Néha nehéz dolog a címválasztás. Van, hogy az ember szíve szerint más nevet adna írásának, jelen esetben lehetne „Ívik”, „Zöldár” vagy bármi más, na de következzék inkább az „Apad” című írásom méltó folytatása, ahogy azt egy felvetődő ötlet kapcsán ígértem.
Május végén járunk, a hirtelen jött irdatlan felhőszakadások és folyamatos esőzések szinte valamennyi folyónk vízszintjét a kora tavaszi áradásokhoz közelítő magasságra duzzasztották. A Tisza szintje Szegednél jó ideje 200 cm körül ingadozott, és mikor már apadni látszott, egy újabb árhullám 310-320 cm körüli értékre emelte. A nyári - jónak mondható - vízállás 110 cm körül van. Vagyis ha jócskán nem is, de írásom témájához kellőképpen megáradt.
A part menti sávban végig, ahol fű volt, mindenhol keszegek ívtak. De nem ám egy! Volt, hogy egyszerre 4-5 példány végzett szinkronúszást a part mentén, máshol bentebb pocsoltak, de egy biztos, ha ott nem volt vagy két mázsa keszeg, akkor egy sem! Hú, de szépek voltak! Kisebbek, nagyobbak. Főként karikakeszegek és küszök. Végre itt a zöldár! Talán végre kezd helyreállni valami.
Ha akarunk egy jót horgászni ilyenkor, nincs más teendő, mint áradás előtt kinézni pár jó helyet. Mi számít jónak? Mondjuk, ahol nincsenek mázsás kő- és betontömbök a parton, valamint drótkötelek, nagy fatuskók, hiszen ezek igencsak bosszantóak lehetnek, mikor ellepi őket a víz. Magam is kinéztem egy jó helyet, ami sekély és a fűféléken kívül más akadó nem található. Utoljára kb. 7-8 éve a Rondellánál horgásztam így, csizmával bebaktatva, amíg tudtam és egy 4,20m-es matchbottal úsztatva a sekélyben. Akkor ujjnyi és tenyeres keszegek boldogítottak. Ezúttal ismét rávettem magam, hogy a „kirakatban”, azaz a szegedi rakparton horgásszak.
Felszerelésemet ismét kedvenc 4,20-as matchbotom alkotta 16-os főzsinórral, eleinte 14-es előkével, melyet aztán 12-esre cseréltem a temérdek fűszál miatt (ha elakadok, véletlenül se vesszen oda az úszóm). A horog 12-es, de amúgy ilyen 14-esnek tűnik. Az úszó 5 g-os, de vannak helyek, ahol a 3 g már elegendő - ez a sodrástól függ. Igyekeztem redukálni a cuccomat, így még haltartó szákot sem vittem, a halak nagy örömére. Nem kell sok cucc, egy vödör, a bot, egy merítő szák meg a szerelékes láda. Etetőanyagom mindenféle otthon talált maradékból tevődött össze, volt közte sajtos, mézes, meg tettem hozzá piros angolmorzsát és csontit, mert ezeket igencsak szereti szedegetni belőle a keszeg.
Belőttem hát a mélységet - vagy inkább sekélységet a közel méteres eresztékkel -, és a fűszálak közt kezdetét vette a dobálás. Feltettem két csontit, majd még etetés előtt beengedtem, hogy lássam, milyen a sodrás, meg egyebek, erre eltűnt az úszóm, és bevágva máris fárasztottam. Meg is lepődtem, hogy nem szokott ez ennyire könnyen menni. Egy tenyeres karikakeszeg volt az első jelentkező. Na, nem semmi, mi lesz így később? Örömöm nem tartott sokáig, mivel a könnyen jött kapás után nem volt több, így beetettem. Nem sok idő telt el, még le se úsztattam teljesen, a fűszálak miatti lassú merülés helyett hirtelen eltűnt az úszó, így tudtam mi a teendő, bevágtam! Hát, nem is a víz alá került flóra cibálta a szerelékem, ráadásul jó erőben volt! A füvön csúsztatva kézzel kiemeltem egy szép, tenyeres karikakeszeget.
Nagyon jó! Meg tudnám ezt szokni. Csak kimegyek a partra kevés cuccal, beengedem a horgot, és már rajta csüngenek a keszegek. :) Bár a dolog néha nem ilyen egyszerű. Szóval, újat lendítettem, mert ilyen jó kezdéssel a folytatás se lehet rossz! Úgy is lett, gyakorlatilag nem tudott leúszni az úszó az etetés vonalán, újabb kapás érkezett. Halaim úgy küzdöttek, ahogy az egy igazi folyóvízi keszeghez méltó (természetesen a megfelelő finomságú szereléken).
Nyilván mások is tudtak valamit, mert közben másik horgász is érkezett, majd nem sokkal mellettem helyet foglalt és gyakorlatilag ráetetett az etetésemre, holott látta, hová etetek. Többek között ez a kirakat hátránya. Végül a kevés cuccom adta előnyöket kihasználva szó nélkül magamhoz vettem cuccaim és odébb pakoltam vagy 20 méterrel, hogy még véletlenül se zavarjam szegény sporttársat, ha már volt oly kedves még az etetésemet is felturbósítani a sajátjával. De bejött neki a dolog, mert nála is jövögetett a keszeg. Később egy cimborája is megjelent, természetesen kettőnk közt volt a helye. Hol is másutt, nemde?
Szerencsére olyan keszegdömping volt, hogy gyorsan feledtette velem ezt a bosszúságot, bár jobbára olyan tapasztalataim voltak, hogy az ívó hal rá se hederít a csalira, mégis rengeteg hal volt, ami a szájával vette fel a csalit, tehát nem tudom leívtak-e, vagy nem, annál is inkább, mivel mindet eresztettem is vissza, így nem tudom, mi volt a beltartalmuk.
Sok réce is volt, lehet, az ikrát szedik össze, nem tudom, de még egy elvadult némakacsának látszó jószág is a szegedi tőkés récék közé verődött. Mint később kiderült, nem is hiába, hiszen a rakparton sétálóktól gyakran közéjük pottyant némi eleség.
A képek ellenére valójában nem igazán értem rá fotózni, mert a halak majd szétcincálták az idegeimet, úgy be voltam zsongva, hogy mikor merül alá az úszóm. Néha meg majd megevett a fene, amikor leakadtam, vagy ha gubancom lett, bár szerencsére előkét is csupán egyszer kellett cserélnem. Legalább a keszegek ott voltak: ha az úszóm nem a fűszál miatt tűnt el lassan, akkor gyors rántásokkal adta tudtomra, hogy a fürge népség képviselője bekapta a horgom, és bizony be!
Közben a kezdésnek gyúrt kevés etetőanyagot ki kellett egészítenem, mert meglepő vagy nem, etetni kellett: jelentősen megnőtt a kapások száma nem sokkal a gombócolás után.
A sekély vízben nem gyúrtam túl keményre az etetőt, inkább laza volt, hiszen a part menti vízben a sodrás lényegesen kisebb volt, mint bent, a zavarosban. Magam elé etettem, és a kapások tőlem valamivel lejjebb jelentkeztek, egy jópofa fűcsomó mögött, aminek nagyon örültem, hiszen fárasztás közben folyton azt kellett kerülgetnem. No de azt hiszem, efféle kárpótlások mellett ez vállalható. Máskor fele ennyi kapásért körbetáncolnám az etetőanyagos vödröt. :) Újabb szép kapás következett, majd robogott is a szerelékkel tova a cimbora, de azért csak sikerült megállítani és kibűvészkedni a fűcsomó mellől.
Néha a keszegek mellett két-három küsz, de még egy garda is befigyelt, főként, amikor a csalit tekertem kifelé. A halak többsége akkora volt, hogy sem a szereléket, sem a hal érzékeny, puha száját nem veszélyeztettem, így inkább szákoltam. Sajnos többször látok olyat - és bizony mellettem is ez volt a „menő” -, hogy a közel 40-50 dekás keszeget is röptetni kell. Mivel szinte láb alól horgásztam, a hosszú nyelű szákot nem is raktam össze: óvatosan magam elé szánkáztattam a halat a vízen, majd kíméletesen kézzel megmerítettem őket a szákfejjel. Kissé gyorsabb és kompaktabb volt így, mintha még a plusz nyéllel is kalimpálnom kellene.
Ahogy a későbbiekben pótoltam az etetőmet, úgy szaporodtak ismét a kapások, tehát pörgős volt a horgászat, a papucsom is csupa sár volt már, de számít ez valamit ilyenkor?
A sok mohó hal úgy cuppantotta befelé a csontit, hogy néha torokról kellett kiakasztani a horgot, ha nem voltam elég gyors, de többnyire sikerült jókor bevágnom, így a horog leggyakrabban a szájszegletet fogta. Csontiból jobbára három szemet tettem fel nekik, de szerintem mindegy lett volna, ha kettő, ha öt, a gilisztát már meg se próbáltam. Bár lehet, jobban szelektál, de nem mindegy - nekem ezek is tökéletesen megfelelnek.
Jöttek szépen a keszegek - nem panaszkodom, főleg ahhoz képest, hogy az egész peca hirtelen jött. Mikor a városban mozogtam kisebb ügyeimet intézve, láttam a rakparton horgászó embereket és a vízben halakat ugrálni. Na, ekkor már tudtam, hogy délutánra bot lesz a kezemben! Nem is bántam meg, a zöldár nyerő szokott lenni, kivéve, ha rekord árvíz. Ezúttal ez elmaradt, így szépen jöttek a keszegek, mígnem bekövetkezett, ami várható volt: elfogyott az etetőanyag.
A kapások ritkulni kezdtek, én viszont nem vártam ki az utolsó halakat, mert mindig azt a legnehezebb. Összepakoltam a motyóm, kimostam a merítőt, majd készítettem néhány képet. Jó ez a rakpart, bár vannak hátrányai is. Késő délutántól módszeresen elkezdik elfoglalni a járókelők, bulizók, menő gyerekek, motorosok - így, ebben a sorrendben. De azért jó is. Ez Szeged pihenőhelyeinek egyike, ahol az ember kicsit kiteregetheti a Tisza fölé megfáradt idegeit. Régen is volt egy varázsa, de valahogy nem vonzott a kirakatban horgászni. Most egyre inkább felkelti az érdeklődésemet. Ha lenyugodott kicsit a víz, valószínűleg ellátogatok ide ismét egy kiadós úszós horgászatra. Hogy micsoda? Ja, a többi kép? Tessék:
Írás, fotók: Szili Dániel (Danius)
