A fővárosi forgatagban - mint mindig - ívásra vonuló lazacok módjára siettek (ám a nemes halakkal ellentétben többnyire merőben más céllal) a már reggel is elnyűtt, morcos emberek. Szürkén nyögtek a dugulásig zsúfolt forgalom alatt az utcák, szürkén ácsorogtak a vénségükre omladozó, illetve frissen felhúzva is már öregen festő épületek, szürkén gubbasztottak a galambok, szürkéllett minden. Fanyarul szólva, harapni lehetett a „sűrű”, ködösen szmogos, állott levegőt. Hosszú ideje változatlanul alakultak az égi események, az egyhangú időjárással kapcsolatban érdekes beszédtémát találni eleve kudarcra ítéltetett. Kár is lett volna pazarolni a szót a se nem őszi, se nem téli klímára, hisz nem történt semmi lényeges. Ezzel még nem is lett volna baj, ám a - szintén szürke - Dunán is egyre jobban látszott a tartós szárazság…
Ugorjunk vissza naptárilag bő évszaknyit! Az őszülő Duna ugyanolyan egykedvűen, de még jóval teltebben rótta a folyamkilométereket, rejtélyekkel teli medréből az utolsó kenyérzsákozásaimon is szelíden, kérés nélkül kínálta jórészt ezüstösen csillogó ajándékait. A múló napokkal egyre később kelt föl a csipás szemét dideregve dörzsölgető hajnal (egyelőre harmat- és nem dérlepte ágyából), ám a virgoncan ficánkoló kenyeres kosztosok jó ideje csak azért sem igazodtak hozzá: korán, már az éj sötét palástjának óvó, biztonságot adó takarásában ültek, akarom mondani úsztak asztalhoz. A legutolsó alkalommal sem volt ez másként.
Rutinszerűen ment minden, a „zsákolást” különösen nyáron gyakorolhattam eleget. Jelen forgatókönyvben sem voltak lényeges eltérések a programot illetően. Tehát: drótszák bevetése (pontosabban lerakása, mert a már akkor átlagosnál kisebb vízállásnál kényelmesen begyalogolva is könnyen elhelyezhettem a batyut a kívánt távolságban), horogra csonti feltűzése, szerelék belendítése, úsztatás-úsztatás-úsztatás (stb.), kapásra bevágás, hal kiszedése és -reptetése (mivel az átlagméret nemigen haladta meg a tenyérnyit), horogról leszedése, végül szákba és/vagy rögtön a Dunába engedése.
Pirkadatot követően az átlagostól eltérő küllemű vendégek jelentek meg az ifjonc karikák, szilvaorrúak sereghajtóiként: két derék dévér (nagyságra hasonlók, ám egyikük hallani sem akart a fényképes megörökítésről, inkább faképnél hagyott - a zsinóron némi árulkodó nyálkát hagyva), valamint örvendezésre csekélységük dacára okot adó küllők és minden lében kanál gébek.
A szeptember nyájasan, szinte észrevétlenül vette át a helyet a csendesen, vészes viharokat mellőzve távozó nyártól. A derült napok kékségében fürdő Duna lassan fogyva, szerényen eregette fehér szirmait a ritkán mozduló langyos esti szél hátára, meglehet, a nyár búcsúztatására. E szirmok (apró, törékeny dunavirágok) tünékeny röptének és drámai elmúlásának pikkelyes haszonélvezőit persze nem átallottam elcsábítani, legalább exponálásnyi, vaku-villanásnyi időre.
Az elv (miszerint gében kívül minden más halat szívesen látok) ugyanaz volt, de a módszer, valamint a csali eltért: gilisztával és gébszelettel próbáltam a rajzó kis kérészeket lepipálni, finomabb és durvább feederbottal (a „feeder” ez esetben félrevezető, ugyanis egy morzsát sem etettem). A hajnali nassolásokra vagy kései estebédekre nem sok vendég érkezett (azok is finnyáskodtak), leszámítva persze a történetemben - sajnos - még párszor visszatérő gébeket. Olykor egy-egy retúr márna, szóló karikakeszeg, kóbor durbincs kívánta meg a szaftos férgeket, ám a húsosabb falatok rendre kannibalizmusnak estek áldozatul.
A folyamatos apadás miatt mélyebb részeken is próbálkoztam, hasonló felszereléssel és menü-kínálattal. Az eredmény nem sokban tért el, egyetlen kivétellel: egyik este géb helyett süllő vette fel a filét. Szemet gyönyörködtető kapása alapján korai menyhalban reménykedtem, nem is alaptalanul, ugyanis egy esztendővel korábban ilyentájt már mocorogni kezdtek az első foltosok.
Nem sokkal hónapváltás után, ha nem is az első meny, de az ősz vitathatatlanul megérkezett. Kiadós esővel, emberes északi széllel söpörte el az indián nyár emlékét október hava, a bőséges égi áldással jócskán meghízott Duna zsörtölődve sikálta-mosta uszadéktól szennyes partjait. Az Öreg Hölgy derékbőségének tetemes növekedése kezdetén (tisztelettudóan fogalmazzunk inkább így: pezsdüléskor) rég látott cimborám, Feri társaságában találtam magam. A függőlegesen záporozó esőcseppek dacára sem csüggedt a remény, nem véletlenül - a koma jó hírekkel szolgált márna-fronton.
Érdekes hal a márna. Valahogy sosem lopta magát a szívembe, pedig semmi oka nem lenne rá. Két (de inkább több) hal helyett harcol, termetben sem akad párja, küllemre maga a tökély. Talán a régmúlt idők konyhai (és más eredetű, nevén meg nem nevezhető, az ismeretlenség jótékony homályával illethető) maradékai „sározták” be előttem amúgy jó hírét; nem egy régmúlt alkalommal - tetszik, nem tetszik - a moslékká rondított Duna-vízből került elő a bármilyen… khm… falatra kapható őkelme. Szóval, nagyon ritkán szoktam rájuk horgot fenni (izé, venni). Barátom lelkesedése persze rám is átragadt, nehéz is lett volna ellenállni a kísértésnek, amikor érkezésemkor felmutatta kis híján 60 centis, csak a fotózás kedvéért marasztalt zsákmányát. Bemelegítésként fogta, és a folytatás is jónak ígérkezett: két kisebb ínyencet szembesített azzal a sajnálatos ténnyel, hogy tudvalevőleg olykor a legfinomabb sajt megkóstolása is kellemetlen élményekkel járhat.
A részemről - de akkor épp a halak által nem - favorizált csonticsokor jószerivel érintetlen maradt Feri kisebb diónyi, táskában érlelt horogravalói mellett. A nyavalyának sem (pontosabban csak egy kerekfejű gébnek) kellett a szintén régóta tárolt, dúsan szagló nyű-költemény, így hát kértem s kaptam némi csodacsalit. A hatás nem maradt el: zsinóron pihentetett mutatóujjam begye bizsergett a hamarost jelentkező finom, de határozott morze-jelektől. A fárasztást nem élvezhettem túl sokáig, az erős sodrás nagyította márna retúrrá zsugorodott a fejlámpafényben. Esőtől nedvesedő „made in China” fényképezőgépem nyűgösködött, de azért valami talán látható a mellékelt képen.
A huzatos este mosogatórongy-színű felhőkkel terhes háttere előtt horgászszívet dobogtatón mocorgott a világítópatron, majd görbült a szigorú bot - szomszédom legalább egy (de talán kettő) márnával nyugtázta sikerem. Többnyire mélyen szunnyadó irigységem azonban ki sem nyithatta sárga szemét (barátok közt is megeshet az ilyesmi, valljuk be őszintén), nekem is rögvest kapaszkodnom kellett a nyélbe: második sajtimádóm is bedőlt az bajuszcsiklandó (számunkra orrfacsaró) csemegének. Nos, a ringbe ezúttal legalább két súlycsoporttal komolyabb ellenfél toppant. Marcona marcihalam célpontja a meder közepe lett volna, ha nem bírta volna a szuszt goromba felszerelésem. De bírta, s a fél métert közelítő rózsást tisztelettel bíztam a Dunára, továbbra is vigyázzon rá. Kellett az erős holmi, kagylók képezte svédasztalon igyekeztünk a márnákat elszédíteni a nyomdafestéket nem tűrő zamatú falatokkal. A kolléga harcsázónak is beillő cuccát a szemem láttára billentette volna a sűrűn ingázó hajók keltette hullámokba a dunai vaddisznók egyik-másik képviselője, olyan heves kapással vitték (volna) a koncot.
Márnás élményeinket hamar tovavitte az áradásból ismét fogyásnak indult Duna. Tisztult az öreg folyam, csendesedve hűlt az idő, noha előbbiben a szaporodó falevelek, utóbbinál az ég kékségét mind jobban beködösítő pára mutatta az ősz öregedését. Október végének egyik csendes estéjén más halaknak szólt a meghívásom, eltérő csalikkal, de ugyanott és ugyanolyan társaságban. Barátom kitartott a márnák mellett, ám nem talált viszonzásra - az élelmes konda valahol máshol ejthette kétségbe a kagylók, bolharákok, lárvák, egyéb parányok népes seregét. Néhai gébem szaftos filéjére azonban röpke 10-15 perc elteltével máris jelentkező akadt: a spicc bólogatására mindketten felfigyeltünk. 7 hónapja nem látott vendég, menyhal tekergőzött a zsinóron. Angolnás eleganciával iparkodott volna sziklabútorzatú hazájába, hasztalanul. Hasztalanul, mert míg márnáék élete számomra szent és sérthetetlen, addig a menyhalak arra érdemesnek talált tagjainak bizony asztalon (lesz) a helye.
Eltelt vagy két óra. A lustán elnyújtózó Duna komoran sötétlő hátán tigriscsíkokat vetett a város bántón hivalkodó fényvilága; halk, békés locsogását elnyomta a város szirénákkal-dudálással aláfestett tompa morajlása. Budapest szorításában hevert előttünk a végtelenül türelmes nagy víz, kifürkészhetetlenül, hosszú évek után is ismeretlenül, mint mindig. Maradjunk? Menjünk haza? Örök dilemma. A jó társaság enyhítette a hétköznapi, hazaváró gondolatokat, a Dunánál is vénebb sziklák szinte kínálták magukat egy kis üldögélésre. A „kényelem” azonban relatív fogalom: ha kapás van, minden zavaró szikladudor megszűnik létezni. Így volt ez abban a hosszúra nyúlt szünetet berekesztő pillanatban is, amikor a menyhalénál látotthoz hasonlóan rezonáló botvégre esett pillantásom. Súlyosabb teher csimpaszkodott a hűvös mélyben, eleinte márnára emlékeztetőn. Menyhalazáskor ritka, ám nem meglepő a márna ragadozása, de arra nem számítottam, ami később fogadott. Szokatlanul nehezen, vonakodva tárta fel titkát a Duna, ám társam világítása hamarosan egy sodrásnak srégen álló, hosszúkás haltestet körvonalazott elő merítője tátongón várakozó nyílása előtt. Nos, menyusom esetén alig több mint fél évnek kellett eltelnie a viszontlátásig. Ezt a fiatal kecsegét korábbi fajtársától azonban bő 2 év választotta el, ennyi idő elteltével jelezte csak a víz, akad még benne e ritka lényből.
Sosem értettem, hogy képesek farkukra tűzni a horgot. Így tett ez a példány is, ahogy tette ezt még fél tucat társa másfél évtizednél régebben. Az összesen nagyjából 40 kecsegémet tekintve ez magas arány, egyetlen más halfajnál sem tapasztaltam ennyit. Szerencséje nem kormoránokkal, rabsicokkal, hanem velünk hozta össze, a kis tokra reményeink szerint jobb jövő vár az egyre tisztább Dunában.
Jobb szezonokban hónapokon át lehetett számítani a sötétben ólálkodó, márványozott ragadozókra, különösen nagyobb áradásokkor. Nem így idén. Október még adott néhány magányos törzsökhalat (szigorúan csak egyesével), hol natúr, hol harmatgilisztával megbolondított gébszeletre. Alkalmanként magyar bucó, egyre sűrűbben békafejű géb rezegtette a spiccet, ha egyáltalán megmozdította. Márna akadt még november beköszöntekor is (az őket megszállottan kereső Feri horgára), én tovább bíbelődtem a gébekkel.
November. Neve eredeti jelentéséhez hűen a kilencedik hónapjában járt már az idő, a tél születésére nem sokat kellett várni. De valahogy kedvetlenül (vagy talán tanácstalanul) botorkált levél-fosztotta botjára támaszkodva a vénségére ködös hályog vakította ősz, mintha csak azt kérdezné magától: „Mit keresek én még itt?” Hasonlóan viszonyultam én is az egyre kilátástalanabbnak tűnő helyzethez, mivel kapás egyre ritkábban esett - eső ellenben egy csepp sem. A Duna átlépte a 100 centit, persze lefelé. Az utolsó meny november kapujában tette tiszteletét, utána már csak hébe-korba érkező bucók (akadt német is, szemre jóval karcsúbb magyar rokonánál), gébek törték meg a folyam hallgatását, de az utóbbiak is egyre ritkábban.
Elkezdődött hát a keresés, az új helyek felkutatása. Többnyire sikertelenül próbálkoztam, egyetlen alkalmat leszámítva. Azon a november derekai estén másik baráti hívásra látogattam meg egy sokáig elhanyagolt részt, magamtól nem is vállalkoztam volna a kísérletre - ráadásul nem menyhal, hanem márna reményében. A sajtot továbbra is a hűtőben hagytam a „Csontira fájjon a gusztusuk, ne a trappistára!” gondolattal.
A cimbora örömteli helyzetjelentéssel fogadott (ő már korábban elfoglalta sziklákkal párnázott helyét), méretnél nem sokkal kisebb márnáját az imént siklatta vissza az erős sodrásba. Az Öreglány többet azonban számára nem engedélyezett, nekem is csak jó órás vártát követően lüktetett az ujjbegyre simuló zsinór. A maszatolós, tessék-lássék kapással össze nem illő lendülettel iramodott meg a fenéklakó. Őkelmének volt is mihez ragaszkodnia, legalább 4 méteres vízmélységből kellett feltornáznom a horogmarasztaló faágacskák, kószán legördült sziklák közül. Nagyobb aggodalomra csak a meredek kövezés adhatott volna okot, de mire térben és időben idáig fajult a huzavona, addigra 45-46 centisre taksált márnám megadón tűrte végeredményben jóra forduló sorsát.
A második brána taktikája valamelyest eltért. A négy szem csontit egy rohamra vette fel (szinte kitépve kezemből a botot), és nagyjából azzal a szusszal (akarom mondani, „vízfelvétellel”) folytatta kirohanását 8-10 méteren. Mielőtt robbant volna a torpedó (mondjuk, betalálva valami akadót), megálljt parancsoltam neki, és onnantól kezdve rutinszerűen mentek a dolgok. Azt hittem, nagyobb lesz, pedig dehogy: 3-4 centivel kurtábban tett engem lóvá a fárasztás közbeni méretbecslésben. A zárlat ezután nálam is beállt, hacsak a búcsúgébet nem vesszük halnak…
A Duna ezzel el is fordult tőlem. Ugyanott, ugyanazzal a csalival legfeljebb 1-2 küllőt, gébet sikerült szembesítenem az egyre ködösebb kinti világgal. A vészesen lesoványodott folyam hiába próbálta leplezni pucér, ki tudja, kik által és mikor bemocskolt partjait; önmagába fordultan, némán, tükörsima felszínnel vánszorogva morzsolta november utolsó napjait. A szürkeség rányomta bélyegét a mindennapokra. A szürke kövek közt szürkén nyugodtak rég beszaggatott szerelékek nehezékei, a víz ólmos köpenyét csak itt-ott pettyezte kormorán. A kárók céltalan röpte, eredménytelennek tetsző búvárkodása mintha ezt sugallotta volna: „Itt sincs! Itt sincs!” A sirályok panaszos kiáltozása sem javított a kedélyállapoton, de ők legalább bátran léptek a mind tágabbra nyíló partra, élelmes varjakkal közösen elintézve a kint rekedt kagylókat, sőt gébeket.
Az utolsó képhez fűzött kérdés talán költői, talán igennel felelünk majd rá, de az is lehet, hogy egyértelműen tagadó választ kapunk rá a közeljövőben. Volt már ennél is kisebb a Duna, és lesz még áradás, nagyobb is, mint kellene. A benne élőket csak az érdekli: túlélni mindezt és mindent. Reméljük, hogy az öreg folyam halak sokaságának lesz jövőre is gondos dajkája, védelmezője. Várjuk a termékenyítő áradást.
Írta és fényképezte: Ördögh Máté (bagolykeszeg)
