Benne jártunk a csodálatos őszben. A rablóhal horgászokat igazi verőfényes kellemes időjárás kényeztette hosszú napokon keresztül. Én sem ülhettem otthon. Sorra kerestem fel azokat a helyeket, melyeket ilyenkor évről évre végigjárok. A látszólag kiegyensúlyozott viszonyok ellenére a fogási eredmények elég szélsőségesen alakultak.
Minden évben, októberben ellátogatok a Kiskunsági csatornára. A jól megközelíthető, szép fekvésű horgászterep, az egyik legtöbb csukát adó víz. Az elmúlt években, sem a mennyiségre, sem pedig a méretekre nem lehetett panasz. Nem csoda hát, ha nagy izgalommal készülődtem a túrára.
A kora reggeli időszakot most kihagytam, mert tapasztalatom szerint ez ősszel nem túl sikeres. Inkább a felmelegedő déli, délutáni óráktól vártam szebb csukákat.
10 óra tájban, a csatorna partjára érve megdöbbentem, mennyire tiszta a víz. A növényzet teljesen lesüllyedt, a fenék egyenetlenségei tisztán kivehetők voltak. Halmozgást sehol sem láttam. Az áramlás a megszokott. Vakartam a fejem kissé tanácstalanul. Csalik közül kizárólag a tompa fényű, fekete, szürke, sötét réz fémek és a szürkés, barnás, zöldes wobblerek kerültek elő, és a repertoárt egy-két fantasztikusan realisztikus Storm gumival fűszereztem. Nem tartottam feltétlenül idevalónak a szilikont, hiszen a víz a legmélyebb részeken is alig két méteres, de nem hagyott nyugodni az érzés, hogy ezekkel a nemrég megjelent, csodás kinézetű műhalakkal még sohasem fogtam semmit.
Szépen fokozatosan sétáltam felfelé a bal parton, és 50-100 méterenként, a nádfalban kialakított horgászállásokba óvatosan, gumicsizmával, csendben belépve előbb mindig felfelé, majd lefelé dobtam egyet-egyet, törekedve, hogy a nádfallal párhuzamosan minél hosszabb úton tudjam vezetni az imitációkat. Bizony egy melles csizmával háromszor több ígéretes helyet lehetett volna elérni, és a partközeli mély iszaptól sem kellett volna annyira tartani. A két párhuzamos dobás után a meder felé is hajítottam, sőt néha a szemben fekvő nádfal tövét is megcéloztam. A csatornán, nyáron rengeteg balin vadászik, melyek ilyenkor ősszel is gyakran kellemes meglepetést okoznak. De nem most. Két óra is eltelt eseménytelenül. Dél körül találkoztam két pergető sráccal, akik szintén betliztek a feljebb fekvő szakaszokon.
Ez volt az a pillanat, amikor a reményteli izgalom érzését az esélytelenség nyugalma váltotta fel. Élveztem a csodálatos őszi napsütést, és a kiadós gyaloglást. Kisebb szüneteket tartottam, néhány nádfal tövében a kelleténél több időt szánva a felszín megfigyelésére, egyszóval nem vártam nagy csodát, de nem adtam fel. Végre néhány bodorkát is felfedeztem egy bedőlt fa ágai közt. Ettől megcsillant bennem a remény. Egy kiszélesedő jobb kanyarban az egyik kiugró állás különösen jó lehetőséget nyújtott a dobásra. Gondoltam, ha ügyes vagyok, akár egy megfelelő csalival 30 métert is kellethetem a fahalat a növényzet tövében. Felkapcsoltam egy 8 centis Rapala Long Cast wobblert SD színben. Egy közepesen jó dobás fel... egy le... semmi. Még jobban meg kellett nyújtanom, hogy még hosszabban vezethessem. És megint felfelé hajítottam, de ekkor még hosszabban szállt a kis halacska, tökéletes helyen célba érkezve. A húzásba néha belegyorsítottam de csak a bottal és szememmel kutattam a felszínt, hogy mikor látom meg billegő csalimat. Tőlem tíz méterre vettem észre, de abban a pillanatban megláttam a csalit követő csukát is... másfél méterre a horgaimtól.
Nem volt túl nagy, de végre egy csuka. A húzás iramát meglepetésből vagy ösztönszerűen, nem tudom, de hirtelen lelassítottam... és ekkor a kis kajmán tátott szájjal, és egy kissé oldalra kitérve derékon marta Rapalámat. Csodálatos kapás! A pergetés legszebb pillanata! A rablást az üldözéstől a ráharapásig élőben nézhettem végig, mert a napsütés és a tiszta víz mindent látni engedett. A hal kifárasztása és kiemelése nem okozhatott gondot, de most nem is ez volt a lényeg. Az igazi élvezetet a kapás akciója jelentette. Fotó után „rilizeltem” hiszen még negyven centi sem volt.
Megjött a kedvem és megújult tettvággyal vágtam az egyre zordabb, akadályokkal fedett nádfalak nyiladékaiba. Egy óra múlva, három méterre tőlem a nádas sarkánál a kiemelés előtti pillanatban visszarántotta egy hal a felkínált bodorka színű 8 centis SSR rapalát. A kapáskor már csaknem laza volt a zsinór, ezért a csuka nem jól akadt, és két jó rúgás után megszökött, pedig kiló körüli lehetett. Nagyon bosszantott a dolog, mert tudtam, hogy kicsi az esélyem, hogy javítsak. Még haladtam egy jó kilométert Tass felé, majd megfordultam és az ígéretesebb lyukakat visszafelé is meghorgásztam. Csak sötétedéskor kezdtek el mozogni a kishalak. Egy-kettőt vettem észre a part mentén kószálni, akadt köztük két sügér is, akik az orruk előtt vezetett körforgó elől riadtan menekültek!
Valami miatt aznap nem voltak éhesek a ragadozók. Talán a tiszta víz, vagy a felerősödő déli szél? Rejtély marad. Mindenesetre a napközben fogott kis csukám így felértékelődött bennem, és kellemes fáradtsággal tértem vissza az 52-es út hídjához.
Pakolás közben azért mégis kudarcba hajló érzéssel fontolgattam a csorba kiköszörülését és elhatároztam, hogy másnap a csatorna felső szakaszát veszem ostrom alá...
