A jó dolgok általában spontán alakulnak. A fiamat kellett Szegedre fuvaroznom egy szerda délután. Szintén Szegeden lakik Gábor barátom, aki kölcsönkérte a GPS-emet egy horgásztúrára, vele ugyanerre az időpontra egyeztettem a találkozót. Ő vetette fel a lehetőséget, hogy ha már ott járok, kinézhetnénk a Tiszára. Közös pecáink általában úgy szoktak lezajlani, hogy délután a part mellett ereszkedve balinozunk, sötétedés után pedig megdobálunk néhány süllősnek vélt pályát. Most is ilyesmire készültem, ezért váratlanul ért a Gábortól kapott szerda reggeli SMS: „Vannak még kérészlegyeid?”
Ami a legyezést illeti, mindig is érdekelt a téma, mint a hagyományos peca egyik határterülete, de nem váltam a rabjává, részben a megfelelő feltételek, részben a kellő eltökéltség hiánya miatt. Évi néhány alkalommal azért elő szoktam venni a mellőzött legyes cuccokat, próbálok újra ráhangolódni a dobástechnikára, aztán - átütő sikerélmény híján - rendszerint újra félre is teszem őket. Most sem hozott különösebben lázba a lehetőség, de a következő SMS-ben ez állt: „Akkora balincsorda volt a kérészeken, hogy csak na!”
Június elején jártunk éppen. Egy hete nem tudott úgy eltelni délután, hogy ne lett volna eső, zápor, zivatar, jég, vihar, felhőszakadás, vagy ezek valamilyen kombinációja. Ezeket a szélsőségeket divat manapság a klímaváltozás rovására írni, ám a Medárd napja körüli negyven napos esőt már az ük-ükapáink is feltalálták, amikor még szó se volt globális felmelegedésről, meg El Niño-jelenségről. Medárdon úgy látszik, nem fog a klímaváltozás, mostanában is hű önmagához. Az elmúlt két horgászatom alkalmával is úgy elvert a menetrend szerinti, délutáni zuhé a vízen, hogy csak lestem a kapucni alól kifelé.
Nem a legjobb előjel volt ez a délutáni pecára nézve, de a csatába nem lehet feltartott kézzel elindulni. Gábor tippjének megfelelően a szokásos pergető motyó mellé összekapkodtam hát a legyes maradékaimat, különös tekintettel a „kérészlegyekre”. Persze roppant messze vannak ezek a nyomorultak a kérésztől, inkább a naiv légykötő iskola első tétova szárnypróbálgatásaiként sorolhatók be. Négy éve kötöttem őket, szintén tiszavirágzás előtt, és első legyes halaimat köszönhetem nekik Legyezés tiszavirágzás idején
Bármilyen kezdetleges is ez a légy, még ennél is tovább kellett egyszerűsíteni. A szárnyak ugyan dekoratívvá, és kicsit rovarszerűbbé teszik a csalit, de ebben a formában propellerként működik az összeállítás, és csúnyán bepödri az előkét. Erre még emlékeztem az előző alkalomról, ezért az elindulás előtti utolsó félórában sebtében kötöttem még néhányat a Szabó Laci-féle „szaloncukor” legyekből, hogy ne jöjjek zavarba, ha tényleg legyezésre kerülne a sor. Laci legyeit a végtelen egyszerűség és praktikum jellemzi: nem dísznek készíti őket, hanem halfogásra. Az alapanyag egy polyfoam téglalap, két végén, hosszában behasítva, és felkötve a horogra. A foam bug típusú legyek instant változataként is felfogható csali lényegében semmire nem akar hasonlítani, viszont jó nagyot toccsan, és nem ázik el az anyaga, ezért garantáltan a felszínen marad, tehát alkalmas lehet a fenn szedegető halak figyelmének felkeltésére.
Kötelező feladataim ellátása után a kikötőben találkoztunk a „tettestárssal”, 5 óra előtt. Legutóbbi közös pecánk óta Gábor feljebb lépett egy géposztállyal. Tavaly még kis motorral felszerelt faladikjában vendégeskedtem, most pedig már egy 15 lovas Yamaha röpítette velünk a terebélyes K-Maxxi csónakot felfelé a Tiszán. Vagy 10 kilométert suhantunk a folyással szemben, hogy aztán a part mentén csurogva és a bokrok alá dobálva próbáljunk néhány balint horogra kapni, ezzel ütve el az időt addig, amíg el nem indul a rajzás.
A vízállás egy jó méterrel, vagy talán másféllel is magasabb volt a kelleténél. Kisebb vízszintnél könnyebb megtalálni a jó haltartó helyeket, de ekkora vízállásnál már minden bokor alja belelóg a folyóba, túl sok búvóhelyet kínálva a balinoknak.
Az áradó, felgyorsult vízen felülről fújó, erős szelet is kaptunk a tetejébe, úgyhogy raftingos tempóban húztunk el a jó pályák mellett. Szegény Gábor alig győzte igazgatni a forgolódó csónakot. Közben elmesélte, hogy tegnap popperrel próbált szerencsét a kérészek után kapkodó halak között, volt is rá három „demo” kapása, de egyik se akadt meg. Vérbeli vendéglátóként igyekezett a kedvemben járni, így alig maradt ideje a horgászatra, de azért közben kihorgolt egy balint ő is, én meg mellette 3-at.
Egy jó órát ereszkedtünk így, aztán egyre nagyobb csend lett a part alatt, miközben kérészek kezdtek szálldosni a folyó közepén. Gábor kicsit feljebb pöfögött, a tegnapi jó kérészes pálya elejéig Ott lehorgonyoztunk, felszereltem a legyes botot, és vártuk a balinokat. Nem volt valami haj de rengeteg tiszavirág, és mindenütt repültek a fősodor vonalában, úgyhogy nem nagyon bandáztak össze rájuk a halak. Azért dobálgattunk erre-arra, de hamar kiderült, hogy kicsit közel vagyunk a parthoz, inkább beljebb látszott néha 1-1 szürcsölés, amiket már nem értünk el. Beljebb álltunk, lemacskáztunk. Újra elkezdtem lefejni a zsinórt az orsómról, és közben suhogtattam, hogy kiterüljön. Tőlünk 8-10 méterre fordult éppen egy balin. Körülbelül annyi zsinórom volt kinn, hogy elért addig, gyorsan le is tettem a legyet. A hal megint fölnézett egy méterrel arrébb a toccsanásra. Kicsit mozdítottam a légyen, másodikra le is kapta a másfeles balin. Juhééé, hát így kell ezt! Nagy élmény volt a küzdelem a húzós vízen (legalábbis részemről, a bot vastagabbik vége felől nézve), a kézben tartott zsinór pedig még közvetlenebbé tette a tusát.
Hú, ez jólesett kezdésnek! Gábor is a mennyekben járt, mert ugye ő szorgalmazta, hogy vigyem a legyes cuccot, magamtól eszembe se jutott volna. Így én innentől legyeztem, ő meg popperezett a tegnapi sárga szöcskével. Alig telt el negyedóra, neki is sikerült egy hasonló balint horogra kapnia.
Gábor popperes balinja után rövid kapásszünet következett, de éppen elég hosszú ahhoz, hogy egy kis időre engem is megkísértsen a popperezés. „Szerencsére” nem fogtam a popperrel semmit, így végül visszatértem a legyes bothoz. Megérte! A "szaloncukor" légy bevált, de szerintem az adott helyzetben tökéletesen mindegy lett volna, hogy mit dobál az ember. Lényeg, hogy a csali mérete nagyjából összhangban legyen a repülő kérészekkel, ússzon a vízen, és húzza a csíkot. Néha az álló, illetve mozdulatlanul sodródó csalira is volt érdeklődés, de hamarabb észrevették a kicsit megtartott, csíkot húzó legyet, és a beeső csalira is jól reagáltak a halak.
Gábor végig a szöcskét imitáló poppert dobálta. Nyilván a nagyobb méretű falat volt az oka, hogy ő csak balinokat fogott. Ahogy alkonyodott, nálam megjelentek a jászok is, felváltva jöttek a balinokkal. Úgy tűnt, hogy hullámokban vonulnak a halak. Volt néha negyedóra szünet, aztán láttuk fentről az egyre közeledő burványokat, ilyenkor már lehetett számítani a kapásra. Amikor átment rajtunk a raj, akkor két alkalommal is fárasztottunk egyszerre, közben úgy bazsalyogtunk egymásra, mint a nászutasok :-)
Végre sikerült belenyúlnunk a tutiba, fergetegesen jót pecáztunk! Később már a fényképezést is hanyagoltuk, sajnáltuk rá az időt, meg közben lassanként ránk is sötétedett. Ennek ellenére egyetértettünk abban, hogy ma már inkább nem kísérletezünk a süllőzéssel. Sűrűn jöttek a vízen a nagy uszadékok, tuskók, nem lenne jó elkapni egyet a sötétben, meg elég is lesz egy napra ennyi élmény. Jól döntöttünk. Kikötés közben láttuk meg az első villámot, úgyhogy a mára rendelt zivatart is szerencsésen megúsztuk. Hazafelé félúton aztán úgy elkezdett szakadni az eső, hogy alig láttam ki a kocsiból, de akkor már kit érdekelt! Medárdnak ez a dolga, hadd csinálja!
