Kilencvenkilenc kilométer hosszú vízterület, rengeteg nád és hínár, olykor nehezen megközelíthető horgászhelyek, vízszintingadozások, megannyi természetes táplálék és persze törpeharcsák. Ugye, nem is olyan egyszerű a képlet? A víz technikás, a kihívás nagy, a siker pedig roppant édes.
Az idő hatalom
Aki fogott már ilyen vagy ehhez hasonló vízterületen jó halat, az valószínűleg átérzi ezt az egészet. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen egy köpésnyire lakom kedvenc horgászvizemtől, a festői szépségű és vad Zsitvától. Mindössze pár perc az út – még gyalog is –, ha az utca végéről szeretném megközelíteni. Módfelett hálás vagyok a sorsnak ezért, mivel így rengeteg időt tudok a vízparton tölteni, nem kell órákat utaznom egy-egy horgászat reményében, ezáltal rövid időn belül sok információra és tapasztalatra tehetek szert. Úgy vélem, nélkülözhetetlen kellékek ezek nekünk, pontyhorgászoknak.
Célokra vadászva
Mindenki szeretné a tudását csiszolni, fejlődni és egyre nagyobb halakat fogni, ez alól jómagam sem vagyok kivétel. Minél korosabb egy hal, annál értékesebb és kedvesebb a fogás számunkra, hiszen az öregebb pontyok sokat megéltek már vizeinkben, bizonyára volt egy-két negatív tapasztalatuk az emberrel (is), ezért sokkal gyanakvóbbak és meglehetősen óvatosak. Nem véletlenül nőttek ekkorára, kikerülve a horgászok végszerelékeit és a rabsicok hálóit. Ezért is oly értékes trófea egy-egy ilyen hal megfogása a nagy kiterjedésű vadvizeken. Sosem fogom elfelejteni, amikor néhány évvel ezelőtt találkoztam az igazi őserővel, ám a csata kimenetele nem is volt kérdéses, hiszen még abszolút kezdő voltam – már ami a céltudatos nagyhalazást illeti. Röviden szólva: nem én irányítottam. Amikor az ember összeakad egy ilyen ellenféllel, szinte azonnal érzi, hogy nem hétköznapi hallal van dolga.
Nincs pardon
Még mindig a kudarc a legjobb iskola – ezt nem győzöm hangsúlyozni –, hiszen évről évre bebizonyosodik, mennyi mindent kell még tanulni a halakról és a végszerelékek működéséről. Igyekszem mindig a körülményekhez igazodni, ezért a végszerelék utolsó egy méterét úgy alakítom ki, hogy a lehető legjobban illeszkedjen az éppen aktuális mederfenékhez. Az általam használt ólomtípusok legtöbbje kő- vagy egyéb terepmintás, ahogy a felszerelésem, a ruházat és a kellékeim is. Szinte sosem horgászom nagy távolságban, ezért nem kedvelem a kirívó színeket, sem a parton, sem pedig a víz alatt. Ha módunkban áll, olvadjunk bele a környezetbe. Valaki számára ez betegesnek tűnhet, ezzel szemben én azt vallom, hogy minden apró részlet fontos lehet, amikor magunkhoz mérten ennyire kis távon horgászunk.
Nincs megállás, nincs kiszállás
Augusztus 1. Sokadik éjszakámat töltöm a csatorna partján. Az elmúlt hetekben szép számmal kerültek halak a merítőmbe, majd végül a fotólencse elé. De jó is lesz majd visszanézni ezeket a páratlan nyári élményeket a hosszú téli estéken! A szezon legjavában vagyunk, természetesen az év haláról még korántsem tettem le, hiányzik a fotóalbumból valami nagy, valami igazán egyedi, szeretnék egy különleges, tíz feletti vadpontyot legyőzni, majd ezt a gyönyörű fogást megörökíteni. Ugyan volt már horgomon az a „bizonyos”, ám csatát vesztettem, de azóta is csak rá gondolok. Sosem fogom feladni, amióta csak horgászom, minden egyes célom megvalósítom, ez sem lesz kivétel, ismét el fogom érni, amit kitűztem!
Amiben hiszünk, az valóra válik
Jócskán benne vagyunk az éjszakában, lassan egy óra van, viszont akcióm még nem volt. Csodálkozom, hiszen általában ilyenkor már egy halon bőven túl voltam, de jobb estéken akár kettőn is (egyszerre). Valami oknál fogva mégis úgy érzem, nem kéne feladni, ezért a maradás mellett döntök és kitartok napkeltéig. Két óra körül járhat az idő, amikor az egyik spiccem bebólint, majd hirtelen kiegyenesedik. Tekerek az orsón, majd egy határozottat ráemelek. Hoppá, halam van, méghozzá nem is akármilyen! Még csak most kezdődik a harc, de már a nádast járja, tisztán hallom a nesztelen éjszakában. Csontra húzott fékkel pumpálom, erőltetem, ahogy csak lehet. Nagy szerencsém van, mert kifordul a növényzetből és felém közelít. Ahogy közelebb ér, fejlámpát kapcsolok, ám még ereje teljében van, keveri a vizet szüntelen. Ritkán látok ilyen tekintélyes méretű burványokat, többször is kitör egymás után, mire sikerül magamhoz szelídíteni. Adrenalin az egekben, igencsak felpörögtek az események. Kisvártatva fáradni kezd, és megpillantom végre, egy gyönyörű nyurga az ellenfél. Nem játszadozok vele, rögtön az első alkalommal bemerítem. Kissé fáradtan, de rúg még néhányat a merítőben is, persze vízben tartom, míg megnyugszik és gyönyörködöm benne kicsit: hát, ez valami fenséges, hatalmas szájában szinte eltörpül a nagyméretű horog. Ez bizony beült rendesen, még hajlított is rajta. Miközben a szájában matatok, hogy megszabadítsam a szúrós darabtól, érzem, ahogy ki-be áramlik a víz: hihetetlen, hogy milyen erővel képesek szívni az ilyen méretű halak.
Epilógus
Nagyot küzdöttünk, vidáman készítem a képeket, még mindig nem hiszem el, hogy legyőztem ezt a gyönyörű halat. Elképesztő kemény ellenfél volt, pont olyan, amilyenre már oly rég áhítozom, mérhetetlenül boldog vagyok, egyszerűen leírhatatlan. Nyolc kiló felett áll meg a mérleg, a mérce pedig egész nyolcvanöt centiig szalad. Ami az idei szezont illeti, túl vagyok már néhány öt feletti halon, azonban ekkorát még nem sikerült szákba terelnem, a tízkilós álomhatárt ugyan nem sikerült túllépni, mégis úgy érzem, felkerült a korona az idényre, aminek persze még közel sincs vége. Köszönöm, Zsitva!
Írta: Bottyán Marián
Fotók: Bottyán Marián
