A sorozat eddigi részeiben a pontyozáson volt a hangsúly, így már ideje volt, hogy részletesebben is belemélyedjünk a keszeghorgászat rejtelmeibe. Ebből az epizódból kiderül, milyen trükkökre, praktikákra van szükség, hogy dévéres versenyeken is eredményesek lehessünk. Az Adácsi-víztározónál jobb helyet erre nem is találhattam volna. Rövid, 5-6 órás versenyeken ritkán rúgnak labdába a pontyos pecások ezen a tavon. A szákot itt dévérkeszeggel lehet a leggyorsabban megtölteni. A keszegek átlagmérete 20-25 deka körül mozog, és az előzetes hírek igen jó fogásokról számoltak be. Ezek céltudatos horgászatáról olvashattok az alábbi írásban - arról, hogy én hogyan csinálom.
Felszerelés:
Adácson a meghorgászandó távolságot 30 méterben határoztam meg. Úgy éreztem, hogy a bentebbi horgászat már macerás lenne és nincs is indoka, a kintebbi peca pedig nagyon rizikós, hiszen vagy kiáll a hal 15 - 20 méterre, vagy nem. A nagy tározóknál sajnos a „vagy nem” fordul gyakrabban elő, főleg versenykörülmények közt, amikor 10 méterenként bombázzák a vizet a horgászok.
A távolságnak megfelelően választottam ki a horgászbotjaimat. Első ízben két finom, 2,70-es pickerbotom került be a botzsákba, majd egy 3 méteres erősebb picker, végül egy 3,30-as lágy feederbot. Utóbbira nemcsak a lehetséges beugró pontyok miatt tettem le a voksom, hanem mert a pörgős, röptetős dévérhorgászatnál sokkal gyorsabban lehet ezzel dolgozni, mint a lágy botokkal. Etetőbotnak egy 3,90-es, borzalmasan durung heavy feedert szereltem fel, természetesen nagy orsóval és nagy etetőkosárral. A nagy orsó ebben az esetben nem a távdobást szolgálja, hanem a szerelék minél gyorsabb kitekerését, hiszen minden másodperc számít!
Végszerelék:
A végszerelék tekintetében a szokásostól most sem tértem el. A feederkosár egy 10 centi hosszú zsinóron lógott, mely egy forgóval volt a főzsinórra rögzítve úgy, hogy azon könnyen csúszhasson. A forgó alá egy apró ütköző, majd egy cérnaütköző került a főzsinórra, végül pedig egy fülben végződött a szerelékem. Ebbe a fülbe hurkoltam bele a félméteres 0,12 mm-es zsinórra kötött 16-os számú horgot. Persze az erősebb botokra vastagabb előke és nagyobb horog került.
Etetőanyag:
Egyszerű, ám hatásos etetőanyaggal kívántam a tározó dévéreinek kedveskedni. Már sokszor bemutatott, ám mégis megunhatatlan kedvencemet, a Nagy Dévér és Mézes Pálinka etetőanyagok 1:1 arányú keverékét készítettem el ismét. Ezúttal tettem hozzá némi felhősítő anyagot és egy jó nagy marék olajos mag őrleményt is.
Ez pirított, őrölt kendermagból és „nyers”, darált mikro mag mixből állt. Az olajos magvak használata során különösen figyeljünk az alapanyagok frissességére. Ledarált állapotban ne sokáig tároljuk, mivel magas olajtartalma miatt gyorsan megavasodik. Még ha érzékszerveinkkel nem is vesszük észre a romlási folyamatot, akkor se tegyük bele keverékünkbe a már „fáradt” őrleményt. A másik kulcsfontosságú dolog, hogy pirítsuk a kendert, ne pedig égessük! Ezek az apróságok nagymértékben befolyásolják az etetőanyagunk hatékonyságát. A tartalmas szárazanyagot folyékony aromák keverékével dolgoztam megfelelő állagúra.
Föld:
Állóvízi keszeghorgászathoz a lösz elengedhetetlen kellék. Sokan már az etetőanyagba is kevernek földet, hogy annak oldódása, ködölése felkeltse a keszegek figyelmét. Anno úszós horgászatoknál előfordult, hogy a föld mennyisége meghaladta az etetőanyag mennyiségét. Feederes pecáknál, általában kevesebb földet használok.
Erre a derbire most mindössze két és fél kilónyi löszös agyagot nedvesítettem meg. Ez a mennyiség pont elegendő arra, hogy annyi földes szúnyogot készítsek, amennyi apránként a kajához adagolva kitart a verseny végéig. Természetesen minden horgászat más, éppen ezért nem mondom azt, hogy mindig elég ennyi löszös agyag. Ennek mennyiségét mindig a tréningeken szerzett tapasztalat határozza meg, na meg persze a szervezők által kiírt limit, ami megszabja, mennyi etetőanyaggal sáfárkodhatunk a verseny során. (Az OB szabályzat például 12 liter etetőanyagot, földet engedélyez egy 5 órás etapra. Hogy ez miből tevődik össze, az már a mi dolgunk.) A mostani horgászatra a löszhöz adtam még némi földragasztót és felhősítő anyagot is. Előbbit azért, hogy kellőképpen tapadjon az amúgy laza lösz, utóbbit pedig a még intenzívebb felhősítés érdekében. A föld nedvesítését spricnivel a legegyszerűbb elvégezni, csak arra kell vigyázni, nehogy túlvizezzük a masszát, mert akkor ragadós sarat kapunk, nem azt, amire szükségünk lenne. A műveletet lezárásaként egy sűrű szitán átrostáljuk a löszünket, ami így csomómentessé és homogénné válik!
Tipp: A fenti képen látható, hogy a föld rostálását nem csupasz kézzel végzem. Ennek nem a változó trendeknek való megfelelés az oka, hanem az, hogy nagyon rosszul viselem, ha száraz a kezem. A föld pedig nagyon gyorsan képes dehidratálni a bőrt. Éppen ezért, ha sokat dolgoztok földdel, érdemes azt kesztyűben elvégezni.
Élő anyag:
Az élő csalik felhasználásának az egyik fontos, ha nem a legfontosabb része a csalik beszerzése! Gondolom, mindenki járt már úgy, hogy a pénzéért rossz minőségű, használhatatlan állatkákat kapott cserébe. Ennél bosszantóbb dolog nincs! Éppen ezért javaslom mindenkinek, hogy ha nagyobb mennyiségű csalit szeretne venni, azt csak biztos forrásból tegye. Ég és föld a különbség a legtöbb horgászbolt hűtőjében, újságpapírban összezsúfolva dögledező tűzőszúnyog és az odafigyeléssel, szakszerűen tárolt tűznivaló közt!
Kezdjük a legegyszerűbb csalival, a csontkukaccal. Az etetőanyaggal kb. 0,5 liter csontkukacot szeretnék bejuttatni. Ez csak úgy oldható meg, ha a lárvák mozdulatlanok maradnak, mert különben szétlökik a gombócot, mielőtt az vizet érne. A csonti kinyírására sok megoldás létezik, legegyszerűbb a forrázás vagy a fagyasztás. Ezekkel csupán annyi a gond, hogy a főzött kukac a művelet során kifehéredik. A hőelvonással már szebb lárvákat kapunk, ám sajnos ezek meg egy idő után - levegőt kapva - megfeketednek.
Az általam mostanában preferált módszer a fullasztás. Ezt a fajta „döglesztést” mesterhorgászoktól lestem. A dolog lényege, hogy egészen a felhasználásig vízben kell tartani a lárvákat, amik ennek hatására mozdulatlanná válnak. A lényeg, hogy felhasználás előtt pár perccel keverjük csak a kajához a nyüveket, különben „feléledhetnek”, és akkor lőttek az egésznek.
Az etetőszúnyog előkészítése sem túl bonyolult. A jó minőségű, friss lárvák kibontás után szinte lemásznak a papírról (ellenben a már régi, befülledt szúnyogtól, ami úgy fest, mint a lekvár, csak annál csöppet büdösebb). A lárvák tömegére én egy marék löszt szoktam szórni, majd laza mozdulatokkal szétválasztom az összetapadt szúnyogokat. Ezután az egészet beleöntöm a földbe, lazán összerázom, és kész is a földes szúnyog.
A könnyen kezelhetőség érdekében a tűzőszúnyoggal is érdemes picit bíbelődni. „Gyárilag” a lárvák fűrészporral vannak keverve, megelőzvén azt, hogy összetapadva megfojtsák egymást. Az újságpapírból egy sűrű szűrőbe kell önteni a szúnyogokat, majd az egészet vízbe tenni, de csak úgy, hogy a lárvák ki ne tudjanak szökni. Rázó mozdulatokkal a tűznivalót lejuttatjuk a szűrő aljába, míg a fölösleges por fent marad a víz tetején. Eztán csak annyit kell tennünk, hogy kihúzzuk a szitát és vele együtt a lárváinkat a fűrészpor alól, és már kész is a tiszta tűzőszúnyog. Az így megtiszt1tott lárvákat vízzel teli edénybe téve hűtőszekrényben napokig károsodás nélkül tárolhatjuk.
Tipp: Ha már egy kisebb vagyont elköltöttünk az etetőanyagra és csalikra, ne hagyjuk, hogy a célegyenesben menjenek tönkre! Mindenképpen érdemes beszerezni egy, a fenti képen látható, vagy ahhoz hasonló csalitálca-ernyőt. Mind a nap, mind pedig az eső ellen megóvja értékes etetőanyagunkat és csalijainkat. Én nem szeretek verseny közben ernyőt tenni magam fölé, mert annyira zavar, hogy inkább felpöndörödök a napon, mintsem felállítsam. Kibírom! Viszont a szúnyogok hamar megadják magukat a tűző napsütés erejének, sőt nyáron a csontit sem nehéz megfőzni a napon.
Szükséges kellékek:
Gyors, pörgős horgászatnál van pár olyan segédeszköz, amit érdemes a kezünk ügyében tartanunk. Az egyik ilyen az előre felkötött horgokat tartalmazó előketároló. Nagyon sokféle kapható a piacon, nekem még a jó öreg tépőzáras, összecsukható fajta van.
A másik, amit dévér horgászatánál célszerű használni, az a kötény. Nem túl esztétikus és jó illatú a nadrágra, pólóra száradt dévérnyálka. Ha kisebb méretű keszegeket fogdosunk és reptetjük őket, elkerülhetetlen a hal „mellre vétele” és magunkhoz szorítása, különben a kisméretű zsákmány még képes meglógni.
Ha kis horoggal pecázunk, nélkülözhetetlen a horogszabadító használata. Ennek mindig a kezünk ügyében kell lennie! Van, aki a füle mögé tűzi, van, aki csak maga mellett tartja, sőt láttam már olyat is, aki szájában tartja a verseny alatt. Utóbbit nem biztos, hogy kedvese őszinte csókkal üdvözli hazaérkezésekor. Én egy egyszerű „rugós kártyatartóra” rögzítettem ezt a hasznos kis dolgot. Ezt a kötényemre csíptetve mindig elérhető a horogszabadító, ami általában bogozó tűt is rejt magában.
Horgászat:
(A következő képek már a verseny után készültek, mert nem szerettem volna verseny közben ezzel foglalkozni.)
Reggel fél kilenc előtt tíz perccel szólalt meg az első dudaszó, amely az etetésre jogosított fel minket, versenyzőket. Nem kívántam sokat csobogni, mivel a nem túl mély vízben ez fordítva sülhet el, és már rögtön öngóllal kezdeni a derbit nem túl szerencsés dolog. Mindössze 8, mandarin méretű gombócot hajigáltam be a horgászhelyemre. Az alapozó kajámba kevertem kb. 2 deci fullasztott csontit és egy marék földes szúnyogot.
Mielőtt nekiállunk a pecának, néhány szó az időjárásról. Május elejéhez képest borzasztó hőség volt és hétágra sütött a nap. Még csak egy pici szél sem borzolta reggel a vizet, de minek is tette volna, hiszen a déli irányú légmozgás lehet, hogy többet ártott, mint használt volna. Így aztán volt némi kétségem a beharangozott 15-20 kilós fogással szemben. Na de ahogy mondani szokás, „Reméld a legjobbakat, de számíts a legrosszabbra”!
A verseny pontban nyolc harminckor kezdődött. Az első fél órában úgy állt a szektor, mint a szög, egy-két falánk törpeharcsa zavarta csak a pecások nyugalmas ücsörgését. Az első óra végére azért már kezdett helyreállni a rend, és egyre gyakrabban fogtam keszeget, sőt kezdett pörgőssé válni a horgászat. Volt olyan időszak, amikor el is hittem, hogy 20 kiló fölé kell menni a győzelemért, ezért elkezdtem röptetni a 20 dekás dévéreket. Aztán ahogy beindult a dolog, úgy el is múlt a lendület.
Voltak olyan félórás lukak a horgászatban, hogy nem érintettem halat, aztán megint beindult, és jöttek egymás után. Ütemtelenül érkeztek a kapások, és azokat is egyre nehezebb volt megfognom! Ekkor elkezdtem a földes szúnyog mennyiségét növelni az etetőanyaggal szemben, majd erre szórtam egy kevés poraromát. Így aztán szépen lassan beállt egy jól működő ritmus a horgászatban.
Ez nálam annyit jelentett, hogy bedobás után volt időm a másik boton felcsalizni a horgot és megtömni a kosaramat. Eztán már koncentráltam a spiccre, ami pár pillanat múlva már a kapást jelezte. Arra viszont figyelni kellett, nehogy gyorsabb legyek, mint a hal! Ki kellett várni, míg kellő vehemenciával húzza meg a spiccet a keszeg, csak akkor volt érdemes bevágni. A halak röptetését is inkább a biztos merítésre cseréltem, ugyanis nem nyelték olyan mélyre a horgot, hogy az biztosan bírjon egy röptetéssel járó terhelést.
Ám ez a jó ütemű horgászat nem tartott ki a verseny végéig, sajnos az utolsó óra már megint a kínlódásé volt. Ekkor már kapásaim felét sem tudtam megfogni, mondhatni megváltás volt a megmérettetés végét jelző kürt.
A halszámláló 44 db halat mutatott, de persze volt olyan, amit elfelejtettem benyomni, így 20 dekás átlaggal számolva kb. 9-10 kilót saccoltam magamnak. A mérlegelés során többeknek ment a mérleg 8 kiló fölé, sőt volt egy 9 kg feletti fogás is. Végül nekem kereken 10.000 grammon állt meg a digitális mérleg. Ezzel a mennyiséggel nagy csatában ugyan, de megnyertem a szektoromat.
A jól megalapozott horgászat meghozta az eredményt, ám az olvasottak megfelelő végrehajtása és betartása még nem biztos, hogy elég a győzelemhez. Ilyen kiélezett küzdelmekből csak akkor kerülhetünk ki győztesen, ha minden eddigi horgászatunkból hasznosítunk egy keveset. Olyan dolgokat, amelyeket nem lehet mástól megtanulni, ellesni, lemásolni, hanem egyszerűen el kell sajátítani sok-sok horgászat alatt! Egy kedves barátom mondta nemrég: „Ha veszek egy szép zongorát, attól még nem biztos, hogy tudok játszani rajta!” A versenyzés is ilyen, nem lehet a csúcson kezdeni - ha nincsenek alapok, amelyekre a házat fel lehet építeni, akkor megette a fene az egészet! És, hogy van-e ennek a háznak teteje? Remélem, azt sose éri el senki, mert ha igen, akkor az lenne annak az embernek a legszomorúbb napja!
Írta: Sipos Gábor ifj.
Fotók: Sisa József és Sipos Gábor ifj.
