Réges-régen a süllő horgászata legtöbbször és szinte kizárólag a fenekező horgászatból állt, mára ezt sokan elfelejtették, vagy talán soha nem is próbálták…
Manapság egyre inkább előtérbe kerül hazánkban is a ragadozó halak sportos módszerekkel való horgászata. Egyre több leírás, egyre több beszámoló foglalkozik a pergetéssel, műlegyezéssel, és lassan oda jutunk, hogy a legeldugottabb holtágak, folyószakaszok halállománya is cikkszám szerint ismeri a műcsalikat. Nem vitatom a fenti módszerek sportosságát és eredményességét, hiszen jómagam is imádok pergetni, ám azt javaslom, néha nyúljunk vissza a múltba, a gyökerekhez, üljünk csónakunkba és cserkésszük be fenekezve a folyóvíz rablóhalait. Nem véletlenül használom a többes számot: a cikk írása közben, jegyzeteimet és a fotókat rendezgetve be kellett látnom, hogy itt, az Alsó-Tiszán a süllőállomány olyannyira megfogyatkozott, hogy rablóhalas fenekezéseim során a zsákmány felét már inkább harcsák teszik ki időszakonként balinnal keveredve egy-egy kósza csuka társaságában.
Tavasz végén, nyár elején, amikor a Tisza visszatér medrébe, elindul a folyón az igazi élet. Ilyenkor általában már kellőképp felmelegszik a víz ahhoz, hogy az apróhalak tömegesen megjelenjenek a partszéleken, a bokrok alatt táplálkozni. Nyomukban ott járnak a mindig éhes balinok, és harsány rablásaik láttán bizony komoly önfegyelemre van szükségünk, hogy a pergető botot a tokjában hagyjuk. Amikor ugyanis süllőre áhítozunk, akkor teljes figyelmünket arra kell fordítanunk, hogy megtaláljuk és becsapjuk reménybeli zsákmányunkat. A süllő fenekező horgászata ugyanis egyszerűnek tűnik, ám ezernyi apróság befolyásolja, hogy fogunk-e egy vagy több halat, vagy üres kézzel távozunk.
HORGÁSZHELYEK KIVÁLASZTÁSA
Horgászatunk eredményessége 80%-ban azon múlik, hogy megtaláljuk-e a süllők tartózkodási helyét. Éppen ezért azt javaslom, hogy szisztematikusan térképezzük fel az általunk elérhető folyószakaszt, amiben nagy segítségünkre lehet a halradar is, de ne hagyatkozzunk kizárólag a technikára. Járjunk nyitott szemmel, jegyezzük meg, milyen időszakban mely szakaszok borulnak árnyékba, keressük meg a vízbe csúszott fákat, az alámosott, gyökeres partoldalakat, a kövezéseket, egyéb természetes vagy mesterséges mederalakulatokat. Ezek ismeretében majdani horgászatunkat úgy tervezzük meg, hogy eltérő tulajdonságú helyeket tudjunk megvallatni a rendelkezésünkre álló idő alatt. A Tiszán a süllőket legtöbbször fák, bokrok takarásában találjuk, ám sajnos annyi hal már nem terem a folyón, hogy minden bokorban kapásunk legyen.
Kiemelten eredményes helyek lehetnek a hosszabb, búvóhelytől mentes szakaszokon található egyedülálló akadók, amelyek nagyobb területről gyűjtik össze a ragadozókat. Ugyanilyen figyelemre méltó, de talán még izgalmasabb terep a folyó azon része, ahol egy rövid szakaszon nagyon sok ágas-bogas fedezéket találnak a rablóhalak. Ezek általában a kanyarok külső ívén keletkeznek, ahol az áradás folyamán szinte minden évben több és nagyobb fa, néha egész partoldalak szakadnak a vízbe. Ebben a dzsungelben a legmelegebb délidőben is találunk éhes süllőt, bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy rejtekét igazából a hajnali és a szürkületi órákban hagyja csak el, így fenekező módszerrel ekkor számíthatunk leginkább kapására. A sekélyebb kövezések, homokpadok, csatornabefolyók szintén tarthatnak süllőt, ám ezeken a helyeken legtöbbször nem pihen, csak táplálkozni jelenik meg. Ez számunkra jó hír, ám az kevésbé, hogy halunk nem sok időt tölt el itt. Éppen ezért rövid, de intenzív kapásidőszakra kell felkészülnünk és sok-sok üres óránkba fog kerülni, mire kitapasztaljuk, hogy egyes területeken mikor számíthatunk süllőkapásra. Ez így leírva akár hihetetlennek is tűnhet, ám akár órát is igazíthatnánk a süllők érkezéséhez. A mélyebb kövezések messze nem annyira eredményesek számomra, mint azt sok horgásztársamtól hallom, ám búvóhely is akad, táplálékot is talál, így megfelel minden kritériumnak, amelyet a rablóhalak kívánhatnak. Mindazonáltal az elmúlt évek alatt egyetlen dolgot nagyon megtanultam. Vannak irányvonalak, vannak bevált sémák, de a tiszai süllő ott tartózkodik, ahol neki leginkább tetszik! Persze nagy vonalakban be tudjuk határolni, hogy hol kellene tartózkodnia, ám azt javaslom, ne ragaszkodjunk körömszakadtáig az elképzeléseinkhez, a tanult vagy tapasztalt dolgokhoz. Ne feledjük, a horgászat szórakozás, merjünk új helyeket kipróbálni, merjünk kockáztatni. Nem veszíthetünk, maximum ugyanúgy nem fogunk halat, mint a „tökéletes” helyeken.
FELSZERELÉS
Horgászbotunk túl sok kívánalomnak szerencsére nem kell, hogy megfeleljen, így egyszerűbb, olcsóbb eszközök közül is válogathatunk. Talán az egyetlen fontos tulajdonság, amelyet mindenképpen figyelembe kell vennünk, az a bot spiccének érzékenysége. A nyári, meglassuló, megállapodott vízben ugyan használhatunk kapásjelzőt is, de egy megfelelően érzékeny botspicc legalább olyan jól mutatja a kapást, mint a legkönnyebb kapásjelző eszköz. Kézenfekvő lehetőség az erősebb feederbotok között kutakodni, esetünkben nem a dobástávolság vagy a várható halak mérete, hanem a terepviszonyok miatt. Nagy a választék, már a csónakos horgászathoz megfelelő, 2,7-3 méteres horgászbotok is nagy számban vannak jelen a boltokban. Amennyiben univerzális szerszámban gondolkodunk – mert nem csak csónakból horgászunk –, inkább hosszabb botot ajánlok, jelenleg jómagam is 3,6 m-es botokkal horgászom csónakból süllőre és ritka dunai látogatásaim alatt partról márnára. Egykor, kifejezetten süllőre horgászva maximum 100 g dobósúlyú botokat 20-25-ös monofil zsinórokat javasoltam volna, ám átalakultak a kívánalmak, mélyebb vizekben, akadósabb terepen kell horgásznunk és célhalunk már nemcsak a süllő, hanem 50%-ban harcsa, amelyhez kell az erősebb felszerelés. Mindenképpen ügyeljünk arra, hogy választott botunk a 25-ös, 30-as vastagságú monofil zsinór használatát lehetővé tegye, és megfelelően gerinces legyen akár 100 grammos ólmok eldobásához is. A gerincességre azért van szükségünk, hogy az esetenként nagyobb méretű horgot is biztonsággal bele tudjuk húzni a süllő vagy a harcsa csontos szájába, és az akadóba igyekvő halunkat is kellő erővel tudjuk szándékától eltéríteni.
Az orsónak másodlagos szerep jut, méretében illeszkedjen a horgászbotra és megfelelő fékkel rendelkezzen, mindössze ennyi az elvárásunk. Zsinór tekintetében számomra elsődleges szempont az ár, hiszen az elakadás és beszakadás a süllő fenekező horgászatának kikerülhetetlen része, így egy sűrű szezonban a zsinór akár kétszer-háromszor is cserére szorul, nem azért, mert elkopik, hanem mert egyszerűen elfogy. Az idei évben kísérletezem a fonott főzsinór használatával, amely egyelőre jól teljesít, az élő csalihal mozgását is gyönyörűen továbbítja és kellően erős, hogy valóban csak az előkém szakadjon be, amikor túl közel merészkedem az akadóhoz.
A süllőző végszerelékek közismertek, sokan, sok helyen értekeztek róluk, így én most csak egy alapelvet emelnék ki, amit azonban minden szerelék összeállításnál célszerű figyelembe vennünk. Akadós terepen, különösen élő csalihal használatakor, horogelőkénk minél rövidebb, akár 15 cm-es legyen, míg tiszta terepen eredményesebb a hosszabb, minimum 40 cm-es vagy akár 100 cm-es előke. Nem kötelező, de akadós terepen nagyon ajánlott, hogy ólmunkat se a főzsinórra rögzítsük, hanem szintén külön előkére kössük, így esetleges leakadása esetén horgunkat – esetleg hallal együtt – sikeresen kimenthetjük.
HORGOK ÉS CSALIK
Végszerelékünk legfontosabb része a horog, ám erről a süllő fenekező horgászatánál sokszor megfeledkezünk. Sokan talán úgy gondolják, hogy az éhes süllő nem kóstolgatja a csalit, nem gondolkozik, hanem vehemensen rárabol és torokra nyeli a halszeletet a horoggal együtt. Amikor valóban éhes, akkor valami hasonló történhet, de én szeretném akkor is megfogni, amikor finnyásan, csak csipegetve táplálkozik, vagy akár nem is enni akar, csak elkergetni a betolakodót. Ez utóbbi esetekben a megtépázott kishalak, félbemaradt kapások, üres bevágások oka lehet a nem megfelelő horog is. Szerencsére olyan körültekintően nem kell válogatnunk, mint a pontyhorgászoknak, ám jó, ha több méretű és tulajdonságú horog is rendelkezésünkre áll. Akadómentes terepen horgászva tűhegyes, vékonyhúsú, könnyű horgot használjunk, különösen akkor, ha halszelettel csalizunk. Méretét tekintve inkább nagyobb legyen, mint kisebb, hiszen az apró horog hajlamos visszabújni a halszeletbe, és ha megakad, akkor se biztos, hogy elég vastagon kapaszkodik. Akadós helyeken a vastagabb húsú, de lágyabb anyagú horgokat szeretem, ezek hegye legtöbbször nem túl ragadós, ám ez a fák között szerintem egyáltalán nem hátrány, hiszen sokszor olyan tuskók között is át tudjuk emelni, amelyekbe egy élesebb horog már rég megkapaszkodott volna. Akármennyire is vigyázunk, ha a megfelelő helyen horgászunk, el fogunk akadni, ekkor ezek a horgok sokszor meghajlanak annyira, hogy kipattanjanak a fából, kövek közül. Fogóval egyszerűen visszahajlítva, az esetleg kitompult hegyet újraélezve máris horgászhatunk tovább. Persze a végtelenségig nem hajlítgathatjuk a horgot, de 2-3 alkalommal nyugodtan megtehetjük. Érintőlegesen már említést tettem a csalikról, hiszen horgunk méretét és fajtáját célszerű összehangolnunk vele. Ezeken kívül túl sok újdonságot nem lehet leírni, hiszen céljainknak ugyanúgy megfelelnek a keszegfélék, snecik kisebb-nagyobb példányai, mint az ezekből vágott friss vagy fagyasztott halszeletek. Időszakonként, évszakonként, de még horgászhelyenként is változhat, hogy a halak éppen melyik csalit részesítik előnyben, így ha tehetjük, cserélgessük, váltogassuk őket. Támpontként annyit megjegyezhetek, hogy saját gyakorlatomban a nyár eleji időszakban elsősorban a trükkösen vágott halszeletek, könnyű mozgású filék, sodrósabb terepen a haldarabok hozzák a több eredményt, míg a késő őszi horgászatok alkalmával egyértelműen az élő halak a fogósabbak, sokszor nem is a kisebb példányok.
A HORGÁSZAT AKCIÓJA
Sok-sok apró finomságot lehetne még tárgyalni, ám ezeknél sokkal fontosabb, hogy mikor, hol és hogyan horgászunk. Az utóbbi évek megnövekedett sporthajó forgalma hatással van a halak viselkedésére is, így horgászatainkat is muszáj ennek figyelembevételével megtervezni. Napszakok tekintetében természetesen a hajnali és szürkületi órák vezetnek, de ez utóbbi időszak sajnos a hazafelé tartó csónakok hullámkeltése miatt kevésbé eredményes már, illetve kitolódik, gyakorlatilag az este, éjszaka első órája az, amikor megmozdulnak halaink. A sekélyebb területek – különösen holdfényes éjszakákon – a még későbbi időszakban kezdenek működni. Napközbeni horgászatnak akkor van értelme, ha egy betörő hidegfront, akár esős idő nyugodt körülményeket teremt, illetve a sporthajós szezon véget ér, azaz október, november hónapokban. Évekkel ezelőtt napközben többször is a legrekkenőbb déli hőségben fogtuk süllőink legjavát, ám ez már csak emlék, marad a kora hajnal és az éjszaka, amikor is sikerrel kereshetjük a süllőt. Kereshetjük, írtam, és valóban erre rendezkedjünk be, óvatosan közelítsük meg horgászhelyünket, még véletlenül se motorozzunk keresztül azon a helyen, ahova majd horgaink kerülnek. Beállásunkat követően egyre hosszabb dobásokkal közelítsük meg a vélt akadót, soha ne a közepébe dobjunk, hiszen lehet esélyünk arra, hogy a süllők hajlandók kimerészkedni a tuskók közül egy-egy finom falatért. Természetesen, ha nincs kapásunk, nekünk kell közelebb vinnünk a csalit az akadóhoz. Az éhes süllőre nem kell sokat várni, akár már az első percekben kapásunk lehet. Amennyiben nem történik semmi, érdemleges és kapás nélkül múlik el az idő, célszerű odébbállnunk. Ez saját gyakorlatomban 10-15 percenkénti újradobást, maximum egy órás várakozást jelent. Egy rövid, két-három órás reggeli horgászat alkalmával is, de különösen hosszabb időtartamú pecázás során célszerű, ha eltérő tulajdonságú helyeket is meghorgászunk. A pirkadati időszakban kezdhetünk egy sekélyebb, partközeli kövezésen, homokpadon, majd egyre beljebb húzódva horgásszuk meg a mélyebb vizű, akadós terepeket is. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy néha álljunk meg csak úgy, egy-egy semmitmondó szakaszon, hiszen előfordulhat, hogy a szokásos tartózkodási helyeiken sokat zaklatott halak pont itt kerestek menedéket. Amikor jókor és jó helyen horgászunk, bekövetkezik a kapás, ami miatt talán a mai napig is vissza-visszatérek a süllőfenekezéshez. Nagyot bólint a spicc, majd kisebb-nagyobb húzásokat közvetít, és izzadó tenyérrel azon morfondírozok, hogy vajon ülne-e már a bevágás. A nyeletés nagyon izgalmassá teszi ezt a módszert, ám a magam részéről azt javaslom, hogy különösen halszeletet használva ne várjunk túl sokat. A második-harmadik folyamatos húzásba nyugodtan bevághatunk, legtöbbször eddigre a kisebb süllőknek is, a nagyobbaknak pedig már biztosan a száján belülre került a csalink.
A süllő fenekező horgászata az alaptantárgyak közé tartozik a horgászat iskolájában, ám sokan kihagyják, átugorják, és egyből pergetve kezdenek el süllőre horgászni. Nincs ezzel semmi baj, ám így lemondanak arról a lehetőségről, hogy horgászatukba beépítsék a fenekezés során szerzett tapasztalataikat és kihagynak egy kényelmes, kellemes, ráadásul nagyon eredményes horgászmódszert. Én minden szezonban szívesen nyúlok vissza az alapokhoz, örömmel ülök le fenekezni, hiszen nálunk, az Alsó-Tiszán egyes időszakokban a pergetés kevés eredménnyel kecsegtet, ám egy-egy megfogott, akár darabosabb rablóhal segít megbizonyosodni a sokszor már eltűntnek hitt ragadozók létezéséről.
Kiss Gábor
