Ismerős a cím? Akkor valószínűleg Ti is láttátok azt a „B” osztályú horrorfilmet, ahol valami szörnyetegszerű az áldozat szemére pályázik és közben ezt a strófát énekelgeti. Na de szerencsére ez a rövid kis írás nem ilyen fantazmagóriákról fog szólni, hanem egész másról. Méghozzá az olyan finom pecáról, amikor egyetlen szem légylárvával csaljuk horogra a szebbnél szebb halakat. Kora tavaszi, felmelegedő vízben ez a módszer olyan, de olyan sok lehetőséget rejt magában, amit érdemesnek látok kicsit boncolgatni. Bár maga a technika egyszerűnek tűnik, sőt az is, mégsem olyan egyértelmű a válasz azokra a kérdésekre, hogy mire, mikor, hogyan!? És persze, a legfontosabb, hogy miért?!
Kezdjük a legelején! Miért is jó az, ha egy gusztusos csonticsokor helyett mindössze egyetlen szem pondrót tűzünk a horogra? A választ jó pár vízparton eltöltött nap és versenyen megélt tapasztalat adta meg nekem. Sokszor előfordult már horgászversenyen, hogy az etetésre bejuttatott élő anyagra szépen odaállt a fehérhal, amiket ideig-óráig ütemesen lehetett fogdosni. Majd kis idő múlva ritkultak a kapások, egyre apróbbak lettek a fogott halak, de mégis sok beleúszás jelezte, hogy van érdeklődő a horog közelében. Ekkor jön a már megszokott finomítás, vékony előke, kis horog. De hiába finomítunk, a csonticsokor, szúnyogcsokor, pinkicsokor nem talál gazdára. A hal ott van, de kapás nincs.
Ennek a magyarázata, hogy az etetésre addigra bedobált millió lárva szétmászkál, és a halak egyesével kapkodják össze őket. Ha van egy nagyobb kupac csonti, azt a fiatal, ám szerény méretű keszegek, kárászok hamar bekebelezik, ezért is fogjuk már ilyenkor az apraját! Az igazán nagy, óvatos és öreg halak, amik fiatalkorukban már lehettek horgon, nem dőlnek be ennek, inkább egyesével szedegetik a mannát, és csak úgy tudjuk megfogni Őket, ha így kínáljuk fel a csalit!
Ez a jelenség különösen megfigyelhető az ezüstkárászoknál, főleg a termetesebb példányoknál. Ezek úgy el tudnak tűnni a horgász elől, hogy még létezésük is titok marad. Pedig a legtöbb „intenzív” vízben élnek ilyenek. Közelsége miatt viszonylag sokat járok a Kána-tóra pár órás pecákra, ám eddig ott nagy kárászt még sosem láttam. Egy kora márciusi horgászaton azonban édesapám annyi nagyméretű ezüstkárászt fogott, hogy nem akartam neki elhinni!
Már ekkor eldöntöttem, hogy a végére járok a dolognak, na meg, ha valahol esély van egy jó pörgős pickerezésre, ráadásul még nagy halakat (ami nem ponty) is lehet fogni, akkor nekem ott a helyem.
Csak hát az időjárás, ugye! Február végén és március elején volt néhány olyan nap, amikor varázslatosan szép tavaszi idő volt. Aztán kicsit visszajött a tél, majd jött a hófúvásos nemzeti ünnep, azután ismét esett az eső és a hőmérséklet egyaránt. Horgászszemmel borzasztó az ilyen állandóan változó, csapadékos, hideg, szeles idő. Az időjárás-előrejelzések is egész hónapra „sötét” idővel kecsegtettek… „Várjunk csak, az ott mi?”, szisszentem fel, mikor megláttam a sok felhős időt jósoló ikonok közt egy napocskát. Akkor kell nekem pecázni menni. Igen ám, de a munka nagy úr, és bizony aznap melóznom kellett, de csak délután. Így ha csak pár órára is, de kijutottam a Kána-tóra, hogy megpróbáljak pár gyönyörűen csillogó, izmos kárászt fogni!
Már korán reggel a vízpartra értem és a láda felállítása után nekikezdtem a csalogatóanyagok bekeverésének. Ennek általában az az első lépése, hogy merünk egy vödör vizet. Ekkor szembesültem azzal, hogy az elmúlt napok bizony itt hagyták a nyomukat. Az a sok hó és a hajnali kemény fagyok szépen visszahűtötték a vizet.
Etetőanyag tekintetében egy kellemesen gyümölcsös, finomszemcsés és mindenképpen sötét színű alapra gondoltam. A választásom így a Vad Szilva etetőanyagra esett. Ha a Maty-ér kárászai szerették, akkor remélhetőleg itt sem fog csalódást okozni. Saját aromájával és a szintén gyümölcsös jellegű fagyos ponty CSL adalékkal turbóztam a keveréket. Keverés után állni hagytam, mert a legjobb minőségű „darák” is igényelnek legalább fél órát, hogy minden alkotóelemük kellően átnedvesedjen.
A botok választása egyszerű volt, két kedvenc pickeremet tettem be a bottáskába. Ezek rövid, lágy kis pálcák, amikkel nagyon szeretem a keszegnépet üldözni. A szerelék tekintetében nincs új a nap alatt, egyszerű nagyhurkos variációt kötöttem, aminek egyik szárába megy az előke, másikba pedig a kosár.
Ez utóbbit tettem először a helyére, mert bármennyire is hideg a halak élettere, kicsi etetést kell alkalmazni. A Round Feeder kosarak XL változatát gondoltam elegendőnek ahhoz, hogy pár dobásból ki tudok vele alakítani egy kisebb etetést. A peca első felében pedig fent is szándékoztam hagyni ezeket a kosarakat, mert ha odaáll az éhes keszegnép, akkor kell nekik eleség bőven. Ha zavarónak vélem a túl nagy kosarat, akkor bármikor kicserélhetem azt egy ugyanakkora ólommal ellátott, de kisebb térfogatú társára.
Mivel a parton egyedül voltam, gyorsan össze tudtam húzogatni a botokat. Szerencsére a futók ilyen korán még nem zavartak, és a kutyasétáltatók sem legeltették még a blökiket. Csak néha a villamos zötyögött el mögöttem, de annyi eszem azért volt, hogy nem a síneken keresztül húztam a pecákat…:)
Az etetőanyag még kapott egy kis vizet, majd áttörtem, szórtam bele kevés csontit és pinkit, majd serényen elkezdtem hajigálni. Sokat nem csobogtam egyszerre, talán egy tízes sorozatot, ha kaphattak a halak.
Mivel a szerelékeken eddig nem volt horog, nem is beszéltünk róla. Pedig ez a lelke az egésznek. A körülményekhez alkalmazható, lehető legkisebb méretet kell választani. Én most 16-os méretben gondolkodtam, de a 18-as sem kizárt.
A mérettel azonos fontosságú a horog súlya. Ehhez a módszerhez könnyű, nem túl vastag húsú modellek ajánlatosak! A konkrét típusokra nem térek ki, mert úgyis mindenki a saját tapasztalatai alapján választ márkát.
A horog mérete és súlya mellett ritkán kap figyelmet a horog színe. Korábban én sem tulajdonítottam ennek nagy fontosságot, de nemrég megbizonyosodtam róla, hogy van jelentősége. Amiket én váltogatni szoktam, az a piros, a fekete és a metál színű fajták.
A sima, metál szín a legelterjedtebb. A piacon a legtöbb gyártó ilyen árnyalatban adja ki a horgait. Most kifejezetten a kisméretű, keszeges horgokról beszélek, a pontyos horgokra nem kitérve. Normál vízhőfoknál és a magyar vizekre jellemző enyhe zavarosságnál lehet jó választás ez a szín.
A fekete színűt általában hideg vízben veszem elő, főleg akkor, ha az etetőanyag is sötét színű, valamint ha letisztult, áttetsző a víz. Ez télen és tavasszal igen gyakran előfordul. Lehet, hogy beleképzelem, de sokkal több nagy testű keszeget, kárászt tudtam ezekkel partra segíteni, főleg olyan időszakban, amikor nem eszik a hal.
A piros színű horgokat általában szúnyoglárva csalihoz szánják, de véleményem szerint a piros csontihoz és pinkihez is kiválóak, ha fontos a csali színének kiemelése. Érdekességképpen próbáltam ezt a színű horgot fehér csontival megtűzni, de közel sem adott annyi halat, mint piros csontival. Szóval, érdekes dolgok ezek is, és mint minden apróságnak, ennek is lehet valami jelentősége, még ha nem is hisszük el. Egyébként vannak azért furcsa dolgok is a téma kapcsán, hiszen lehet kapni kék színű horgot is, de, hogy azt mihez, vagy hová, még rejtély előttem!
Aznapi horgászatom egész olajozottan indult, hamar jelentkeztek a halak az etetésen. Talán már a második dobásra fogtam egy szép keszeget, majd a következő jelentkező egy termetes ezüstkárász volt. Bár ezért jöttem, még engem is meglepett, milyen hamar sikerrel jártam!
Eleinte nagyon jól működött a bronzszínű horgon felkínált egy szem fehér csonti. Az etetésre egymás mellé dobott két horog közül mindig ez kelt el előbb. A másikon piros horogra tűzött két szem pinki volt, de arra csak kisebb keszegek jelentkeztek, azok is csak ritkán. Ami nagyon érdekes, hogy megpróbáltam erre a horogra is egy szem fehér pondrót tűzni, de nem vezetett eredményre.
Aztán lassan, de biztosan meglassult a horgászat tempója. Volt, hogy eseménymentesen telt el akár fél óra is! Ráadásul úgy, hogy ez idő alatt a csalit is úgy vettem, ki, ahogy bedobtam. Ja, és ami a legszebb, hogy beleúszások azért voltak. Nehéz elhinni, hogy az ilyen szintű finomítás még mindig nem elég!
Lusta mód nem cseréltem le a már említett piros horgot, hanem tovább erőltettem, hátha fogok vele jobb halat és megcáfolom az elmélkedésemet. De mint azt tudjuk, csodák nincsenek, és persze semmi említésre méltót nem tudtam fogni ezzel a vassal.
Csak mikor már nagy volt a baj, szántam el magam cserére. Ekkor egy 18-as számozású fekete horgot vettem elő a dobozból, ami 50 centis 0,10 mm-es Visitor előkén lógott. Csalinak nem tartottam meg az egy szem fehér csontit, hanem pinkit tűztem föl, aminek éppen csak a bőrébe bújtattam a horgot. Na, ez megtörte a jeget!
Zsinórban akasztottam vele 4 jó halat, amiből sajnos csak kettőt tudtam megmeríteni. Olyan gyengén evett a nagy kárász, hogy még ezt a picuri horgot sem volt képes rendesen megenni. Volt, ami a merítő előtt intett búcsút. Tudjátok, milyen, amikor a zavaros vízben lassan megpillantod először a hal sziluettjét, majd kirajzolódik az egész test, végül meglepődsz, hogy mekkora jószággal akadtál össze… Hát pont ez történt. Ritkán látni akkora kárászt, ami megtréfált engem.
Nincs mit tenni, nem lehet a horgot okolni a történtek miatt, az ugyanis nem tud nagyobb felületen kapaszkodni, mint amekkorát a gyártás adott neki. Szerencsére kaptam kárpótlást a víztől, mert a kisebb egyedek szépen felkapkodták a nekik szánt lárvát.
Közben a reggel még jól működő 16-os horoggal egyetlen szép halat sem tudtam fogni, csupán néha ette meg az így felkínált csalit egy-egy bodorka vagy kisebb keszeg.
Tudom, hogy hihetetlennek tűnik az általában indokolatlan finomkodás, de mint a mellékelt ábra mutatja, néha szükséges! Valószínűleg, ha ezt nekem mesélik, én is hitetlenkedve állok a dolog előtt, mert hát én sem hiszek el elsőre semmit, de aztán előbb-utóbb lejjebb adom a büszkeségemet és kipróbálok számomra új dolgokat. Van, hogy bejön, és akkor jól érzem magam, mert tanultam valami újat. És ha nem jön be? Akkor is jól érzem magam, mert megbizonyosodtam róla, hogy nekem volt igazam :)
