… sajnos az általam igen sokat használt visszaforgás-kapcsolója elég kis csonkra sikeredett. Ami persze nem biztos, hogy mindenkinek hátrány, így is használható, és legalább ezzel is könnyebb… a Nevis Cayman Feeder 60.
Írta: Horváth Tibor (Ti13i)
Fotók: Molnár Gábor (GoldenGorilla) és Horváth Tibor (Ti13i)
