Messziről jött ember bármit mondhat. Ez az ember most Massachusettsből próbálja elmesélni a pontyhorgászat iránti szerelme újbóli fellángolásának kezdeteit. Ha a történet túl hihetetlennek tűnik, igazolásképpen itt vannak a képek. A Photoshophoz nagyon nem értek, így minden polírozás nélkül láthatóak. Az első írásom a Haldorádó portálján nem csak az Egyesült Államokban használatos horgászati technikáról szól. Ha lesz rá igény, később arról is szót ejthetünk.
Lassan húsz éve élünk családommal Massachusettsben. Két évet Angliában töltöttünk, de ott sajnos a horgászat teljesen kimaradt. Egy kis faluban, Vácszentlászlón nőttem fel. Mint minden jó magyar fiúgyereknek abban az időben, ha megjött a jó idő, az életem három dolog körül forgott: foci, bicajozás, na meg a horgászat a helyi tavon. Bambuszbotból, úszós szerelékből, gilisztából meg paprikás kenyérből állt a fegyvertár. De sok gyönyörű keszeg meg sügér bánta meg, hogy túl sok érdeklődést mutatott a csalijaim iránt!
Gyerekkorom legszebb nyári emlékei, kétség nem fér hozzá, a Kígyóson töltött nyári horgászatokhoz kötődnek. Megboldogult édesapám barátaival, rokonaival egy nagy csapatban két hetet töltöttünk a Kunsági-főcsatornánál horgászattal, focival meg sok-sok ökörködéssel. Rengeteg nagy halat, főként amurt fogtak, amit gyerekfejjel nagy áhítattal néztem, de jómagamnak nem volt részem elvezni a fogás örömét.
Néhány szót az alkalmazott stratégiáról. Jó harminc évvel korábbi időszakról beszélek, amikor a fenekező szerelek egy nehéz végólmot meg két felette felkötött horgot jelentett büdös kemény kukoricával felcsalizva. Fonott zsinór előkéről, bojliról, pelletről senki nem hallott még.
Nagyon nagy meleg volt, július eleje, aratás ideje. Szellő nem mozdult, a víz döglöttnek látszott. Apám öccsének - aki a vízen talán több időt töltött, mint családjával - jött az ötlet. Az alapetetés fél liter cseresznyepálinka megvásárlásával kezdődött. Ez az aratást végző helyi tsz kombájnosának meggyőzésére szolgált, hogy ugyan egész véletlenül veszítsen már el vagy fel mázsa búzát a csatornát szegélyező dűlő mentén. A búzát nagy műanyag lavórokba - amik egyébként mosakodásra voltak rendszeresítve a sátortáborban - áztattuk be. Késő délután a gabonát viszonylag kis területre behordtuk, a tetejébe meg repültek a végszerelékek. Naplementekor kezdődött a tűzijáték.
Tíz kiló feletti amurok bandái porszívózták fel a felkínált lakomát, beleértve a felcsalizott horgokat. Emlékszem, volt olyan alkalom, hogy egyszerre három boton próbálták a felnőttek az amurokat győzködni arról, hogy a szákon belül majd jobb élet vár reájuk. A „catch and release” általam gyakorolt metódusának csíráit már akkor megtapasztaltam, mivel annyi halat fogtak az öregek, hogy a visszaengedésen kívül mást nagyon nem lehetett csinálni velük. A halászlevet is meg lehet unni idővel. A halak egy része a helyi csárdába került, ahol a természet körforgásának beteljesedésének jeléül két üveg cseresznyepálinkára változtak.
Egy üveg a horgászok erőfeszítésének dicsőítésére, a másik meg a következő napi búzaadag fedezetére. A halak is és a kombájnos is gyorsan tanultak. Az uszonyosok a búzára, a kombájnosok a pálinkára jelentek meg rendszeresen. Hát, itt kezdődött a vágyakozásom, hogy egyszer talán én is megakaszthatok egy igaz nagy halat.
A beteljesedésre egy pár évtizedet várni kellett. Gimnázium, egyetem Pesten, pályakezdés, Amerikába tántorgás, pályakezdés egy akkor meg nagyon idegen országban. Egyszóval egészen 2009 nyaráig pecabot közelébe sem kerültem. Családommal szokásos nyári vakációnkat Magyarországon töltvén, apám öccse megkérdezett, hogy a régi szép emlékeket felidézendő volna-e kedvem lemenni a Kígyósra. Nem kellett kétszer mondani. Kölcsönfelszereléssel, a legdrágább bojlikkal felvertezve, a „na, most én megmutatom” attitűddel - és persze minden tudás és tapasztalat nélkül - érkeztem. Ő már ott volt, szokás szerint motorbiciklivel Kecskemétről. Csali az önetetőbe, válogatott csemegekukorica mézes pufival megemelve a horogra. Nagyszerűen szórakoztatták egymást a szépséges dévérekkel, pontyokkal meg néha a törpékkel.
Egy pár óra múltán kezdeti lelkesedésem bizony jócskán alábbhagyott, látván a kettőnk eredménye közötti ordító különbséget. Odasomfordáltam hozzá, és természetesen ő jó rokonként megosztotta velem a csalijait.
Én is elkezdtem halat fogni, törpeharcsát. Visszagondolva ennyit jelent, ha valaki tudja, hol van a mederben a kemény agyagpad, ahol a szerelék nem merül bele dobás után húsz centit a puha iszapba. Viszont úgy beoltódtam megint, hogy hazatérven másra sem tudtam gondolni, mint a horgászatra. Beláttam, hogy rengeteget kell tanulnom, ha egyszer igazi nagy halat szeretnek fogni. Még a visszaút előtt szokás szerint bevásároltam magyar DVD filmekből a helyi TESCO-ban. Kettő pecázással foglalkozó DVD is a kosárban landolt egy akkor meg számomra ismeretlen fickótól, valami Döme Gábortól. Imádtam, ahogy rángatta ki a méretes márnákat a Duna budai oldalán a csatorna kifolyó alatt.
Visszatérvén Amerikába megvásároltam az első botomat meg orsómat. Kemény huszonöt dollárt költöttem zsinórral együtt, amennyiért azért itt sem lehet valami fényes dolgot kapni. A Connecticut folyótól olyan jó ötpercnyire lakunk. Vettem a sarki boltban gilisztát, az Interneten kiváltottam a horgászengedélyt, aztán uzsgyi (itt minden sarki közértben van egy hűtőszekrény a hátsó sarokban, ahol gilisztát és egyéb elő csalit lehet kapni). Halat is fogtam, feketesügért meg angolnát fenekező szerelékkel. Egy orosz fickóval beszélgetésbe elegyedtem a parton, aki jobban ismerte a vizet. Ponty ügyben a folyó egy fentebbi szakaszat javasolta, ahol egy ismerőse, Viktor már fogott szép pontyokat.
Hétvégén el is mentem, és kivel találkoztam, Viktorral magával. Sajnos ő angolul nem nagyon beszél, nekem meg az oroszom lett rozsdás. Mutogatással viszont megértette velem, hogy azok a nagy dög halak, amik a vízben ugrálnak, azok pontyok.
Több se kellett. Otthon belevetettem magam az amerikai pontyhorgász társadalom nem túl népes Internetes társadalmába. Itt hallottam először olyan dolgokról, hogy hajszálelőke, meg etetési stratégiák és még sorolhatnám. Rendeltem is egy adag pontyozó cuccot a Neten a következő hétvégére. A dobozban küldtek egy ingyenes DVD-t a Kordától, amin Danny Fairbrass mesélt kedvenc önetetős trükkjeiről. Egy csodálatos új világ tárult fel előttem. Habzsoltam az információt. Soha nem hallottam előtte, hogy a tonhalkonzervet meg az erős paprikát imádják a nagy pontyok. Lebegő ananászos bojlira meg úgy néztem, mint a piros kukoricára, hogy stílusosan a pontycsaliknál maradjunk. Meg is csináltam a saját verziómat: tojásos tészta, ananászos italpor, sárga ételfesték. A lebegtetéshez meg hungarocellt daráltam a turmixgépben. Kifőztem a tésztát. Szép sárga gombócok születtek fehér pettyekkel, és lebegtek.
Éles bevetés következett. Szabályos „bolt rig” önetető tonhallal, paprikával meg kukoricadarával megtöltve, a végén meg ott fityegett látványosan az ananászos „pop-up” bojli. Egy órája áztattam a zsinórt, egyszer csak indul ám a botom befelé! Huszonöt dollárért nem adnak a bothoz nyeletőfékes orsót! Meg idejében elkaptam a pálca végét. Először azt hittem, hogy az amerikai haditengerészet folytat titkos torpedókísérletet a folyón és véletlenül beleakadt a horgom valamibe. Csak asszisztálni tudtam az eseményekhez. A zsinór csak szaladt lefele a dobról. Már komolyan aggódtam, hogy egyszer elfogy és vége az örömnek. Szerencsére a szörny leült a mederfenékre úgy jó százötven méterre tőlem. Lassan elkezdtem kifelé cibálni. Amikor először láttam a hal farka által keltett burványt, valami eszeveszett izgalom lett úrrá rajtam. Gyerekkori nagy álmom küzdött a zsinór végén. Éreztem, hogy nyerésre állok. A hal erőteljesen, a part mentén fel-le rohanva küzdött. Az átlátszó vízben jól láttam, hogy a szákom bizony kicsi lesz. Nagy ponty kiemelésére való, speciális pontybarát szákom akkor még nem volt. Haltartóm sem. Végre megszákoltam a hal kétharmadát. Horog ki, csak a szák gyűrűjénél fogva tudtam megemelni.
Életemben ekkora pontyot még nem láttam. Későbbi fogásaimmal egybevetve olyan 25 kilós lehetett. Természetesen mérlegem sem nem volt. Egy gyors telefon után családom is megérkezett megörökíteni a nagy eseményt. Addig a merítőhálóban próbáltam úsztatni őfelségét.
Hát így vesztettem el nagyhalas szüzességem. Egy héten át úgy is éreztem magam, mint egy tinédzser, akinek élete első komoly randija Angelina Jolie-val jött össze.
Október hónapban még tíz darab tíz kiló feletti pontyot akasztottam meg. Egy elveszett egy bután felkötött csomó miatt.
A 2010-es évben ötven darab kapitális pontyot fogtam: az átlagsúly 15,4 kg (34 font) volt. A halak 10%-a volt 20 kg feletti. Egy vagy két hal volt kisebb tíz kilónál. Egy pontyot vesztettem el, a főzsinórom szakadt el, valószínűleg megsérült. A pincém, mint egy horgászbolt, dugig felszereléssel. De ez mar egy másik történet.
És ki meri ezek után azt mondani, hogy Amerika nem a csodák világa? Legalábbis a pontyhorgászoknak…?!
Az alábbi pár perc bemutatja a helyet, ahol horgászom, no meg pár szép halat…
Írta: Dr. Pulai István
