Az ismerőseim sokszor megkérdezik tőlem, hogy miért horgászom. Mi értelme van szétfagyni, elázni, a napon összeaszalódni egy kapás, egy fogás vagy egy hőn áhított fotó kedvéért? Mindig roppant egyszerű a válaszom: „azért, mert élvezem a halfogás minden pillanatát, legyen az pozitív vagy negatív élmény! Jól érzem magam horgászat közben, ha nem így lenne, biztosan nem ücsörögnék a parton!”.
Aki nem volt még soha horgászbottal vízparton, az nem is értheti a miérteket. Régen - amíg nem foglalkoztam a horgászattal - bennem is merültek fel kérdések, sőt azt mondom, hogy ez talán az elkövetkezendőkben is így lesz. A horgászat egy olyan dolog, amelyben mindig lehet újat tanulni, de az élet is ilyen, így van ez rendjén. A minap elgondolkoztam azon, hogy, hogyan kezdődött ez az egész, hogy fertőződtem meg ezzel a „hobbival”. Talán nem is a hobbi a jó szó erre, az életforma sokkal találóbb megnevezés. Azt kell mondanom nem a szokványos módon ismerkedtem meg a horgászattal, nem úgy, ahogyan azt sok horgásztól hallani.
Én nem tudom azt mondani, hogy már kb. három éves koromtól horgászom és hogy apámat mindig elkísértem a partra. Azt sem, hogy az általános iskolai nyári szüneteket valamelyik vízparton töltöttem. Karácsonyra vagy szülinapra sem kaptam soha horgászbotot, horgászorsót vagy ilyesmit. Jó lett volna, ha így történik, de nem így volt. Az az igazság, hogy számomra nem adatott meg soha, hogy apámmal horgásszak. Ennek oka sajnos leginkább az ő életmódja volt. Tizenhárom éves voltam, amikor itt hagyott minket, a szervezete nem bírta tovább a kocsmai mérgeket. Apám halála után nem találtam a helyemet. Magunkra maradtunk anyámmal és a húgommal. Akkoriban a futballban leltem az örömömet: a fociban, az edzésekben láttam a menekülést a mindennapok elől. Mondjuk, nem volt nehéz, mert egészen kicsi koromban elhatároztam, hogy belőlem - ha törik, ha szakad - futballista lesz! Olyan álmaim voltak, hogy én leszek a labdarúgó válogatott kapusa! A lényeg, hogy egészen jól kitöltötte ez a mindennapjaimat és nem volt időm gondolkodni a fájdalmas dolgokon. A focista karrierből húsz éves koromra kiderült, hogy nem lesz semmi. Pedig mások szerint szép reményekkel indultam. Tizennyolc évesen egy első osztályú ificsapatból elkerültem egy harmadosztályú felnőtt csapathoz, majd egy megyei csapathoz… ekkor beláttam, hogy ebből nem lesz semmi, kár erőltetni a dolgot. Ez igen messze van a válogatott karriertől. Voltam utánpótlás válogatott, meg ilyesmi. De, az az igazság, hogy mindig volt valamilyen sérülésem, ami hátráltatott. Hogy ez az én hibámból történt, vagy sem, ez most mellékes. Kétszer műtöttek, sok csonttörésem is volt imitt-amott. Emiatt nem tudtam végigvédeni egy teljes szezont sohasem. Közben nem akartam tudomást venni róla, de a szemem is elromlott. Fájdalmas volt lemondani a fociról, mert tizenöt évig szinte csak ezzel foglalkoztam. Mindent alárendeltem a „focikarriernek”. A döntés meghozatala után majd két évig csak tengtem-lengtem. Hol itt dolgoztam, hol ott. Volt, hogy nem csináltam semmit, csak csavarogtam hetekig. Nagyon nehezen ment a dolog, nem sikerült túltennem magam a dolgokon. A családommal is megromlott a viszonyom. Sajnos anyám is a rossz utat választotta. Az az igazság, hogy apám halála után ő sem találta a helyét. Anyám is hamar elment. Kaptam még egy pofont az élettől. Nem volt semmilyen kapaszkodó a számomra.
A horgászattal addig a pontig sok kapcsolatom nem volt. Kiskoromban a karácsonyi halászlébe szánt pontyot mindig betették nekünk a kádba, azzal játszottunk egy keveset. Néha fürödtem egy-egy alkalommal a Szamosban vagy a Sebes-Körösben, amikor valamelyik nagyszülőnél voltam. Emlékszem, gyerekkoromban hétvégenként nagybátyámékhoz jártunk vendégségbe. Ő horgászott és majdnem mindig halas kaja volt náluk. Ez tetszett nekem, mármint a halas ételek, szeretem a hasamat és azt is, ha tele van. Egy jó halászlével a mai napig bárki le tudna kenyerezni. Figyelgettem a teleszkópos botjait és a nagy orsóit is, azokban az időkben mindenkinek ilyen cuccai voltak. A vécében tárolta őket. Amikor könnyíteni mentem magamon, akkor „sunyiba” mindig megtekergettem, megtapogattam őket. Nekem akkor az is örömet okozott, ha megfoghattam azokat a felszereléseket. Talán emiatt is vonzódom a nagy mákdarálókhoz és a dióverőkhöz.
A következő számomra emlékezetes „horgászélmény” az volt, amikor elkísértem nagyapámat valahová és útba ejtettük a helyi halastavat, ahol akkor minden hal döglődött, ott vergődtek a part mellett. Valamilyen szennyezés miatt elpusztult az összes hal. Akkor láttam először nagy halat. A mai napig emlékszem a szomorú látványra. Amikor még fociztam, előfordult olyan is, hogy elkísértem a csapattársaimat horgászni. Én akkor egyszer sem horgásztam, de kimondottan élveztem a vízparton lenni. Aztán egyre gyakrabban mentem a cimborákkal. A következő „meghatározó élmény” a gyermelyi-tavon történt. A haverom horgászott, én meg csendben gubbasztottam mellette. Beszakadt a szerelékével és mondja nekem, hogy „kösd már meg, légy szíves, a horgot!”. Egyikünk sem értett túlzottan a dologhoz, így szégyenszemre megkértük a mellettünk horgászó sporit, hogy kössön meg pár előkét… Akkor határoztam el magamban, hogy ki kéne váltanom az engedélyt és meg kellene tanulnom a horgászat minden csínját-bínját.
A következő alkalommal, amikor a cimborákkal tartottam, már érdeklődve figyeltem, hogy mit hogyan csinálnak. Hazafelé menet mindenki álmos volt és senki sem volt szomjas, így erő híján senki nem akarta megpucolni a halat, amit éjszaka fogtak. Mi legyen a hallal? Én mondtam, hogy ha jó nekik, hazaviszem. Végül is annyi halat vittem haza, hogy késő délutánig pucoltam. Nagyon boldog voltam! Ezután már horgászújságokat és horgászkönyveket is elkezdtem beszerezni. Közben megismerkedtem a feleségemmel, lett állandó munkahelyem fizetéssel. Nem okozott gondot venni egy alapfelszerelést. A szomszédom, Bojti Sanyi gyerekkora óta horgászik. Kitől sajátíthatnám el a fortélyokat, ha nem a legközelebbi horgászismerőstől? Levetkőztem büszkeségemet és átmentem hozzá, megkértem, hogy tanítson meg az alapokra.
Így kezdődött… Később elmentünk együtt horgászni. Első halaim kárászok voltak. Nem nagyok, de az én halaim voltak! Aztán már magamban mentem, egyre inkább kezdtem élvezni a dolgot. Az első méretes pontyomnál majdnem kiugrottam a bőrömből! A futballra már csak ritkán gondoltam. A horgászat egyre inkább kezdte kitölteni azt az űrt, amit a foci hagyott maga után. Feleségemmel közben összeházasodtunk, később megszületett a fiam. Az volt a jó ebben az egészben, hogy a feleségemet nem zavarta, hogy ha elmentem horgászni. A mai napig sem balhézik emiatt, pedig már megszületett a lányom is. (Ez így nem teljesen igaz, mert néha azért nála is betelik a pohár… :).
Az első időkben nagyon foglalkoztatott a pergetés, köszönhetően a külföldi horgászműsoroknak. Sajnos rutintalan voltam ebben a témában és a megsaccolhatatlan beszakított wobbler után elment a kedvem az egésztől, így abbamaradt a dolog. Mindössze egy balint tudtam így fogni. A pénztárcámhoz képest drága mulatságnak tartottam ezt az időtöltést. Érdekes, hogy ragadozó halakra azóta sem horgászom célzottan, kivéve pár menyhalas pecát és rablóhalas úszózást. Ezeket az alkalmakat is egy kezemen meg tudom számolni.
Egyébként is szinte mindenki a pontyokat üldözte a cimboráim közül. Én is beálltam a sorba, akkor még nagyon élveztem a dolgot. Felültem a buszra és máris Törökbálinton voltam. Az sem zavart, ha a buszon mindenki a vödreimet bámulta. Nagyon megelégedtem az átlagos pontyokkal és az apró dévérkeszegekkel, kárászokkal. Aztán történt egyszer, hogy elmentem egy amatőr horgászversenyre. Ez a tó, ahol a versenyt rendezték, egy igazi, derékszögű kockató volt. Először láttam ilyet. Az nem is érdemel említést, hogy egymás szájában ültünk és egy sima dobással átdobtam a túlpartra a végszereléket… Az előzetes hírekkel ellentétben nem pontyok voltak a tóban, hanem afrikai harcsák. Na, itt éreztem azt először magamban, hogy valami nem stimmel. Már akkor tudtam, hogy ez igen messze áll az igazi horgászattól és attól, amiről én álmodozom. Azokban az időkben azt nem tudtam pontosan, hogy mit akarok, azt viszont igen, hogy nem az ilyesfajta horgászatot akarom űzni.
Akkoriban szereztem be az első saját számítógépemet, aztán Internet is lett. Most is tanácsot kellett kérnem a cimboráktól, mert „sügér” voltam az ilyesmihez. Az edzések miatt sok minden kimaradt az életemből, de pozitív volt, hogy mertem mindig kérdezni az okosabbtól. Elmagyaráztak mindent, azt mondták, ha horgászatot akarok nézni, akkor írjam be a keresőbe, hogy haldorado.hu. Na, innen kezdve változott meg minden! Kinyílt a világ számomra! Közben beszereztem jó pár horgászfilmet és rongyosra néztem őket. A Feederbottal folyóvízen című Döme Gabi film kiverte nálam a biztosítékot! A Szabadság hídnál forgatott epizód azóta is nagy kedvencem! Elkezdtem egyre mélyebbre ásni magam a horgászat rejtelmeibe. Döme Gábor, Papp József, Christian Schlott írásai egyszerűen olyan hatással voltak rám, amelyek elérték, hogy még akkor is ezeket a cikkeket olvastam, ha ment a tévében egy jobb focimeccs! Első dolgom volt itt, a honlapon, minden reggel elolvasni a friss, ropogós írást. Egyébként, ha tudom, akkor a mai napig ezt csinálom, feltéve ha éppen otthon vagyok. Főzök egy kávét és várom a hét órát. A Haldorádót böngészve felfedeztem egy bizonyos Bagolykeszeg „fedőnevű” horgász írásait. A sorait olvasva azt éreztem, hogy vágyom a Duna-partra! Olvastam a MŰVEIT - mert azok tényleg azok, csupa nagybetűvel! - és a Dunán éreztem magam. Nagyon-nagy hatással volt ez rám, amely meghatározta a későbbi irányvonalat. Zöldfülűként kérdezgettem mindenfélét a fórumon. Máté mindig válaszolt. Szinte nem volt olyan kérdésem, amire ne tudott volna valami hasznosat mondani. Aztán egyre többször mertem érdeklődni már „privátban” is, míg egyszer csak összehoztunk egy közös horgászatot. Olyan szakaszon horgásztunk, ahol nekem nem sikerült előtte keszegfélét fogni, kíváncsi voltam arra, hogy Ördögh Máténak sikerül-e… Soha nem felejtem el azt a horgászatot! Máté megmérte a vízmélységet, bedobta a kenyérzsákját és a szemem láttára elkezdte fogni úsztatva a halakat. Hihetetlen volt! Több mint hétféle halfaj került a horgára és nem mellékesen ezen a horgászaton nekem is sikerült megfognom az első jobb keszegecskémet. Meghatározó élmény maradt számomra ez a nap. Azóta már sokat horgásztunk együtt és remélem, a jövőben is sor kerül majd rá. Közben azért mentem a saját fejem után is és fogtam nehéz fenekezővel szép márnákat. Az első márnák horogra kerítése szintén mély nyomokat hagyott bennem. Az tűnt föl, hogy milyen élvezetes és emlékezetes élményt ad a márna fárasztása. Megmagyarázhatatlan vonzalmat kezdtem érezni a halfaj iránt. A dunai horgászathoz egy apró megjegyzés: jó, ha van egy mentora az embernek! Nagyon meg tudja könnyíteni a kezdeti próbálkozásokat egy társ, aki már jártas a vadvízi dolgokban és némi rutinnal rendelkezik.
Az ezt követő időszakban még nem csak a folyóvízzel foglalkoztam. Fejembe vettem, hogy fogok egy 10 kg feletti pontyot. Ez sokak számára nem nagy dolog, nekem azért volt az, mert ritkán jutottam el olyan vízre, ahol jó eséllyel foghatóak az ilyen méretű halak. Hol fenekező, hol feeder módszerrel kergettem a pontyokat.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem a dolgot. De amikor horogra került az első 10 kg feletti, akkor megtört bennem valami. Nehéz elmagyaráznom, hogy mit éreztem akkor. Megfogtam a tizenhárom kilós pontyot, és örültem is, meg nem is… Nézzétek meg az alábbi képet, hogy milyen állapotban volt ez a hal!
Szörnyen nézett ki. Azok a horgászatok inkább halkitermeléshez hasonlítottak, nem halfogáshoz. Hobbiszinten kutyulgattam az etetőanyagokat otthon, és ha elmentem egy „tescós” pontyoktól hemzsegő vízre, akkor fogtam jó pár halat, viszonylag eredményes voltam. A nyolcadik vagy éppen a tizedik másfél-két kilós ponty megfogása után már nem élveztem annyira a dolgot. Nem tehetek erről, és nem mondom, hogy az a fajta horgászat nem jó időtöltés, csak én nem éreztem benne ezután kihívást. Természetesen örülnék én is annak, ha lenne a fotóalbumomban 20 kg-os pontyos fotó, de valahogy most nem ez vezérel. Valami érdekesebbre, vadabb dologra vágytam. Milyen lehet kapitális halat fogni a Dunán? Pl. nyurgapontyot, nagy márnákat? Ilyen kérdések foglalkoztattak. Sajnos a dunai pontyfogás még nem jött össze, talán majd egyszer. Egy kicsivel több időt kellene ehhez a vízparton töltenem, mint ami manapság jut rá. Igazság szerint más helyszíneken is kellene horgásznom a cél érdekében. Pedig az egyik kis dunai öbölben jó sokszor próbálkoztam. Volt, hogy spiccbottal, volt, hogy matchbottal és még bolognai módszerrel is.
Örültem ezeknek az alkalmaknak, mert a spiccbotos horgászatok alatt szinte gyereknek éreztem magam… én - mint fentebb említettem -, felnőttként kezdtem igazán horgászni. Nehéz cuccokkal. Most meg spiccbottal apróhalaztam. Felnőtt fejjel átéltem azt, amit gyerekkoromban kellett volna. Ami késik, nem múlik! Soha sem késő bármit elkezdeni.
Aztán teltek a hónapok, rájöttem, hogy másra vágyom. Számomra az élő Dunán való horgászat az igazi! Azt élvezem a legjobban. A márnahorgászat számomra igazi kuriózum. Amikor márnára horgászom, olyan érzés kerít hatalmába, mint amikor arra készültem, hogy válogatott kapus leszek. Életemnek azt a részét mostanra sikerült lezárnom. Ki merem jelenteni, hogy köszönhetően annak, hogy elkezdtem horgászni. Ez volt a gyógyszer a problémámra. Sőt, állítom, hogy most már azt mondom, bárcsak horgászni kezdtem volna el korábban! Manapság megpróbálok minden héten legalább egyszer horgászni, a szezonban minimum kétszer - ez vagy összejön, vagy nem. A munka sokszor közbeszól. Sajnos nem akkor megyek, amikor kéne, hanem akkor, amikor időm van rá. De nincs olyan nap, hogy ne járna az eszem a márnázáson. Mindig azon agyalok, mit kéne csinálnom ahhoz, hogy sikeresebb legyek.
Az az igazság, hogy az utóbbi három-négy évben - néhány alkalmat leszámítva - már csak márnára horgászom. Kisebb-nagyobb sikerrel. Azért előfordul, hogy nagyobbal… Azt nem mondom, hogy sosem fogok horgászni más halfajra, de az biztos, hogy ha most azt mondja valaki nekem, hogy „horgászat”, én egyből rávágom, hogy „márna”!
Így kezdtem horgászni, így ismerkedtem meg a halfogás mesterségével, rejtelmeivel, így jutottam el a márnákig…
Írta: Dajnics Ferenc (deferi08)
Fotók: Horgászcimborák és jómagam
