A megerőltető, dolgos hétköznapok után már nagyon vágytam egy kis kikapcsolódásra, ami nálam majd minden esetben horgászatot jelent. Olyan pecára vágytam, ami kevés kínlódással jár, tehát csak egy kényelmes szék, egy bot, kevés etetőanyag kell hozzá, valamint kiegészítő kellékek, amik egy dobozban elférnek. Halak terén sem voltak nagy elvárásaim, csak sok és nagy hal jöjjön.
Miután ezt így elterveztem, már csak a helyszínt kellett megválasztani. Én legszívesebben természetes vizeken horgászom, ott is azokat a helyeket részesítem előnyben, ahol kevés a horgász. Így esett választásom kedvenc folyómra, a Vágra, annak is a Szered melletti szakaszára. Ezen a részen a folyó kb. 100-120 m széles, balra kanyarodik, a külső íven, a tetthelyen, a parttól 20 m-re 4,5 m-es a mélység kemény, kavicsos aljzattal, de 10-12 m-re a parttól már alattomos, vándorkagylóval tarkított sziklák zabálják a horog hegyét, körítésnek kérik néha az előkét, desszertnek meg leharapják a kosarat is jókedvükben.
A horgászhely alatt 13 km-re található a vágkirályfai erőmű, felette pedig 27 km-re a madunicei erőmű. Ezt azért fontos megemlítenem, mert ez a két erőmű határozza meg az áramlás sebességét és a víz mélységét az adott szakaszon, nem utolsósorban ezekre mindig hivatkozhatok, ha nem megy a hal, de az időjárás is a listámon van, a holdfázisokról nem is beszélve.
Előre megfontolt szándékkal elhívtam a pecázásra Arnold barátomat is, aki jól bánik a kamerával és a fényképezőgéppel is, hátha lesz mit megörökíteni. Mikor megérkeztünk a helyszínre, legelésző lovak és itt-ott, a fűben ügyesen elrejtett lócitromok, kutyagumik fogadtak, amikről hirtelen felindulásból nem készült fotó. Mikor kiszálltunk a kocsiból, finom szilvaillattal kényeztetett bennünket a part, a szilvabokrok alatt mohó domik várták a landoló gyümölcsöket. Viszonylag kis méretűek voltak, így nem bánkódtam az otthon maradt pergető szerelés miatt.
A horgászbázist egy betontömbön állítottam fel, mely régen mólóként funkcionálhatott, most viszont nagyon kényelmes feltételeket biztosított számunkra. Háttérben szilvabokor illatozott és takart el a Nap elől, később az élelmezésünkben is komoly szerepet vállalt. Alattunk másfél méterre folydogált a folyó, melyből a meghorgászandó sávban néha ki-kibukott egy keszeg, hogy megemeljék az adrenalin-szintünket. Az idilli csendet néha vad balinrablás törte meg dobástávon belül, így mégis bánkódtam az otthon porosodó balinozó szerkó miatt. Na, majd legközelebb!
A halak aktivitása cselekvésre késztetett, előkaptam a kocsiból a mai napra szánt finomságokat, ami Ponty Piros etetőanyagból és Nagy Dévér folyékony aromából állt.
Azért választottam ezt az etetőanyagot, mert reménykedtem, hogy beugrik egy potyesz, de ha mégsem, édes illata és ízvilága a testesebb keszegeknek sincs ellenére. Mivel alapetetést nem terveztem, nem kellett sok anyagot bekeverni, 1 kg-ot nyakon öntöttem negyed flakon nagy dévér aromával és némi vízzel, jól összekevertem, megszagoltam, megkóstoltam. Az anyag jónak találtatott, ha a halaknak nem kell, megeszem én. Erre szerencsére nem került sor.
Szétraktam a „sok” hohózáshoz szükséges kramancot, majd a szerelék összeállítása következett. Egy 4,2 m-es heavy feedernek szántam a főszerepet, melyen 40-es kapacitású harcifékes orsó volt hivatott biztosítani a zsinór tárolását és adagolását. Főzsinórom 20-as monofil, 12-es nanofil dobóelőkével, melyen kezdetben egy forgókapcsos karabinerbe akasztott 60 g-os kosár csúszkált, később 90 g-os, „hála” az erőművek erőlködésének. A 12-es nanofilra az ereje és kis átmérője miatt esett a választásom, mivel így nem kap bele a sodrás a szerelékbe, nem beszélve arról, hogy 4,5 m-es víz hömpölygött előttünk. A dobóelőke végére egy pici, 18-as forgókapcsot kötöttem és ebbe hurkoltam az 50 cm-es, 0,18 mm-es fluorokarbon előkét 10-es méretű horoggal. A forgókapocs fölé egy gumiütköző került, hogy a kosár ne fejelje le a kapcsot rögzítő csomót, mint sellő a korallzátonyt. Ez a szerelék a nemzetközi feederes szabályoknak megfelel, versenyen is lehet használni.
Miután mindezzel elkészültem, jöhetett az etetőanyag állagának beállítása egy kevés víz hozzáadásával, majd a kaja átrostálása közepes lyukméretű rostán. Én mindig átrostálom, így egyenletesebben bont a fenéken és több élő anyagot képes felvenni. A rostán fennmaradó pelleteket és darabos összetevőket, melyek elég komoly mennyiségben voltak jelen az anyagban, egy marék csontival felturbózva hozzákevertem az etetőanyaghoz, hogy a nagyobb halaknak is kedveskedjek.
Végre kezdődhetett a peca! A vékonyhúsú horogra először hosszában felhúztam egy piros pinkit, hogy eltakarja a horog szárát, majd 2 fehér csonti következett, végül a horog hegyére egy szem piros csonti került. Megtömtem a kosarat az illatozó anyaggal és bedobtam kb. 20 m-re a parttól, majd beakasztottam a zsinórt a klipszbe, hogy mindig ugyanazt a távot dobjam meg.
Az első dobás után máris erőteljes spicchajlítással egy 80 dekás dévér jelentkezett ideiglenes rabságra. Az itteni halak nagyon agresszíven kapnak, és az állandó erős sodrásnak, valamint a kiadós táplálékot jelentő vándorkagylóknak köszönhetően jó kondiban vannak.
A bevágás után olyan volt, mintha egy közepes ponty küzdene a horgon. A fenéktől nem akart elszakadni, egyből ment volna a kagylós sziklák menedékébe.
Pechjére a zsinór másik végén én voltam, és ha nem is minden erőmmel, de szákba tereltem a bronzos kis erőművészt. Végig harcolt, nem feküdt fel, mint tavi rokonai, csak a szákolás előtt.
Mint az lenni szokott, a jó kezdést látványos visszaesés követte, mert a következő dobásoknál az agresszív, botrázós kapást közepes méretű bagolykeszegek és szilvaorrú keszegek okozták, melyekből szintén terítékre került jó pár darab. Párat szákba is raktam a terítékfotó kedvéért.
Majd jött egy dévérhullám. 4 közepes méretű dévér, olyan 80-90 dekásak. Kettőnek DNS-béli hiányossága volt, hiányzott belőlük a foto-gén, mert fotózás előtt kiugrottak a kezemből és tökéletes fejessel távoztak.
Ezután kapásszünet állt be, melyen előkecserével segítettem. Lecseréltem a 18-as előkét 14-esre és horogból is 14-es méretűt raktam fel. Ismét felpörögtek az események, jöttek egymás után a különböző fajú és méretű keszegek egyre vadabb kapásokkal, volt köztük karika, dévér, bagoly és szilva is, majd ismét a nagyobbacska dévérek vették át az uralmat, nem kis örömömre. A horgászat vége felé már jöttek kiló körüliek is, adtak a felszerelésnek rendesen, nagyon elégedett voltam és kellemesen elfáradtam.
Ez a kilónyi etetőanyag nagyon hatékony választásnak bizonyult, kb. 10-11 kilónyi halat sikerült megszákolni. A szákba csak olyan 7 kilónyi halat tehettem, az itteni szabályoknak megfelelően, de fotózás után ők is visszanyerték megérdemelt szabadságukat. Boldogan integettek is farokúszójukkal a távozáskor, hogy mit gondolhattak rólam, azt inkább nem írnám le.
A horgászat alatt több csalit is kipróbáltam, meglepetésre a fent említett 1 piros pinki a horog szárán, valamint két fehér csonti kabátba tűzve és 1 piros csonti vagy pinki a horog hegyén kombináció bizonyult a legsikeresebbnek. Itt a dévérek egyáltalán nem reagáltak a trágyagilisztára - mondjuk, más halak sem. Most a kukorica sem működött, de egy karika azért beszippantotta. A csak fehér csontiból álló csokorra inkább a kisebb halak reagáltak, a dévéreknek kellett valami piros. Jó pár előkét is elfogyasztottam, de ezzel számoltam. Köves terepre mindig be kell készíteni előkékből. A jövőben még biztos tovább fogom tesztelni a helyet, mert az előző évben szép márnák is jelentkeztek, igaz, az már októberben volt. Remélem, sikerült átadnom a délutáni örömpeca hangulatát és már izgatottan várom a folytatást.
Írta: Czajlik Károly
Fotók: Rózsa Arnold
