Ez a nem mai kis történet egy öreg tőponty segítségével próbál bemutatni egy másfajta mentalitást, gondolkodásmódot, életstílust! Ami érdekes, hogy az is sokat tanult, aki a halat megfogta, s talán a tónak állandó horgászai is, akik úgy néztek a bojlis horgászra, mint ördög a tömjénre. Sok nagytestű pikkelyest engedhettem már vissza, de ilyet, ami ilyen sokat tudott volna adni, egyet se…
Ez a nagybajuszú öreg ponty bebizonyította, ha kellő tisztelettel, már-már majdnem barátsággal fordulunk egymás felé, akkor mi, horgászok, csak nyerhetünk. Lássuk, hogy egy uszonyos matuzsálem miként tanít minket, esendő embereket…
Az eset érdekessége, hogy mennyire kivívhatja vendégként egy korrekt bojlis horgász a helyi horgászok elismerését. Már a fárasztásnál, mikor egyedül merít az ember egy ekkora halat, és hallja, hogy mögötte összesúgnak, mintha versenyen lenne, úgy dolgozik. Nyilván versenyen a csapattagok meríthetnek egymásnak. Finoman utána elmondod, nem a versenyérzés miatt, hanem a szép és nagy élményt adó kíméletes fárasztás miatt, ahol nem 35-ös zsinórral tépik bele a merítőbe a halat, hanem 25-össel, amikor az már teljesen elfáradt, és nincs széttépve, kinyitva száján a hús. Ez szép küzdelem, szép harc! S látod, valami kezd sejleni, valami talán megmozdul. Igen, lehet így is! Vagy mikor a halukkal bánsz, leveszed az órádat, nehogy megsebezd a pontyukat. Nemcsak a száját fertőtleníted, hanem minden karcolását. Ebből ők is értik, lehet máshogy is.
Bolondnak tartanak… na és?! Ha már kettőben elkezd derengeni valami, én már nyertem, s mosolygok, mint egy bolond. Hol itt az elismerés? Ott, mikor lemérlegeltél, fertőtlenítettél és úgy ítéled meg, legyőzött barátod nagyon elfáradt, a szabályok szerint vissza kéne engedni, de szeretnél szép képeket készíteni róla. Megmutatod pontyzsákod, ami nagy és cipzáras, hogy berakásnál és kivételkor ne törd meg a halukat. Egyszerre mondják a helyi erők (akik között ott a halőr): „Persze, természetesen!”… mindezt 15 percnyi ismeretség után.
Olyan vízen, ami talán a régi időkből maradt itt, és nem az új idők nagyponty-vadász tavainak egyike. Igen, talán ez az elismerés, azt hiszem. Mikor fényképezésre kerül a sor 1-2 spori visszatér, megkér, hadd fényképezzen téged a potykáddal. Ez is elismerés, és nem azért, mert nem láttak 15 kilós tövest.
Biztos sokat láttak már, de most valami talán megmozdul bennük. Látják, hogy hosszú gatyában, derékig vízben állva élesztgeted harcostársad, és visszaengedéskor nem a parti sekély víz iszapját nyeleted a kopoltyújával.
Ezek után szívesen beszélget veled mindenki. Ha ezeket a dolgokat mi, nagyponty-horgászok megmutatjuk, akkor a másik ember úgy fertőződik, hogy észre se veszi, s talán már nem csak élelemként gondol bajszos barátainkra.
Végezetül ne feledjük, nekünk ez csak szórakozás, játék, pikkelyes barátainknak élet-halál harc. Minden szákolásnál sokkos állapotba kerülnek, különben esélyünk se lenne megszákolni őket. Ti is voltatok már úgy, hogy gondoltátok: „Itt a vég!”? Ők ezt minden szákolásnál átélik.
EZT NE FELEJTSÉTEK EL!
Írta: Fodor Norbert
Képek: saját archívum
