Egy korábbi írásomban csupán amolyan hobbi rakós botos horgászatot mutattam be, most azonban olyat részletezek, ami akár versenyen is megállja a helyét. A technika ugyanaz, csupán a szerelék és az etetőanyag változik, és a tempó is felgyorsul. Bár értek a horgászathoz, akár verseny szinten is, nem mondhatnám, hogy egy válogatott kerettag vagy egy profi versenyző szintjén vagyok, ezért ez az írás inkább azoknak szól, akik bele szeretnének kóstolni a versenyhorgászatba vagy ismerkednek a témával. A cikkben bemutatott szituáció valós versenykörülmények között zajlott, etetett pályán, vetélytársakkal.
A megyei középiskolás horgászverseny tavaszi fordulója zajlott az Atkai-holtágon. Sokan jöttek sokfelől, hogy megmérettessék tudásukat, vagy csak tapasztalatot szerezzenek. Én is itt kezdtem, itt csiszolgattam tudományom, és ahogy haladtam az évekkel, úgy lettem egyre tapasztaltabb, úgy ismertem ki egyre jobban a helyet és a taktikákat. Mivel a legtöbb versenyre elég magas a beugró, és sok a profi horgász is, ráadásul a hátunk mögül hiányzó szponzor miatt néha azért elbizonytalanodik az ember, ha az anyagiakat latolgatja, és a profi horgászok láttán, kevés vagy semennyi versenytapasztalattal nyilván elgondolkodik, hogy akkor pontosan mit és hogyan is kéne csinálnia…
Ebben szeretnék segítséget, tapasztalatokat, tippeket nyújtani, megosztani azokkal, akik szívesen versenyeznének, vagy legalábbis kipróbálnák magukat egy-egy versenyen.
A felszerelésről
Ha versenyről van szó, érdemes minél többféle szituációra felkészülni. Sosem lehet tudni, hogy sorsolásnál milyen helyet húzunk, mekkora a vízmélység, nincsenek-e a fejünk fölött faágak - ami akadályozó tényező a spicc, bolognai, vagy matchbotos horgászatban -, nincs-e előttünk hínár, vagy például nem tudjuk normálisan a hátunk mögé tolni a rakós botot, mert - mondjuk - mólót húztunk, amin ha nem tudjuk felállítani a görgőt, nehézkes a peca.
Éppen ezért kell mindenre felkészülni, ezért is szoktam eltenni szinte minden botomat, amire szükségem lehet. Mindig van nálam legalább kettő küszöző bot. Ahol sok a küsz, vagy szinte csak arra lehet számítani, akár a küszöző sor is jól jöhet! Szoktam vinni még egy 4 m-es tűspicces botot, amivel a partközeli akadók környékéről lehet a bodorkát, sügért, naphalat összeszedegetni, és két 7 m-es spiccbotot (tűspicces, csőspicces), amivel beljebb keszegezek.
Eleinte spiccbottal kezdtem, de később vettem egy rakós botot is, mert egyrészt szerettem volna kipróbálni a módszert, másfelől sikeresebb akartam lenni a versenyeken, és ha a többieknél beljebb tudunk horgászni, az sokszor nagy előnyt jelent.
Tehát állandó felszerelésem része egy 11,5 m-es rakós bot. Érdemes még matchbotot is vinni magunkkal - igaz, én nem mindig viszek, de ez a módszer nem is annyira az erősségem, szóval jó tanácsként annyit mondok, mindenki inkább azt erőltesse versenyen, amiben teljesen biztos, ugyanis ha viszonylag rövid idő alatt kell minél több halat megfogni, akkor a rutin nagy segítség. Rutin márpedig csak akkor van, ha egy adott módszert eleget gyakoroltunk. Tehát ha valaki, pl. rakós botot vesz, javallott vele gyakorolni, tapasztalatot szerezni. Igaz, hogy én az első olyan versenyem előtt, amikor rakóssal pecáztam, csupán egy alkalmat használtam a botot, ennek ellenére viszonylag jól szerepeltem, de ha lett volna elegendő rutinom, jobb is lehetett volna. Akit érdekel, arról a gyakorló horgászatomról szóló írásom, itt elolvashatja.
A szerelékekről
Mivel ugye sokféle helyzetre kell felkészülnünk, és elvileg sokféle botot is sorakoztatunk fel az eszköztárunkba, nem árt, ha szerelékekből is legalább ennyi van! Jómagam elég sokat szoktam kötni… Az úszók formáját nem igazán variálom, csak kevés modellt használok, a nyújtottabbakat és a ducibbakat kedvelem. A nyújtottat keszegezni, a ducibbakat keszegre, pontyra. Méretük alapján sokfélét használok, 0,75 g-tól néha felmegyek 2,5 g-ig is. Ez a vízmélység és a szélerősség függvényében változik. Ha sekély a víz, de sok a küsz, akkor nagyobb úszót teszek fel, hogy az ólmozás hamarabb leérjen. Mély víz esetén, illetve ha fúj a szél vagy oldaláramlás van, akkor is nagyobb úszókat használok. Csak akkor alkalmazok kisebb testű úszókat, ha nem fúj a szél és nem is túl mély a víz - kivéve, ha a küszök nem hagyják leérni.
Zsinórokból nem használok túl vastagokat, keszegezni a finomabb szerelékeim nagyjából ezek: 0,14 / 0,12, ha jól eszik a keszeg, és nagy ütemben kell húzni. 0,12 / 0,10, ez az átlag, szinte mindig ezt használom versenyen keszegre. 0,10 / 0,08-as kombinációt használok, ha finnyásan eszik a hal, vagy ha kistestűek. Ha rakós bottal horgászom a vastagabb szerelékhez 1,2-es tömör gumit használok, a vékonyabbhoz 1-est.
Pontyozni a 0,16 / 0,14-es kombinációt használom, a csőspicces 7-esre is ezt teszem, gumizatlanul, és még is meg lehet vele fogni a pontyot. A rakósra is ezt használom, a versenyen is ezzel horgásztam, 1,2-es gumival.
Snecire 0,12 / 0,10, vagy 0,10 / 0,10-es szereléket szoktam kötni 0,3-0,5 g-os úszóval.
Horgom a Kamasan B512. Keszegre 18-16-os, pontyra 14-es.
Tipp
A mélységmérést soha ne mulasszuk el! Én egy 20 g-os ólommal mérem a mélységet, hogy tutira menjek. Kijjebb, beljebb, de még oldalt is átpásztázom a feneket, hogy mekkora víz van előttem.
Az eresztéket talán vize válogatja. Én mindig fenékre teszem a csalit, de ha finnyásak a halak, a jelzőólmot is leteszem, hogy ne legyen ellenállás - ha a hal felveszi és ha elindul vele felfelé, kitűnően látszik az emelős kapás. Ha meg oldalra viszi, az sem gond. Mindkét esetben volt ideje felvenni a csalit, így biztos lesz az akadás. Érdemes még megemlítenem, hogy ezen a vízen azt tapasztaltam, ha kisüt a nap, néha érdemes 30 centivel rövidíteni az eresztéket, mert a halak kicsit fentebb táplálkoznak.
Érdemes előketartót is használni: amikor kevés az időnk, szóba se jöhet a horogkötés! Így csak le kell venni a tartóról a kész előkét, bele kell hurkolni a másik hurokba - mert nem használok karabinert -, és már kész is a horogcsere.
Az etetőanyagról
Hobbi horgászathoz csak olcsóbb keverékeket szoktam venni, élő anyagot is ritkán teszek hozzá. Ellenben ha versenyzünk, akkor ezen nem szabad spórolni, de még itt is a megfizethető árú keverékeket szoktam használni, hiszen nincs szponzorom, és a bank sem szakadt rám. :)
A Maros Mix etetőit szoktam előnyben részesíteni, nekem évek óta ez válik be, így nem is nagyon szoktam kísérletezni mással.
A verseny időtartama idén - a nemzetközi versenyszabályokhoz igazodva - 3 óráról 4-re növekedett. A megszokott mennyiség, a 3 kg etetőanyag elégnek bizonyult erre a pár órára.
A taktika az volt, hogy az alapozó etetésnél benyomtam a halaknak kb. 8 db nagy, öklömnyi gombócot, majd a többit 4 órára elosztva kis, egykezes gombócokban adagoltam. Míg nem gyűlt össze nagy mennyiségű hal az etetésen, addig nagyjából 10 percenként dobtam rá egy kisebb gombócot, majd amikor már elég hal volt ott, - elsősorban az utolsó negyven percben - minden hal után dobtam egyet.
A csalik
Nagy a választék csalik tekintetében, de én a szúnyogot hanyagolni szoktam két okból is. Az egyik, hogy macerás és túl sok időt vesz igénybe a feltűzése, a másik, hogy ezt a verseny szerdán szokták lebonyolítani, a friss szúnyog pedig csütörtök délután kerül a boltokba. Csontit szoktam inkább használni, valamint gilisztát. A pinki is jó, a bodorka és a sügér szokta leginkább felvenni. Csemegekukoricát ritkán teszek fel.
Ellenben ha olyan helyen horgászunk, ahol finnyásabbak a halak, vagy még hideg a víz, akkor a tűzőszúnyog jól jön, megéri a fáradtságot.
A körülmények
A holtág mólós részén szokták rendezni a versenyt egy nagyjából 1,5 km hosszú pályaszakaszról van szó. Ezt a részt három szektorra osztják. A vízmélység az „A” szektorban a legkisebb, a partközeli zónában 1,5 m körüli. A „B” és a „C” szektor a legmélyebb, a közepétől a vége felé haladva mélyül, a víz 2-4,5 m is lehet. Rendszerint az eleje és a közepe a leghalasabb - ez most sem volt másképp.
A sorsolásnál nagy szerencsém volt: nem elég hogy a „B”-be húztam, de egy olyan mólót sikerült kifognom, melyen én voltam egyedül, nem kellett egy vagy két versenytárssal szoronganom.
A pályán 60 hely szokott lenni összesen, minden szektorban 20 van. A létszám változó, csapatonként három ember van, kb. 15-25 csapat szokott részt venni. Ezúttal viszonylag kevesen voltunk, így kerülhettem én is egy mólóra egy szál magamban.
Jobbról mellettem a második mólón volt egy rakós botos srác, balról pedig egy bolognai botos, utána pedig egy spiccbotos, akik az igazi konkurenciát jelentették számomra.
A holtágban sok a keszeg, de temérdek kis pontyot is telepítenek, és mivel a verseny előtti pecáimon elég sokat fogtam belőlük, valamint a versenyidő is felment 4 óra hosszára, ezért keszeg helyett inkább a pontyra építettem a taktikámat.
Dudaszótól dudaszóig
Mikor már az utolsó gombócok is becsobbantak a vízbe, megkezdődött a verseny: a szerelékek bekerültek a helyükre, a csalik várták az éhes halszájakat. Már az első pillanatokban lehetett látni, hogy itt-ott valaki fáraszt vagy kapkodja ki az apró halakat. Jómagam ezt az időszakot arra szoktam fordítani, hogy a „látott halra” horgászom. Mi is a látott hal? Érdemes szétnézni a verseny előtt a mólók vagy akadók tövénél, a hínárosban, hogy mi minden bujkál vagy úszkál a környéken. Én ilyenkor el szoktam csípni néhány majdnem tenyeres naphalat, sügért, vörösszárnyút, vagy ha nincs semmi, akkor küszözök. Kb. 5 percet szoktam az elején rászánni erre, majd benézek az etetésre, és ha nagyjából 3 percig nincs kapás, akkor visszatérek az apróságokhoz.
Ezúttal volt kapásom. Egy tenyeres dévér volt az első jelentkező, amit gilisztával fogtam. Gyors csalizás után már toltam is vissza a rakóst. Közben a szomszédos mólókon látszott, hogy beindult a dolog másnak is, hol egy keszeg, hol egy kis ponty került a szákokba. Eleinte nagyon úgy tűnt, hogy mások nálam jobban állnak, és kétségeim támadtak, attól féltem így könnyen elszállhatok…
Mindenesetre bíztam a halakban, és mivel volt hal az etetésemen - amit egy újabb keszeg adott a tudtomra -, jobbnak láttam még egy kis ideig ott próbálkozni.
Közben áttértem a csontira, majd vissza a bot a helyére. Kisvártatva egy keszeggyanús kapással megjelent az első ponty. Bevágás után vehemens küzdelem kezdődött, de a szerelékemnek nem jelentett problémát a nagyjából 40 dekás ponty. Örültem neki, tudtam, ha most ponty jött, akkor esélyes, hogy továbbra is az lesz, mert ezekből ahol egy van, van ott több is. Így is lett, jött a következő, majd a következő. Viszont nem csak nekem jöttek a halak, mások is elkezdték ám fogni, és bizony ha nem csak előttem van ennyi, akkor kétesélyes a dolog! Másnak is befigyelhet egy jó eredmény a szektorában, tehát fel kellett kötnöm a gatya szárát…
Közben csaliztam, etettem, szákoltam. Viszont észrevettem dolgokat. Mellettem a bolognai botos srác hiába tudott nálam beljebb pecázni - mert ugye bedob vele messzebbre -, túlságosan sokat molyolt a halakkal, tovább tartott neki, mire egyet kivett, holott nem is voltak olyan nagyok. A spiccbotos srác szintén kicsit mintha tovább fárasztott volna a verseny elején, de végül is elég ütemesen húzta a halakat. Én a rakóssal minden tőlem telhetőt megtettem, emberfeletti erőt kellett mozgósítani, mert kiélezett küzdelem zajlott. Viszont magabiztosabban kezeltem a rakóst, mert a gumi adott egyfajta bátorságot, hogy a szerelékem ép marad, ha kissé erőltetem is a dolgot.
Sajnos arra sem nagyon volt időm, hogy fotókat készítsek, vagy hogy egyek, vécére is csupán egyszer tudtam elszaladni, amikor a szükség már nagy úr volt. :) Még szerencse, hogy Édesapám segített ebben-abban, hiszen ez mégsem egy VB, hogy meg se lehet közelíteni a versenyzőket - a kísérők vagy a szülők ott segítettek, ahol és amiben tudtak, csak ugye a halat nem foghatják ki a srácok helyett :)
Furcsa volt megfigyelni, hogy a halak eléggé mozogtak. Szinte hullámokban jött a kapás, hol nekem volt több, hol a vetélytársaknak. Néha elkaptam egy olyan periódust, amikor 10 perc alatt legfeljebb 1 vagy 2 halat tudtam fogni, míg mellettem ugyanennyi idő alatt fogtak 2-3 darabot, de volt, hogy az én kezem alatt pörgött a bot. Nagy szerepet játszhatott az etetés is, mert szórni kellett nekik rendesen, ugyanis szákolás után szinte mindig volt egy kis visszaöklendezett táplálék a szák alján, ami élénksárga volt, néhol csontival, kendermaggal, tehát mindennel, amit felszívtak a halaim.
Az utolsó másfél órában igencsak felgyorsult az ütem. Valódi harc volt! Vérre menő csata. A kardok suhogtak, csattantak a pajzsokon. Egyszer én csapok oda, egyszer az ellenfél! Kiélezett küzdelem volt. Itt már nem azon volt a hangsúly, hogy pecázunk, fogjuk a halat, és majd csak lesz valami a szektorunkban. Nem. Ez taktikai sportág! Itt már kemény viadal zajlott, és aki kételkedik, hogy sport-e a horgászat, annak bizton állíthatom, hogy igen! Minden energiámra szükségem volt! A botot alighogy betoltam, már jött is a kapás. Bevágás, majd meg kellett fékezni a hal erejét. Nem lehetett finomkodni, ami a szerelékemtől és tőlem tellett, azt megtettem. Még ki sem fáradt a hal, már toltam hátra a botot és rövidítettem. A lábam előtt kellett megfékeznem az utolsó rohamait. Néha nagyobb küzdelem volt, mint ami egy akkora apróságtól kitelik, de a kirohanásaikat hamar megállítottam. Szákolás, horogszabadítás, potty a haltartóba. Így ment ez. Az akadás is biztos volt, szinte minden esetben, mindössze talán három halam ment el. A vékony húsú horog jól akadt. A gumi feszessége is jó volt, és a bot is kiváló. Nem ellenfél a kiló alatti vagy kiló körüli ponty.
A vége fele egyre inkább úgy tűnt, hogy nyerésre állok, méghozzá két okból. Az egyik, hogy az utolsó félórában annyi halam jött, hogy még szinte én sem akartam elhinni. Volt, hogy Apa leült mögém, elővette telefonján a stoppert, és nézte. Csaliztam, betoltam, eltelt 15 másodperc, kapás! Bevágtam, toltam hátra, gyors fárasztás, már szákban a hal, már akasztom is ki a horgot, majd pottyan a tartóban. „Stop! Idő?” „2 perc.” Vissza, ugyanez a forgatókönyv, ki a hal, stop! 2 perc megint. És így telt el az utolsó félórám! Viszont minden hal után dobtam egy gombócot. Ez jól is jött, mert helyben tartotta a „sáskahadat”… A másik ok, amiért jobb voltam, hogy nem adtam fel! Ez fontos tényező, ugyanis 4 óra az ilyen pecából nem szórakozás, hanem munka. Kemény küzdelem. És hogy mi a hatása? Oda a vércukor! Fogy az oxigén. Égnek a tápanyagok, lángolnak, mint egy túlfűtött kazán! Különösen annál, aki hajt. A karate lévén az állóképességem miatt nincs okom panaszra, és ahogy az a küzdőversenyeimen is szokott lenni, a 3 perces küzdelemben az utolsó 15 mp-ben jön a ráhajrázás. „Atoshibaraku!”, hangzik el a hajrára figyelmeztető szó. Most kell megpörgetni, most kell kihajtani magunkból az utolsót is! Nem számít, hogy fáradtak vagyunk, majd pihenünk, ha vége. Apám is folyton erre figyelmeztetett, és még jobban kezdtem dolgozni, mint ezelőtt. Keményen meghajtottam magam, és amikor volt időm elnézni jobbra-balra, láttam, hogy a többiek nagyon elpilledtek. A lányok mellettem inkább napoztak. A srácok lomhábban mozogtak. Mindenkit megviselt már a dolog. Csak én húztam bele jobban.
Végül elhangzott az utolsó öt percet jelző dudaszó - a maradék idő alatt az utolsókat is beleadtam és két pontyot sikerült még szákba tennem. Vége! Véget ért a megpróbáltatás. Fellélegezhettem én is, és mások is. Aki becsülettel küzdött, az bizony elégedetten és büszkén törölhette le homlokáról az izzadságot, hogy egészen a végéig kitartott.
Most jött az idegőrlő várakozás. Kisvártatva megjelentek a szomszédos mólókon a mérlegelők, híreket is hallottam néhány helyről, hogy a csapattársak miként teljesítettek, hogy mások mennyit fogtak. Végül én következtem. Még nem emeltem meg a szákom. Nem tudtam, mennyit fogtam. Csak becsülni tudtam, olyan 10 kiló fölé.
Emelem ki, erre mintha beakadt volna. Kisebb erőt mozgósítottam, ami elegendő nagyjából 10 kilóhoz, de nem ennyihez. Lenéztem: láttam, hogy nem akadt be, akkor emeljük! Majd belé szakadtam, végül csak sikerült. Nem hittem a szememnek! Az alja tele volt. Öntöm át a mérlegelőbe, és azt hiszem, mindenki meghökkent, még én is! Mennyi kis ponty… Nem létezik, hogy ennyit tettek az Atkába. Mindenkinek így kijusson a jóból… Végül nagy nehezen beállt a mérleg: 18.880 gramm!
Életemben nem fogtam egyszerre ennyi halat (kg-ban), nemhogy versenyen!
Pontosan nem tudom, hogy darabra mennyit fogtam, de ha azt nézzük, hogy a halak átlagsúlya 40 deka lehetett, akkor nagyjából 45 darabot fogtam. Ez bizony verte a szektoromat és az egész pályát is. Kitartásom, megfelelően megválasztott szerelékem és technikám, valamint a jó etetés meghozta a gyümölcsét.
Mióta az iskolámnál vagyok és ezekre a versenyekre járok, ez volt a leghalasabb mind közül. Rajtam kívül a szektoromban páran, illetve lejjebb az „A”-ban is voltak ketten, akik 10 kg fölött fogtak - egyikük a csapattársam. Végül az eredményhirdetésnél derült ki, hogy Tomi barátom is igen jól szerepelt, noha alig volt hal a szektorában, de az utolsó pár percben néhány ponty neki is összejött, ami a szektor második helyet jelentette. Szabi csapattársam szintén egy kettest hozott össze, így 5 ponttal nyertük a csapatversenyt. Mázlink volt, mivel a második helyezettnek 6 pontja volt, tehát akár ronthattunk is volna egy helyet. Mindig is szerettem volna egyéniben dobogós lenni, ami most végre sikerült. Az egyik srácra - aki szintén iskolabeli - csupán 1 kiló 30 dekával vertem rá, tehát itt már valóban arról szólt a dolog, hogy az nyer, aki a legtöbb halat fogja a legrövidebb idő alatt, ami bizony csak akkor sikerül, ha minden rendben van!
Bízom benne, hogy talán sikerült némi használható technikai információt és taktikai tippeket adnom azoknak, akiket érdekel a dolog, és habár kissé hosszúra sikerült az írásom, köszönöm mindazoknak, akik végigolvasták - sejtem, nem volt könnyű, de még így is lényegre törő voltam :)
Írás + illusztrációk: Szili Dániel (Danius)
Fotók: Apa és én
