Igazából nem vagyok profi legyezőhorgász, inkább csak alkalmanként gyakorlom a horgászat e műfaját. Ezért magas színvonalú, a szakmai titkok terén mélyenszántó írást e témában senki se várjon tőlem, ám a módszert nagyon kedvelem, mert vele gyönyörű vizeket, tájakat ismerek meg. Nagyon sok profi horgásszal találkozom, akik tiszteletre méltóak, barátságosak és segítőkészek, igazi úriemberek és hobbijuknak élnek. A túrákat is Eckehart barátom szervezi, aki viszont igazi profi legyező. Én inkább csak csatlakozom hozzá. A legyeket is Eck köti, amelyeknek csak annyi hibájuk van, hogy nem tudnak repülni. A legyezőbotot viszont elég jól kezelem, ami elengedhetetlen az eredményes horgászathoz, hiszen nemegyszer zsebkendőnyi területre kell a szárazlegyet ejteni a bokrok ágai közé.
Augusztus végén egyeztettük az indulási időpontot, amely szeptember 21-re esett. Mindkettőnknek ekkor volt annyi szabadideje, hogy öt napot a legyezés művészetének szentelhettünk. Eck már többször járt Bosznia e területén, így a szállást is ő foglalta. Napi 15 euró áron. Én teljes ellátást (reggeli, hideg ebéd és vacsora) kértem, ezért így nekem napi 25 euróba került a koszt-kvártély.
Hétfőn majdnem délben indultunk a kb. 470 km-re lévő folyóhoz. Zágráb, majd a határon át Bihács irányában mentünk, majd azt elhagyva még olyan 40 km-t autóztunk a kanyargós, gyakran romos házakkal szegélyezett úton. Bizony, a háború nyomai itt még erősen látszanak.
A célállomásunk egy kis falu volt, száz méterrel az „Isten háta mögött” előtt. Igazából ide már műút sem vezet, mert itt szerbek laknak, Bosznia pedig muzulmán, tehát a szerbeknek nem jár út. A földút is csak idáig vezet. A faluból továbbmenni nem lehet, csak vissza. A horvát határ a hegyek tetején túl, olyan 3 km-re van.
A valamikor virágzó falucskában korábban, ahogy ma is, békében éltek szerbek, horvátok, bosnyákok. Jelenleg erősen romos állapotban van, a háború nyomai minden házon látszanak. Itt a horvátok pusztítottak.
„Aki nem tudott, vagy nem akart elmenekülni a bevonuló horvát katonák elől - öregek, betegek, gyerekek -, azokat lelőtték és elföldelték valahová. Ma sem tudják a hozzátartozók, hol nyugszanak szeretteik”, mondja szállásadó nénink. Ő szerb, férje horvát. A háború elől elmenekültek délre, néhány éve jöttek vissza és tették rendbe felégetett otthonukat és jelenleg belőlünk, horgászokból élnek. Talán ez is magyarázza a nagyon alacsony árat. A néni némettanár volt nyugdíjazásáig, így a kommunikációval sincs problémánk.
Este érkeztünk. A szívélyes üdvözlés után elfoglaltuk szobáinkat. Külön szobában, mert Eck erősen horkol. „Ugyan”, mondtam neki, „engem nem zavar, mert én is horkolok”. Ő azonban úgy nem tud aludni, ha nincs csend körülötte.
Reggel a hegyek között még köd volt, így nem siettünk az indulással. 8 körül értünk a folyóhoz, ahol az ott lévő halőrtől megvettük a három napra szóló engedélyt. Én egy zöldszínű nimfával kezdtem és bemelegítésnek fogtam néhány kisebb pisztrángot. Eck ikra léggyel tette ugyan ezt.
Miután kissé hozzászokott a lábam a síkos kövekhez, elindultunk a vízben folyásnak lefelé, nagyobb halakat keresve. A folyó közepén állva vezettem a nimfáimat, aztán észrevettem a NAGY PISZTRÁNGOT. A parthoz közel, egy nagyobb kő előtti mélyedésben állt több kisebb kíséretében. Kiáltottam a tőlem néhány tíz méterre legyező Ecknek, hogy jöjjön oda és próbálja megfogni. Végül is csak Ő a profi, neki jár ekkora pisztráng, nem pedig nekem. Visszaszólt, hogy lát egy nagyot, és Ő most azt próbálja meg becserkészni, ezt próbáljam meg én megfogni. Végignéztem a szerelésemet, a frissen kötött 17-es előkét, a zöld nimfát, majd óvatosan közelíteni kezdtem a halhoz. Addig somfordáltam, amíg úgy gondoltam, ennyi elég lesz. A hal sem vesz észre és a nimfát is jól oda tudom elé vezetni.
„A nagy pisztrángok nem rohangálnak a kaja után, azt oda kell eléjük vezetni”, mondta Eck barátom valamikor útközben. Jól megjegyeztem.
Stabilan elhelyeztem lábaimat a síkos fenéken és odaejtettem a nimfát a hal elé úgy, hogy a sodrás éppen előtte vigye el. A hal nem mozdult. Többszöri próbálkozásomat sem koronázta siker. Ugyan egyszer rámozdult, de valószínűleg nem tetszett neki, ezért nem ette meg. Viszont elárulta, melyik oldalon enné meg szívesen a neki megfelelő csalit.
Nimfát váltottam. Egy viszonylag kisméretű ún. rézfejes nimfát tettem fel. Ez már sokszor bizonyított. Gyakorlatilag az első dobás oda sikerült, ahova kellett. A hal egy pillanatra oldalra mozdult, majd mintha mi sem történt volna, visszaállt a helyére. Hirtelen nem értettem, mi történt, azután észrevettem, hogy a zsinórom is megállt. Reflexszerűen bevágtam, a hal pedig szájában a kis nimfával folyásnak fölfelé elvágtatott vagy 30 métert. Kiabáltam Ecknek, hogy megvan. Nem esett le neki, hogy mi történt. Csak néhány másodperc múlva kérdezett vissza, hogy „Meg van?”. „Igeeeen !”, kiáltottam vissza. Erre azonnal felém indult. Mondtam neki, hogy nagy, majd a hal is megmutatta magát.
„Ez legalább félóra”, nyugtázta. „Elmegyek a fényképezőgépért”, mondta, majd letette a botját és a nem túl messze álló autóhoz ment a fotómasináért. A halam közben beállt a folyásba és megvárta, amíg Eck visszajött a géppel és egy zacskó almával. Úgy gondolta, ez még belefér, hisz a hal elég nagy ahhoz, hogy gyorsan megadja magát.
A kötelező fotózás és a hal visszaengedése után én is szusszantam egyet, majd folytattuk a horgászatot.
A folyó ezen a napon több ilyen méretű halat nem adott. Eck akasztott egy nagy sebes pisztrángot, de a hal bement egy kő mögé és elszakította az előkét. Pedig ott álltam kezemben a fotómasinával…
Másnap a folyó falu feletti részére indultunk, a kanyonba. Ezt a részt kevesen járják és még kevesebben horgásszák, mert elég nehéz a megközelítése. Igen fárasztó az út is, szikláról le, sziklára fel, vízen át stb.. De ilyet csak természetfilmekben látni, és ott is nagyon meg kell rendezni!
Az út kezdetén mindjárt egy sziklaösvényre kellett felkapaszkodni, olyan 50 méterre a folyó fölé.
A kanyonbéli kirándulásunk során olyan helyeken jártunk, hogy álmomban sem gondoltam, hogy ilyen létezik Európában (megfizethető áron). A legalább 10 kilométernyi séta a teljes felszerelésben jól elfárasztott bennünket, így nagy étvággyal láttunk a vacsorához.
A harmadik nap szintén a folyó falu alatti, jobban megközelíthető részén horgásztunk. Nagyon sok halat sikerült fogni, köztük több 46-51 cm-es példányt is, melyekből egy-egy darabot hazahoztunk roston sütés céljából.
Este jólesett a házinéni specialitása, valami bosnyák étel. A nevét nem jegyeztem meg, mert nem tudtam kimondani… valami hús, meg tészta.
Pénteken reggel indultunk haza. A folyó, a völgy és a falu még ködben volt, így csak ködös képeket sikerült készítenem az Una folyó egyik szép vízeséséről.
