Nyár. Végre beköszöntött, váratlanul, lenge ruhában. A Tisza-tónál lassan indul a szezon, ilyenkor, amikor csak tehetem, a vízparton vagyok. Nyár elején nincsen még rekkenő hőség, kevés vendég pihen a vizek partján. A motorcsónakok sem zavarhatnak, elvileg minden körülmény kedvező egy könnyed matchbotozáshoz. Ezt is tervezem, mikor hazalátogatok. Nem kell sok motyó, a láda mellé egy vödörbe minden belefér, van hely a gyerkőc lábhajtányos motorjának is. Egyedül a mindent beborító pihék miatt aggódom. Sok horgászatomat keserítették már meg.
Nem kell korán kelnem, de nem is tudnék. A kávémat csak reggel 8 körül szürcsölöm. Óvatosan húzom félre a függönyt, és csak fél szemmel merek kisandítani. Hiába, megszoktam már, hogy viharos időben horgászom, jobb félni, mint megijedni. Ennek most nyoma sincs, ragyogó, türkizkék égbolt kacsint vissza rám. Apukám egész időjárás előrejelző állomást telepített már a verandára, a hőmérő egyelőre kellemes 20 fokot mutat, a barométer emelkedő légnyomást regisztrál. Villámgyorsan magamhoz térek és kapkodva öltözöm. Gyorsan bedobom az autómba a felszerelést. Vödör, benne az előző este megkevert etetőanyag, csali, törlőkendő, botzsák, láda, minden a helyére kerül. A terepet még előző nap feltérképeztem, ezért nem kell keresgéléssel töltenem az időt.
A part kicsit elhanyagolt, derékig ér a fű. Ma már nem kaszálja le senki, nem úgy, mint régen. Igaz, akkoriban még voltak gátőrök, és sok lábasjószág volt a faluban, amiknek jól jött a dús gáti takarmány. A gáthajtási engedély birtokában nyugodtan ereszkedek le a töltésről. (Mindenkinek javaslom, hogy szerezze be ezt a darabka papírt, ha a Tisza-tóra látogat, magunk és a rend őreinek nyugalma érdekében.)
A horgászhelyemen be kell lábalnom a vízbe, hogy felállíthassam a ládámat, hiszen a kiszemelt kőszórás és a part között keskeny, vízzel elárasztott terület van. Sarut rántok, jólesik a vízben gázolás. Előttem snecik rebbennek szét, ahogy a ládával zörögve kiépítem kényelmes horgászállásom.
Él a víz, fröcskölve rabol a balin, és szerencsére szélcsendes, ideális horgászidő fogadott. A júniusra jellemző nyárfapihéket sem előttem fújta össze a szél, hanem tőlem balra, a fák árnyékában álló kövezés előtti területet vonta lepelbe. Ládám stabilizálását követően az etetőanyagot veszem kezelésbe. A víz kívánja a kaját. Hatalmas vízfelület, amit nem horgásznak intenzíven ebben az időszakban, a halak nagy területen, szétszórt csapatokban keresik a táplálékukat.
A szélcsend nem jellemző, sokkal inkább lehet kellemetlen szélre számítani, aminek hatására beindulhat a víz, gyorsan elmosva az etetőanyag szemcséit. Ennek ismeretében az etetőanyagot is úgy állítottam össze, hogy minél kevesebb felszálló szemcsét tartalmazzon, ami beinduló áramlás esetén elviheti nehezen összegyűjtött halaimat. Azért, hogy a szemcsék rendesen elázzanak, még előző este kevertem be a kaját, aminek a lelkét 3 kg Haldorádó Nagy Dévér etetőanyag adta. Korábban már részletesen bemutattam ezt a keveréket, és mióta piacra dobták, egyik kedvencem, különösen, ha dévérekre lehet számítani. Kimondottan finom szemcsés, édes ízű, fahéjas-mézeskalácsos illatú, sötét színű keverék, amiben világítanak a belekevert fluomorzsa szemek.
Intenzív aromájának köszönhetően önmagában is megállja a helyét, de én mindig szoktam kicsit turbózni, főleg ilyenkor, ha nagy területről kell összeszednem a halakat. Nem kell ördögi dologra gondolni, egy flakon Haldorádó Nagy Dévér aromát adok hozzá, amit most nem a kajához keverek, hanem egy kilónyi Top Mix kukoricapogácsára öntöm.
Meleg időben gyakran keverem el az etetőt feláztatott kukoricapogácsával, ami egyrészt dúsítja, növeli a térfogatot, másrészt segít a kiszáradás elleni védelemben is. (Valamilyen oknál fogva, ha TTX-el keverem el a kaját, kevésbé hajlamos a kiszáradásra.) A dévéreknek illendő kevés „füstölést” is biztosítani, ezért egy zacskónyi Maros Mix löszt is adok a kissé túlvizezett etetőhöz.
Az áttört, szárazabb lösz később elveszi ezt a plusz nedvességet, így még a kaját után is kell vizeznem hogy tutira a fenéken bontson, és ne húzzon csíkot maga után. Nem a vízközti dévérezés most a cél, mivel rengeteg - ennél a módszernél bosszantó - sneci él a tóban. Az etetőanyagot a nem túl régen megjelent Haldorádó 25 literes vödrében keverem be, amihez jár egy külön tálka és fedő is. Praktikus megoldás, hiszen a nagyobb mennyiséget a vödörben hagyva és csak a kisebb tálkába vételezett etetővel etetve kényelmesen beoszthatom a keverékem. A kaja zöme végig védve van a kiszáradástól, mivel a kisebb edény pont passzentosan rásimul a vödörre. A kis tálka akkor is jól jön, ha többféle csalisdobozt szeretnénk kéz közelében tartani. Én egy kis keretes vödörtartót használok a ládámhoz, így ezzel az egyetlen vödörrel kényelmesen megoldok minden etetési-csalizási helyzetet.
A fedél is jó szolgálatot tesz. Esőben megóvja az elázástól, napsütésben pedig a kiszáradástól a vödörben rejlő finomságokat. Amennyiben ezek a finom falatok esetleg nem a legínycsiklandozóbb illatokat árasztják, úgy a kiáramló „szagoktól” is mentesíti a környezetet.
A víz csendesen locsog előttem, ideje munkához látnom. Két botot hoztam magammal, egy kimondottan keszegeset és egy amolyan „sokoldalú” pálcát. A finomabb pálcára 14-es süllyedő zsinórt csévéltem, amire egy 12 grammos karbonszáras wagglert csatoltam. Minimális zsinórólmozással készítettem el a szereléket, ezért egy kisebb mélységmérő békával térképezem fel a terepet magam előtt.
Közel 3 méteres mélységet mérek jelentősebb mederalakulat nélkül. Kiválasztok egy fix támpontot és a kényelmesen meghorgászható és megetethető 30 méteres távolságnál jelölöm be a zsinórom. A másik botot 16-os wagglerrel és kicsit „súlyosabb” ólmozással díszítem, kalkulálva a nem ritkán feltámadó széllel. Összemérem a két boton a távolságot, a nehezebb cuccot bent hagyom az alapozó etetéshez. Kezdetnek 10 gombócot lövök, amihez nem teszek semmit, de a ráetetésnél, már apró adag csontit hintek az etetőanyag tetejére. Az első óra várakozással telik, csak aprócska karikák csipkedik a horgot. Sokan a halak ilyen jellegű távolmaradásakor már feladják, pedig nem kell mást tenni, mint 5-10 percenként egy-két gombóccal megtámogatni az etetést.
Nagy a víz, a halak szétszóródva, idő kell, míg összeállnak a kosztosok. Nagyjából egy óra múlva jelentkezik az első dévér. A karbonszáras waggler szépen jelzi a csali felcsípését, szemet gyönyörködtetően emelkedik. Picit rávárok, majd belehúzok a bottal. Érzem, ahogy jellegzetes fejrázással igyekszik szabadulni. A finom felszereléssel élvezetes a fárasztás, szebbecske dévért szákolok. A horog - jellemzően - a szája szélébe akadt, csak a Szentlélek tartja. Óvatosan szabadítom, és teszem a haltartómba.
Ideje kicsit ráerősíteni az etetésre, így most 5 gombóccal sorozom meg a helyet. A halak folyamatos kapásokkal hálálkodnak. Nagyon jól szórakozom, hiszen észrevétlenül röpül az idő, és az elmém is kitisztul, a gondok tovaszállnak. A sarumat ledobom, nehogy furcsán lebarnuljak, így mezítláb élvezem a hűs vizet. A kövek között rákok jelzik, nincs baj a vízminőséggel, míg a lábam előtt úszkáló sneciket balinok kerülgetik, szinte az orrom előtt csapnak közéjük. A tavon csak néhány vitorlás, és motoros borzolja a felszínt, pihenés képen elnézegetem őket.
Közben azért nem feledkezem meg a folyamatos etetésről sem, bár szemmel láthatóan megcsappant a vödröm tartalma, ezért ritkítom a ráetetés ütemét. Hogy azért a halaim ne csalódjanak, kevés mikropelletet hintek a maradék etetőmre, ezzel is növelve a kaja beltartalmát. A kapások megritkulnak ugyan, de még mindig jól szórakozom. Pocakos karikák, laponya dévérek váltogatják egymást.
A család is kilátogat, kisfiam élvezi a vizet, nyakamba csimpaszkodva kell begázolni vele a ládámig, hogy megetethesse a halacskákat. Visong, ahogy az apróságok rácsapnak a vízbe szórt morzsákra. Elnézve, ahogy játszik, talán megérinti majd ez a csodálatos játék. Az első sneciző botra már gyűjthetek. A közös móka közben nem etetek többet, amit a halak tüntető elmaradásukkal honorálnak.
Nem bánom, hiszen már úgyis egyre hevesebben kezd égetni a nap, ideje árnyasabb helyre húzódni. Botival közösen engedjük vissza a halakat, mindegyiktől hangos „Viszlát, hajacskával” köszön el. Sebtében rámolok, és a délutánt már az árnyas kertben, egy hűs sörrel karöltve vészelem át. Szép nap volt ez is, és talán 10 év múlva már nem magamról írok, hanem egy ifjú kis pecásról, aki hasonló élményekkel gazdagodva élvezi majd a tó adta ajándékokat. A Tisza tó biztosan itt lesz akkor is.
Írta: Polyák Csaba (csabio)
Fotók: Polyák Csaba
